S erre ő ezt súgá a bűbájos tündéralak fülébe:
— Megyek, Timéából boldog nőt csinálni…
Erre a tündérarc egyszerre Medúza-fővé torzult el, a göndör hajfürtök, hah! hogy alakultak át kígyókká!
Talán ez is csak hallucináció volt.
Timár csak délfelé ébredt fel szekerén, mikor új lovakat fogott be a gyorsparaszt. Már akkor messze volt Komáromtól.
Elhatározását mi sem változtatá meg.
Késő éjjel érkezett meg az Al-Dunára, hol a halásztanyán az előre megrendelt csempészbárka várt reá. Még éjjel átkelt a szigetre.
Egy gondolat kecsegtette. Hátha Noémi meghalt ezalatt!
Miért ne tehette volna azt? Most milyen tehertől volna ő megszabadítva. A szörnyű rábeszéléstől!
Ami az embernek kedvenc rögeszméje lesz, azt követeli a sorstól, hogy ne is lehessen másképp: annak már úgy kell történni, ahogy ő gondolta.
A fehér rózsabokor mellett már ezóta van egy másik rózsabokor, mely tavasszal pirosat fog virágzani: az Noémi. Most még egy harmadik jön a kettő mellé: az lesz sárga rózsa, az arany ember virága.
Ezzel az ábránddal szállt ki a sziget partjára.
Még éjjel volt, mikor megérkezett; a holdvilág sütött.
A félbenhagyott ház, mint egy kripta, állt a fűvel benőtt téren, ajtaja-ablakai be voltak takarva gyékénnyel, hogy hó, eső be ne verjen.
Mihály sietett a kis lak felé. Almira eléje jött, megnyalta a kezét, és nem ugatta meg, hanem megfogta a köpenye szárnyát, s odavezette az ablakhoz.
A kis lak ablakán besütött a holdvilág. Mihály benézett: a szoba egészen világos volt.
Láthatta jól, hogy csak egy ágy van a szobában, a másik hiányzik onnan. Azon az ágyon alszik Teréza.
Úgy van, ahogy ő kigondolta. Noémi a rózsafa alatt van már. Így van az jól.
Bezörgetett az ablakon.
— Én vagyok itt, Teréza!
A hívásra előjött a nő a veranda alá.
— Egyedül alszik ön, Teréza? — monda neki Timár.
— Egyedül.
— Noémi felment Dódihoz?
— Nem. Dódi jött le Noémihez.
Timár bámulva tekinte Teréza arcába.
Erre a nő megfogta a kezét, s ravasz komolykodással elvezeté a ház háta mögé, hol a kis lak másik szobájának ablaka volt.
Ez a szoba is világos volt; éji mécs égett benne.
Timár benézett az ablakon, s a fehér ágyon látta Noémit feküdni, fél karjával egy kebléhez simuló aranyhajú angyalfőt ölelve.
— Ki ez? — szólt Timár egyszerre suttogássá lenyomott kiáltó hangon.
Teréza szelíden mosolygott.
— Hát nem látja ön? A kis Dódi. Visszakívánkozott hozzánk. Azt mondta, hogy jobb itt, mint az égben. Azt mondta az Úrnak: “Neked úgyis sok angyalkád van; eressz vissza azokhoz, akiknek csak egy volt.” S az Úr visszabocsátá.
— Hogyan?
— Hm, hm! Hát a régi történet. Egy szegény csempésznő ismét meghalt, a gyermeke árván maradt, s mi magunkhoz fogadtuk. Hát bánja ön azt?
Timárnak egész teste úgy reszketett, mintha forrólázban volna.
— Ne költse őket fel reggelig! — monda Teréza. — A gyermeknek árt az, ha álmát félbeszakítják; s a gyermekéletnek sok titka van. Legyen ön türelemmel. Nemde?
Dehogy szólt Timár egy szót is. Elhajította süvegét, leveté köpenyét, felsőkabátját, egy ingre vetkőzött, ingujjait felgyűrte karjairól. Teréza azt hitte róla, hogy megőrült. Óh! dehogy őrült meg! Odarohant a diófából épített házhoz, letépte annak ajtajáról, ablakáról a gyékényt, előrántotta asztalosműhelyét, odaszorítá a csavar közé a félbenhagyott ajtó deszkáját, felvette a gyalut, s elkezdett dolgozni.
Éppen hajnalodott.
Noémi azt álmodta, hogy valaki az új házban asztalosmunkát dolgozik, a gyalu harsog a keményfa deszkán, s a jókedvű dolgozó danája hangzik pihenés közben: “Az én babám kis kunyhója Többet ér, mint Buda vára!”
És mikor felnyitotta a szemeit, akkor is hangzott a gyaluharsogás és a dal.
Teréza
Timárnak sikerült már meglopni az egész világot.
Ellopta Timéától apja millióját, azután ellopta tőle szíve férfiideálját, végre ellopta tőle hitvesi hűségét.
Ellopta Noémitől szíve szerelmét, női gyöngédségét, ellopta őt magát egészen.
Ellopta Teréza bizalmát, az embergyűlölő utolsó hitét az egyetlen igaz emberben, ellopta tőle a senki szigetét, hogy azt megint visszaadja neki, s azzal ellopja háladatosságát.
Ellopta Krisztyán Tódortól az egész óvilágot, száműzve őt ravaszul a másik hemisphaeriumra.
Ellopta Athalie-tól apját, anyját, házát, vőlegényét, égi, földi üdvösségét.
Ellopta Kacsukától a boldoggá létel reményét.
Lopta a tiszteletet, mellyel az egész ismerős világ környezé; a szegény könnyeit, az árva gyermekek kézcsókjait, a királytól az érdemrendet, ez mind lopott jószág volt. Lopta a csempészektől a titoktartó hűségét, a tolvajokat meglopta!
Meglopta az Istent magát, lelopott tőle az égből egy kis angyalt.
A lelke sem volt már az övé: azt is elzálogosította már a holdnak, ezt is megcsalta vele: nem adta át, amit ígért. Meglopta a holdat!
Már el volt készítve a méreg, mely elszállítsa őt a semmi csillagába; hah, hogy örült, hogy vigyorgott minden ördög, hogy tartotta a lehulló elé a körmeit. Aztán bolonddá tette azokat is, nem ölte meg magát. — Meglopta magát az ördögöt.
Kilopott a világ közepéből magának egy paradicsomot, s e paradicsom tiltott fájáról lelopta a gyümölcsöket, míg az őriző arkangyal hátat fordított; s a rejtett édenben kijátszott mindent, ami emberi törvény: papot, királyt, bírót, hadparancsnokot, adószedőt, rendőrt. Ezek mind meg voltak általa lopva.
És minden sikerült neki.
De vajon meddig tart ez a siker?
Mindenkit meg tudott csalni, csak egyet nem: saját magát.
A mosolytól ragyogó arc belül olyan szomorú volt mindig.
Ő tudta jól, hogy mi az ő neve!
És szeretett volna az lenni, aminek látszik.
És az lehetetlenség volt.
A végtelen gazdagság… az általános tisztelet… a boldogító szerelem… bárcsak egy volna ezek közől megérdemlett, igaz keresmény! Lelkületének alapja, életlevegője volt az őszinteség, becsületesség, emberszeretet, szigor, önfeláldozás; rendkívüli, szokatlan nagyságú kísértetek azzal merőben ellenkező áramlatba ragadták; s most itt áll előtte egy ember, akit mindenki szeret, becsül, tisztel, csak ő egyedül gyűlöli, vádolja magát.
S még hozzá a sors legutóbbi betegsége óta oly vasegészséggel áldotta meg, hogy semmi meg nem ártott neki. Ahelyett hogy vénült volna, fiatalodott. Nyaranta sok kézmunkával volt elfoglalva.
Azt a kis házat, amit a múlt évben összeácsolt, mint asztalos egészen fölszerelte; azután következett az esztergályos, a képfaragó; még a múzsákat is meglopta, alakító tehetséget orozott tőlük. Gyönyörűség volt a kis faházat látni, amely vésője alatt lassankint műremekké alakult át. Timárban egy művész veszett el.
A kis ház tornácát emelő oszlopok mindegyike más alakot mutatott: az egyik két összefonódott kígyó volt, fejeik az oszlopfő; a másik egy pálmatörzs, melyet folyondár körít, a harmadik összetekergőzött szőlővenyigéket mutatott leskelődő gyíkokkal, mókusokkal, a negyedik volt egy levelei közül kiemelkedő nádcsoport.