Timár is kinézett az ablakon, s ő is úgy találta a maga részéről, hogy azzal, aki most jön, neki éppen nem lesz jó találkoznia, mert az Sándorovics úr, az érdemrendes esperes, aki őbenne rögtön megismerné Levetinczy urat, és azzal együtt szép dolgokat fedezhetne aztán itt fel.
— Takarítsátok félre az asztalt, s hagyjatok mind magamra! — monda Teréza, Noémit és Dódit is felköltve; s mintha egyszerre visszatért volna minden ereje, ő segített legjobban az asztalt áttolni a másik szobába; úgy, hogy mire a főtisztelendő úr kopogtatása hangzott az ajtón, már Teréza egyedül volt a szobában. Nyoszolyáját odavoná keresztbe a benyíló ajtaja elé, s annak szélére leült. Ezzel a benyíló be volt zárva.
A derék főpapnak azóta még hosszabb lett a szakálla, és szürkével volt már erősen vegyülve; de orcái pirosak voltak, s a termete sámsoni.
A ministráns fiú és a sekrestyés, kik idáig kísérték, odakinn maradtak a veranda alatt, s a nagy kutyával eredtek barátságos beszélgetésbe; a nagytiszteletű úr egyedül lépett be a házba, kezét olyanformán emelve előre, mintha alkalmat akarna valakinek nyújtani, hogy azt megcsókolja. Teréza bizony felhasználatlanul hagyta ezt az alkalmat elveszni, ami az érkezőt nem hozta kedvezőbb hangulatba.
— No hát nem ismersz talán, te bűnös asszony?
— Ismerlek, jó uram, s hogy bűnös vagyok, azt is tudom. Mi hozott e helyre?
— Mi hozott e helyre, te fecsegő vén banya? Azt kérded, hogy mi hozott e helyre? Te Istentől elvetemedett pogány némber. Hát nem ismersz?
— Mondtam már, hogy ismerlek. Te vagy az a pap, ki megholt férjemet nem akartad eltemetni.
— Igen, mert gonosz módon halt meg, gyónatlan és bűnbánatlan. Azért érte a sors, hogy halála után, mint a kutya, úgy temettétek el; ha tehát azt nem akarod, hogy téged is, mint a kutyát, úgy temessenek el, térj meg, bánd meg a te bűneidet, és gyónjál meg, míg időd van rá. Maholnap meg kell halnod. Kegyes asszonyi állatok hozták hírül hozzám, hogy halálodon vagy, könyörögtek, hogy jöjjek ide, oldjalak fel; azoknak köszönheted.
— Halkan beszélj, uram, a mellékszobában van leányom; ne szomorítsd meg.
— A lányod, ugye? Aztán meg egy férfi, meg egy gyermek?
— Úgy van!
— S ez a férfi hitvese a te leányodnak?
— Az!
— Ki kötötte őket össze?
— Az, aki Ádámot és Évát, az Isten.
— Bolond vagy, asszony! Az egyszer történt meg a világon. Akkor még nem volt se pap, se oltár. De most már nem megy az olyan könnyen. Annak törvénye van.
— Tudom. Hisz az a törvény kergetett ide e puszta szigetre. De itt nem parancsol az a törvény.
— Hát pogány vagy?
— Békében élek, békében halok meg.
— Erre tanítottad egyetlen leányodat, hogy gyalázatban éljen?
— Mi az a gyalázat?
— Mi a gyalázat? Minden becsületes embereknek megvetése.
— Hideget okoz-e az nekem vagy meleget?
— Érzéketlen sáralkotmány! Hát neked csak a testi fájdalom okoz szenvedést? Hát lelked üdvösségére mit sem gondolsz? Én meg akarom neked mutatni az utat a mennyek országába, s te önkényt a pokolra akarsz jutni? Hiszed-e a feltámadást? Hiszed-e a mennyországot?
— Nem hiszem. Nem is kívánom. Nem akarok újra élni. Akarok csendesen aludni a falevél alatt. Porrá fogok válni, s a fa gyökere fölszíja poromat, lesz belőlem falevél; más életmódot nem óhajtok. A zöld fa ereiben akarok élni, melyet magam ültettem. Nem is hiszek olyan kegyetlen Istent, aki nyomorult teremtéseit még az életen túl is szenvedni parancsolja. Az én Istenem kegyelmes úr, aki a halálban fűnek, fának, embernek pihenést ád.
— De nem az olyan megátalkodott gonosznak, aminő te vagy! Te poklok tüzére jutsz, az ördög marcangoló fogai közé.
— Mutasd meg nekem a szentírásból, hogy az Isten mikor teremtett poklot és ördögöt, akkor elhiszem.
— Óh! te istenkáromló asszony! Tüzet a nyelvedre! Hát még az ördögöt is el akarod tagadni?
— El is tagadom. Sohasem teremtett az Isten ödögöt. Ti teremtettétek azt magatok, akik ijesztgettek vele. De az ördögöt is rosszul alkottátok meg. Két szarvval és hasított patákkal. Hisz az ilyen állat fűvel éclass="underline" az embert nem eszik soha.
— Uram, ne vígy a kísértetbe! Most mindjárt megreped alattunk a föld, s elnyeli ezt a szitkozódót, mint Dáthánt és Abirámot. Ilyen hitre tanítod te azt a kisgyermeket is?
— Azt tanítja az, aki fiának fogadta.
— Kicsoda?
— Az, akit a gyermek atyjának nevez.
— S hogy híják azt az embert?
— Mihálynak.
— De hát a másik neve?
— Azt nem kérdeztem tőle soha.
— Nem kérdezted a nevét? Hát mit tudsz felőle?
— Azt tudom, hogy becsületes ember, és Noémit szereti.
— De micsoda? úr? paraszt? mesterember? hajóslegény? vagy dugárus?
— Hozzánk illő szegény ember.
— Hát aztán? Nekem mindent tudnom kell, mert ez énrám tartozik. Micsoda az az ember? Pápista, kálvinista, lutheránus, socinianus, unitus, disunitus vagy zsidó?
— Arra semmi gondom sem volt.
— Szoktál böjtöt tartani?
— Egyszer két esztendeig nem ettem húst, mert nem volt.
— Hát a gyermeket ki keresztelte meg?
— Az Isten. Mikor nagy zápor volt, s ő ott ült a szivárvány közepett.
— Óh! ti pogányok!
— Pogányok? — szólt keserűn Teréza. — Miért pogányok? hisz nem vagyunk sem bálványimádók, sem istentagadók. Ezen a szigeten még csak pénzre nyomtatott képet sem találsz, amit másutt a világban imádnak. Ugye, te is imádod a kétfejű sast, csak ezüstre vagy aranyra legyen nyomtatva? Nem úgy hívja-e minden ember a pénzt, hogy “Krisztus”; ha elfogyott a pénz, nincs “Krisztus!”.
— Isten nélkül való boszorkány, még tréfálni mersz ilyen szent dolgokkal?
— Igen komolyan beszélek. Engem Istennek legnagyobb csapásai értek, a legnagyobb boldogságból a legnagyobb ínségbe estem. Özvegy lettem és koldus egy napon. Nem tagadtam meg az Istent; nem dobtam el magamtól, amit ő adott, az életet. Eljöttem a pusztába, itt kerestem fel az Istent, és megtaláltam. Az én Istenem nem kíván cifra imádságot, énekszót, áldozatot, templomot harangokkal; csupán rendeleteiben megnyugvó szívet. Az én penitenciám nem az olvasóforgatás hanem a munka. Úgy maradtam a földön, hogy semmit sem hagytak számomra az emberek, s én azért nem mentem a föld alá erőszakkal, hanem csináltam a semmi földéből virányt. Minden ember megcsalt, kirabolt, kinevetett; kifosztott a törvényhatóság, megloptak a jó barátok, kinevettek a lelkipásztorok, és én azért nem gyűlöltem meg az embereket; itt élek idegenek, bujdosók útjában, s ápolom, táplálom, gyógyítom, aki hozzám folyamodik, s alszom nyitott ajtók mellett télen-nyáron; nem félek rossz emberektől. Óh, uram! én nem vagyok pogány.
— Jaj de sok hiábavalóságot össze tudsz darálni, te nyelves asszony. Nem kérdezem én ezt tőled, hanem azt kérdezem, hogy ki az az ember, aki itt lakik a kunyhódban, igazhívő-e vagy eretnek, s miért nincs megkeresztelve az a gyermek? Lehetetlen, hogy ne tudnád annak az embernek a nevét.
— Igen. Legyen! Nem akarok hazudni. Tudom a nevét, de egyebet semmit. Azt sem mondom meg senkinek. Az ő életének is lehetnek titkai, mint voltak az enyimnek. Az enyéimet elmondtam őelőtte, az övéi után nem fürkésztem soha. Nagy okai lehetnek rá, hogy azokat őrizze. De én őt jószívű, becsületes embernek ismerem, s nem gyanakodom benne. Emberek, jó barátok voltak, kik mindenemet elvették, nemesemberek és előkelő urak, csak a kis síró gyermekemet hagyták meg nekem. Én azt a kisgyermeket fölneveltem, s mikor ő volt az egyedüli kincsem, drágaságom, életem világa, akkor el hagytam őt venni egy embernek, akiről nem tudok egyebet, mint hogy szeret, és szerettetik. Hát nincs-e énnekem erős hitem az Istenben?