— Ne papolj te énnekem minduntalan a te hitedről. Az ilyen hitért a régi időkben ciherre vetették a boszorkányokat, s úgy égették meg az egész keresztyén világban.
— Jó szerencse, hogy ezt a szigetet a török szultán fermánjánál fogva bírom.
— A török szultán fermánjánál fogva? — kiálta föl elbámulva az esperes. — S ki hozta neked ide helyedbe azt a fermánt?
— Ez a férfi, akinek a nevét nem fogod megtudni.
— De meg fogom tudni azonnal, mégpedig igen rövid úton. Beszólítom a sekrestyést meg a templomszolgát, félrelöketem velük innen a nyoszolyádat veled együtt, s bemegyek az ajtón; hiszen zár sincs rajta.
Timár a mellékszobában minden szót hallott. A vér zúgott agyában annál a gondolatnál, hogy ez a főpap eléje fog lépni, s azt fogja mondani: “Ah! ön az, nagyságos Levetinczy Mihály, királyi tanácsos úr!”
Az esperes kinyitotta a külső ajtót, s beszólította a két szolgálattevő markos legényt.
Teréza szorongatott helyzetében azt a török szövetű tarka gyapotszőnyeget vonta keblére, mely ágytakarójául szolgált.
— Uram! — szólt kérlelő hangon az espereshez. — Hallgass meg még egy szót, hogy meggyőzzelek, mennyire erős az én hitem az Istenben, hogy nem vagyok pogány; nézzed: e gyapotszőnyeg, mellyel takarózom, Brussából való. Most hozta azt egy átutazó palikár, s nekem ajándékozta. Lásd, énnekem olyan nagy a hitem az Istenben, hogy éjente ezzel a szőnyeggel takarózom; pedig tudva van, hogy Brussában négy hét óta dühöng a keleti dögvész. Vajon közületek van-e valakinek ilyen erős hite? Ki mer hozzányúlni ehhez a nyoszolyához?
De már erre a kérdésre nem volt, aki válaszoljon. Arra a felfedezésre, hogy az a gyapotszőnyeg Brussából való, ahol a pestis pusztít, egymás hátán rohant ki a kunyhóból a három istenfélő ember, otthagyva a pokolnak és az ördögnek martalékul az egész puszta szigetet és veszendő lakóit. Az elátkozott helynek egy rossz hírével több akadt, ami a sokáig élni akaró embereket távol tartsa tőle.
Teréza kibocsátá a mellékszobából elrejtett családját.
Timár megcsókolá a kezét, s azt mondá neki: “Anyám!”
Teréza halkan suttogá: “Fiam”, és mélyen a szemébe nézett. E szemek azt mondák: “Ráemlékezzél arra, amit ebben az órában hallottál!”
És mármost készüljünk a mi utunkra!
Teréza úgy beszélt közelgő haláláról, mint egy elutazásról.
“A szép október hónapban fogok elköltözni, abban a kedves időben, amit úgy hínak, hogy »vénasszonyok nyara«. A bogarak is akkor mennek aludni téli álmukat, a fák is akkor hullatják le leveleiket.”
Kiválasztotta magának az öltönyt, amiben eltemessék, s a szemfödelet, amiben eltakarják. Koporsó nem kell neki. Közelebb éri az édes anyaföld.
Kivezetteté magát Timár és Noémi karjába kapaszkodva a szép sík mezőre, s kiválasztotta magának a helyet, ahova eltemessék.
— Ide a sík róna közepére! — monda Timárnak, s kivette kezéből az ásót, s maga kihantolta előtte a négyszögű helyet. — Dódi házát már elkészítetted, most készítsd el az enyimet. Aztán ne rakjatok fölém dombot, ne tegyetek oda fejfát: se zöld fát, se bokrot ne ültessetek fölém. Szépen azt a helyet takarjátok be eleven pázsittal újra. Legyen a többi mezővel egyenlő. Én úgy kívánom. Én nem akarom, hogy mikor valakinek öröme van, belébotoljék a síromba, s elszomorodjék.”
S Timár elkészítette Teréza házát.
És Teréza sohasem kérdezte tőle: “De hát ki vagy te mégis? Én már rövid napok múlva megválok ettől a világtól, s még nem tudom, hogy Noémit kire hagytam itt.”
Egy este aztán elaludt örökre.
Úgy temették el, ahogy ő kívánta.
Szép fehér gyolcsba takarva, ágyát ott lenn megvetve illatos diófalevelekből.
És azután betakarták a helyet zöld pázsittal simára, ahogy elébb volt.
Mikor másnap reggel Timár és Noémi a kis Dódit kézen fogva kimentek a mezőre, a sík rónán nem látszott semmi jel. Az őszi pókfonál mint egy ezüst szemfödél vonta be azt egyformán mindenütt. S az ezüst szemfödélen milliárd gyémántként ragyogott a napban az őszi harmat.
De az ezüstös zöld róna közepén mégis rátaláltak arra a helyre.
Elöl ment Almira. Egy helyen lefeküdt, s fejét a földre letette. Ott volt a hely.
Timár azon gondolkozott, hogy most már ezzel a sírral őelőtte is be van zárva a világ. Neki is készülni kell az útra. Vagy “ide”, vagy “oda”!
Athalie
A kettétört kard
Timár ott várta meg a szigeten, amíg a zöld mezőt belepte a dér, azután még azt is, amíg lehullottak a falevelek, amíg fülemülék, rigók mind elköltöztek fészkeikről.
Akkor határozta el rá magát, hogy visszatérjen a világba. Az igazi világba.
És Noémit itt hagyja egyedül a senki szigetén. Egyedül egy kisgyermekkel.
“De visszatérek még a télen.”
E szóval vált meg tőle.
Noémi nem is tudta, hogy mi az a tél abban a hazában, ahol Mihály lakik. A sziget körül ritkán fagy be már a Duna; délszaki enyhe tél van ott, két fok a legnagyobb hideg; a borostyán, a babérfa a szabadban zöldül egész télen.
Hanem Mihálynak zord útja volt. A Duna mellékén már havazott, s egész hétbe telt, míg a hófuvatos utakon Komáromig el tudott vergődni. Ott megint egy napot kellett időznie Új-Szőnynél. A Duna úgy zajlott, hogy nem lehetett rajta átkelni.
Hajh, egykor a kiáradt Dunán egyedül át mert hatolni egy kis csónakon! Hanem a parton Noémi várt akkor. Most pedig csak Timéához siet.
Hiszen őhozzá is “siet”. Amint beáll a jég a Dunán, ő a legelső, aki gyalog átmegy rajta.
Hiszen Timéához siet. Azért, hogy elváljék tőle.
El van határozva. Nekik el kell válniok. Noémi nem maradhat többé egyedül az emberlakatlan szigeten. E nőnek igazságot kell szolgáltatni hűségeért s szerelmeért, átkozott volna, aki őt martalékul hagyná ott a rémek pusztájában, miután testét-lelkét sajátjává tette.
És azután Timéa is hadd legyen boldog.
Ez a gondolat bántotta mégis nagyon. Hogy Timéa boldog legyen.
Bár tudná őt gyűlölni; bár tudna ellene valami vádat felhozni, hogy úgy taszíthatná el magától, mint akit megvetett, akit el tud felejteni.
Kocsiját kénytelen volt Új-Szőnyön hagyni, mert szekeret még nem bocsátottak a jégre; gyalog érkezett haza.
Mikor házába belépett, úgy tetszett neki, mintha láttára Timéa megijedt volna. Mintha keze reszketett volna, midőn azt eléje nyújtá. A hangja is reszketett, midőn köszöntését fogadta. Nem nyújtá eléje fehér arcát, hogy csókolja meg.
Timár azzal szobájába sietett, hogy úti köntöseit felcserélje.
Ah! ha ez ijedtségnek valami oka volna!
Még más jelenséget is látott Mihály, Athalie arcát.
E nő szemeiben valami démoni diadal tüze ragyogott: a káröröm lidércfénye volt az.
Ha Athalie tudna valamit!
Ebédnél ismét összejött a két nővel. Szótlanul ültek egymás mellett, egymással szemben. Három egymást találgató tekintet.
Ebéd végével csak annyit mondott Timéa Mihálynak: