— Ön nagyon sokáig oda volt most…
Timár nem akarta neki azt mondani: “még majd örökre is eltávozom tőled!”, de azt gondolta.
Ügyvédével akart elébb tanácskozni, hogy miként kezdhessen válópert neje ellen. Semmi indokot nem bírt rá fölfedezni.
Marad egyedül “az engesztelhetlen gyűlölet”.
Csakhogy ebbe mind a két félnek bele kell egyezni: akár igaz, akár nem.
De vajon fog-e a nő is beleegyezni? Minden őtőle függ.
Timár egész délután ez eszmével tépelődött. Meghagyta cselédeinek, hogy mindenki előtt tartsák titokban hazaérkeztét, ma nem akar senkivel semmiről értekezni.
Estefelé mégis rányitotta valaki az ajtót.
Bosszús arccal tekintett oda, s már fogta a kilincset, hogy akárki jön, azt még az ajtóból elutasítja; hanem aztán megdöbbenve hátrált vissza: Athalie állt előtte.
Ugyanaz a kárörvendő villogás szemeiben, az a diadalmas gúnymosoly ajkain.
Megdöbbenve húzódott hátra Mihály e megigéző tekintet elől.
— Mit akar ön, Athalie? — kérdé tőle zavarodottan.
— Hm, Levetinczy úr. Mit gondol ön, mit akarok?
— Azt nem tudhatom.
— Én pedig tudom, hogy ön mit akar.
— Én?
— Nem akar ön tőlem valamit megtudni?
— Mit? — suttogá hevesen Mihály, betéve az ajtót s kerekre felnyílt szemekkel tekintve Athalie arcába.
— Hogy mit akar ön tőlem megtudni, Levetinczy úr? — szólt folyvást mosolyogva a szép hölgy. — Ugyan nehéz kitalálni. Hány éve már annak, hogy az ön házánál vagyok?
— Az én házamnál?
— No igen. Amióta ez a ház az öné. Hat esztendeje annak. Minden évben láttam önt hazatérni. Minden évben más kifejezést láttam az arcán. Az első évben a kínzó féltést, azután a könnyelmű jókedvet, majd meg a tettetett nyugalmat: egyszer éppen a bárgyú filiszteri elfoglaltságot! — mindez tanulmányom volt nekem. Most egy éve már azt hittem, hogy a szomorújátéknak vége. S ez engem megijesztett. Ön úgy tudott maga elé nézni, mint aki a sírja fenekére néz le folyvást. S ön tudhatja jól, hogy senki a kerek földön nem imádkozik oly igazán az ön életéért, mint én!
Mihály összeráncolta e szóra a homlokát, s Athalie talán olvasni tudott e homlokredőkből.
— Nem! — ismétlé szenvedélyesen. — Mert ha van a világon valaki, aki önt szereti, az nem kívánhatja úgy, hogy ön sokáig éljen, miként én. Most ismét azt a tekintetet látom önnek az arcán, amit a legelső évben. Ez az igazi. Szeretne ön tőlem valamit megtudni Timéa felől, ugye?
— Tud ön valamit? — kérdé hevesen Timár, hátát szobája ajtajának vetve, mintha foglyul akarná tartani Athalie-t.
Athalie gúnyosan nevetett. Hiszen Mihály volt az ő foglya.
— Sokat. Mindent — felelt rá.
— Mindent?
— Igen. Eleget arra, hogy elkárhozzunk mind a hárman; én is, ő is, ön is!
Mihály ereiben forrni kezdett a vér.
— Elmondhat ön nekem mindent?
— Hiszen azért jöttem ide. Hanem hallgasson ön mindent végig nyugodtan, mint ahogy én nyugodtan fogok önnek elmondani oly dolgokat, amiknek végiggondolása is őrültté tesz, ha meg nem fog ölni.
— Kérem önt. Csak egy szót előbb — Timéa hűtlen-e?
— Az.
— Ah!
— Még egyszer mondom: az! S ön meg fog győződni felőle bizonnyal.
Timár szívében egy nemesebb érzés tiltakozott e gyanú ellen.
— De kisasszony, gondolja ön meg jól, amit kimond.
— Csak tényeket fogok önnek elmondani, s ha azután látni akar ön, látni fog saját szemeivel, s azután civakodhatik majd a saját öt érzékeivel, hogy minek rágalmazzák az oltári szentképet.
— Hallgatok, de nem hiszek.
— S én mégis beszélni fogok. Az ön szentképe mégiscsak leszállt végre az oltárrámából a földre, hogy meghallgasson egy városi mendemondát, mely azt kürtölé, hogy a délceg őrnagy párbajt vívott őmiatta egy idegen katonatisztteclass="underline" azt kegyetlenül megsebesítette, a kardja is kettétörött ellenfele fején. A szentkép meghallgatta ezt a mesét. Zófi asszony maga mondta el azt neki, s a szentkép szemei könnyeztek a hír hallatára. Eh, mit? Hisz ön eretnek, aki nem hiszen a könnyező szentképekben. Hanem ez már mégis igaz, és Zófi asszony másnap elmondta ezt a délceg őrnagynak. Zófi asszony szereti a hírhordást, a hízelkedést, a cselszövést, Zófi asszonynak kedves mulatság a titkon szerető szíveket összehozni, békés családtagokat meg összeveszíteni, valakinek úgy szerezni örömet, hogy abból másnak nagy keserűsége legyen; másnak a titkaiba beleásni magát, s azután kínozni őt bizalmasságával. Zófi asszony az én anyám.
Athalie megtörülte az ajkát a szó után: “anyám”, mintha valami keserűséget törülne le onnan.
— A besúgott könnyeknek az lett a következése, hogy Zófi asszony egy skatulyát hozott az őrnagytól a szentképnek, és egy levelet.
— Mi volt a dobozban?
— Hogy mi volt a dobozban, az nem olyan érdekes önre nézve, mint hogy mi lehetett a levélben. A dobozban volt annak az eltört kardnak a féldarabja a markolattal együtt, mellyel az őrnagy vívott. Ez egy emlék.
— Jó — monda Mihály, nyugalmat erőtetve. — Ebben semmi rossz nincs.
— Nincs. De a levél?
— Olvasta ön azt?
— Nem. De tudom, mi volt benne.
— Hogy tudja ön?
— Mert a szent alak válaszolt reá; s levelét megint Zófi asszony vitte el.
— Az a válasz lehetett visszautasítás is.
— De nem volt visszautasítás. Zófi asszony nekem mindent elmond — mert tudja jól, hogy azzal, amit nekem elmond, nekem pokolbeli kínokat okoz. Aztán ő nekem nem cselédem, csak anyám. Szolgálni a szent asszonynak tartozik; nekem pedig, cselédtársának, elmondani, hogy mi rosszat mível az asszonya. A cselédszobában nincs anya és leány, csak szolgálók vannak, egymásra irigykedők, asszonyukat elárulók. Nem szégyenli ön még magát, uram, hogy velem itt suttog?
— Szóljon tovább!
— Igen. Tovább, mert hiszen még vége nincs a történetnek. A küldött levél nem volt sem illatos, sem rózsaszínű, itt lett az megírva önnek a saját íróasztalán, saját pecsétjével lezárva; s tartalma az is lehetett, hogy a kérdező örökre elutasíttatik. De nem az volt.
— Ki tudhatja azt?
— Zófi asszony és én. S ön lesz mindjárt a harmadik. Ahogy ön ma véletlenül megérkezett… Ejh, de hogy is jöhetett ily alkalmatlan időben? Körös-körül a Dunának minden ága zajlik; jég tolul jég hátára; élő teremtés nem mer egyik partról a másikra menni. Az ember azt hihetné, hogy egy ilyen napon olyan biztosan el van zárolva a város, hogy abba még egy nyughatatlan férj sem képes behatolni, aki egyszer kívül rekedt. Hogy tudott ön éppen ma általjönni?
— Ne kínozzon, Athalie!
— Nem vette ön észre a megdöbbenést a szentkép arcán, mikor őt meglepte? Nem érezte, hogy reszkettek a kezei az ön kezeiben? Ön nagyon rossz időben talált érkezni. Zófi asszony megint elvándorolt a délceg őrnagyhoz ezzel a rövid üzenetteclass="underline" “ma nem lehet!”.
Timár arcát a harag és ijedtség rossz indulatai torzíták el e szóknál.
Azután csüggedten rogyott karszékébe, s azt mondá: “nem hiszek önnek”.
— Nem is kívánom — szólt vállvonva Athalie. — De adok önnek egy rossz tanácsot, hogy hihessen majd saját szemeinek. Ma nem lehet, mert ön hazaérkezett. De ami ma nem lehet, az lehetne holnap, ha ön eltávoznék. Ön minden évben le szokott rándulni télen a Balatonra, mikor a tó befagy, s a jég alatti halászat megkezdődik. Az érdekes sport. Ön holnap azt mondhatná: “amíg a hideg tart, elutazom Füredre, megnézem, mit csinálnak a fogasaim?” s azután bezárkóznék Rác utcai házába, és ott várna csendesen, mindaddig, míg valaki megzörgetné az ablakát, s azt mondaná: “már lehet!”. Akkor visszatérne ide.