Everard az expedícióra koncentrált. A csapat éppen a nyílt terepen haladt, többé-kevésbé követve egy kis folyó vonalát. Vagy hetven férfi ügetett borzas szőrű, deresszín, rövidlábú és hosszúkás fejű ázsiai lovakon. Teherhordó állatokat és vezetéklovakat is vittek magukkal. Everard észrevett egy pár helyi útikalauzt is: félve ültek a nyeregben, testalkatuk és ruházatuk is más volt, mint a mongoloké. De figyelmét leginkább az újonnan érkezettek kötötték le.
— Van egy csomó vemhes kanca — jegyezte meg, csak úgy magának. — Gondolom, annyi lovat pakoltak fel a hajóra, amennyit csak tudtak, megálláskor pedig mindig kiengedték őket mozogni és legelészni. Most, hogy megint a szabadban járhatnak, jobban szaporodnak. Ez a fajta póni elég szívós ahhoz, hogy kibírja ezt a bánásmódot.
— A hajónál maradt csoport is nevel lovakat — közölte Sandoval. — Ennyit én is láttam.
— Mit tudsz még erről a bandáról?
— Csak amit már elmondtam, de ez alig több annál, mint amit most te magad is láthatsz. Meg a feljegyzést, ami Kublaj irattárában volt egy ideig. De ha emlékszel, futólag megjegyzi, hogy négy hajó indult el Toktai noyon és a tudós Li Tai-Tsung parancsnoksága alatt a Japánon túli szigetek felderítésére.
Everard szórakozottan bólintott. Nincs semmi értelme annak, hogy itt álldogáljak és ismételgessék, amit már százszor átrágtak. Ezzel csak a cselekvést halogatják.
Sandoval megköszörülte a torkát.
— Még mindig nem tudom, jó-e, ha mind a ketten lemegyünk — mondta. — Miért nem maradsz itt tartaléknak, arra az esetre, ha eldurvulnának?
— Hős-komplexus, mi? — mondta Everard. — Nem, jobb, ha együtt maradunk. Különben sem hiszem, hogy baj lesz. Legalábbis egyelőre. Ezek a fiúk intelligensebbek annál, minthogy csak úgy magukra haragítsanak valakit. Az indiánokkal is jóban vannak, nem? Mi pedig még ennél is sokkal ismeretlenebb társaság leszünk… De nem bánnék előtte egy korty szíverősítőt.
— Ja. Meg utána se!
Mindketten nyeregtáskájukba nyúltak, előszedtek egy-egy kis kulacsot, és meghúzták. A whisky tüzesen ömlött le Everard torkán, és jóleső meleget árasztott a vérében. Elindultak lefelé a lejtőn.
Fütty hasított a levegőbe. Észrevették őket. Everard egyenletes tempóban lovagolt a mongol menet eleje felé. Néhány íjas menetkísérő zárkózott fel melléjük, de nem avatkoztak be.
Gondolom, ártalmatlanoknak látszunk, gondolta Everard. Sandovalhoz hasonlóan ő is huszadik századi ruhában volt: vadászdzsekit viselt a szél és az eső ellen. Az ő kabátja jóval kevésbé volt elegáns, mint a navajo Abercombie-Fitch csodája. Mindkettőjüknél látható helyen tőr volt, elrejtve pedig Mauser gépfegyver és sokksugárvető.
A csapat megállt, olyan fegyelmezetten, mintha egyetlen lovas lenne. Everard alaposan megnézte őket, amint közeledett hozzájuk. Meglehetősen részletes képzést kapott az indulást megelőző órákban a mongolokról, a kínaiakról, de még a helyi indiánokról is — a nyelvükről, történelmükről, technológiájukról, erkölcseikről. De közelről még nem volt alkalma szemügyre venni őket.
Nem voltak valami látványosak: zömök, dongalábú, gyérszakállú, laposképű emberek. Mindegyik alaposan fel volt szerelve, csizmát, nadrágot viseltek laminált, lakkdíszes bőr mellvérttel, tölcsérszerű fémsisakkal, amelynek tüske vagy toll volt a csúcsán. Fegyvereik közt volt görbe kard, kés, lándzsa és összetett íj. A menet elejének egyik tagja aranyzsinóros jak-farokkal díszített zászlót hordozott. Kifejezéstelen mandulavágású szemmel figyelték a járőr közeledését.
A főnök világosan megkülönböztethető volt. Az élen lovagolt, és foszlott selyemköpeny lobogott a vállán. Termetesebb és keményebb arcú volt a többieknél, vöröses szakálla és szinte rómaias orra volt. A mögötte haladó indián kalauz visszahőkölt, de Toktai noyon helyben maradt, és ragadozó tekintettel méregette Everardot.
— Üdvözöllek — kiáltotta, amikor Everardék hallótávolságon belüké került. — Mily lélek vezérel benneteket ide? — Vérlázító kiejtéssel beszélte a később Klamath nyelvként ismert Lutuami dialektust.
Everard kifogástalan, ugatásszerű mongolsággal felelte:
— Légy üdvözölve, Batu fia Toktai. A Tengri akaratával békében jöttünk.
Ez hatásos nyitás volt. Everard látta, hogy a mongolok szerencsekabaláik után kapnak, vagy védőjelet mutatnak a gonosz tekintete ellen. De a Toktai balján lovagló férfi pillanatok alatt visszanyerte iskolázott önuralmát:
— Ó — mondta. — Tehát a Nyugat emberei is elérték ezt a földet. Ezt nem tudtuk.
Everard ránézett. A férfi magasabb volt bármelyik mongolnál, bőre szinte fehér, vonásai, kezei finomak. Bár nagyjából úgy volt öltözve, mint a többiek, nem volt nála fegyver. Idősebbnek látszott a Noyonnál, talán ötven évesnek. Everard meghajolt a nyeregben, és észak-kínaira váltott át:
— Nagyrabecsült Li Tai-Tsung, jelentéktelen személyemnek rosszul esik, hogy ellent kell mondani méltóságodnak, de mi az itteni — még délebbi birodalomból jöttünk.
— Hallottunk szóbeszédeket — mondta a tudós. Nem tudta teljesen leplezni izgalmát. — Még ide, a messze északra is eljutottak mesék egy gazdag és csodálatos országról. Azon vagyunk, hogy elvigyük kánotoknak a Kha kán, Kublaj, Tuli fia, Dzsingisz unokája üdvözletét, akinek a föld a lábai előtt hever.
— Hallottunk a Kha kánról — mondta Everard. — Ahogy tudunk a Kalifáról, a Pápáról, a Császárról és a kisebb uralkodókról is — Óvatosan kellett lavíroznia, hogy ne sértse meg nyíltan Katáj urát, de ugyanakkor a helyére is tegye. — Ezzel szemben rólunk keveset tudnak, mivel urunk nem keresi a külső világot, és azt se akarja, hogy az keresse őt. Engedjétek meg, hogy bemutassam méltatlan személyemet. Everard a nevem, és külsőm ellenére nem vagyok sem orosz, sem nyugati. A határ őrei közé tartozom.
Gondolkozzanak csak el rajta, hogy ez mit jelent.
— Nem jöttél túl nagy csapattal — vakkantotta Toktai.
— Nem volt szükség rá — mondta Everard a legsimább hangján.
— És távol vagy az otthonodtól — vetette közbe Li.
— Nem távolabb, mint ti lennétek, nagyrabecsült urak, a kirgiz pusztákon.
Toktai megmarkolta a kardja markolatát. Tekintete fagyos volt, de óvatos.
— Akkor hát — mondta végül — legyetek üdvözölve, mint követek. Táborozzunk le, és halljam királyotok üzenetét.
3.
A nyugati csúcsok fölött izzó nap ezüstösre festette a hósapkákat. Az árnyak megnyúltak a völgyben, az erdő sötétebb lett, de a nyílt mező egyre szebben ragyogott. Az általános csend csak kiemelte az apróbb zajokat: a folyó csobbanását, egy fejsze csendülését, a lovak fű-ropogtatását. Fafüst kanyargott az égre.
A mongolokat nyilván meglepték a látogatók, és a korai megállás. Tartották faarcukat, de tekintetüket néha lopva Everardékra vetették, és ilyenkor változatos vallásaik szavait mormolták — főleg pogány, de némelyek buddhista, muzulmán vagy nesztori imákat. Ez persze mit sem hátráltatta őket a tábor villámgyors és ügyes felverésében, az őrszemek felállításában, az állatok ellátásában és a vacsora elkészítésében. De Everard úgy érezte, hogy csendesebbek a szokásosnál. A fejébe ültetett tudás alapján úgy emlékezett a mongolokra, mint beszédes és vidám népekre.