— Valóban a pokol, Noyon. Bár ez a föld szépnek látszik, átok ül rajta. Mondd el nekik, testvérem.
Sandoval, akinek jobb orgánuma volt, átvette a szót. Meséjét úgy szőtte, hogy figyelembe vette a félcivilizált mongolokban még mindig ott bujkáló babonásságot, de közben nem keltette fel túlságosan a kínai szkepticizmust. Valójában két nagy déli királyság van, magyarázta. Az övék van messzebb, riválisuké pedig tőlük északra-keletre, erőddel a síkságon. Mindkét állam hatalmas erővel bír, amit nevezhetünk boszorkányságnak is, de finom tervezésnek is. Az északi birodalom, Badguys, az egész területet a magáénak tartja, és nem tűrne el rajta egy idegen expedíciót. Járőreik biztosan egykettőre fölfedezik a mongolokat, és villámmal agyonsújtják őket. Goodguys, a jószándékú déli ország nem tud védelmet ajánlani ellenük, csak követek útján tudja figyelmeztetni a mongolokat, hogy térjenek haza.
— A bennszülöttek miért nem beszéltek ezekről az uralkodókról? — kérdezte ravaszul Li.
— Vajon Burma dzsungeljeinek kis törzsei hallottak a nagy Kha kánról? — szegezte neki a kérdést Sandoval.
— Én idegen vagyok, és tudatlan — mondta Li. — Bocsásd meg, ha nem értetem meg szavaidat az ellenállhatatlan fegyverekről.
Ennél udvariasabban még sosem neveztek hazugnak, gondolta Everard. Aztán ezt mondta:
— Tarthatok egy kis bemutatót, ha a Noyonnak van egy állata, amit meg lehet ölni.
Toktai gondolkodóba esett. Arca ugyan továbbra is olyan volt, mint a rovátkolt szikla, de már verejték lepte be. Összeütötte a kezét, és parancsokat vakkantott a bekukkantó őrnek. Aztán a beálló csendet megtörendő, súlytalan fecsegésbe fogtak.
Végtelennek tűnő idő után egy harcos jelent meg. Azt mondta, hogy néhány lovas meglasszózott egy szarvast. Az megfelel a Noyon céljainak? Megfelel. Toktai vezetésével kimentek, aztán átnyomakodtak a gyülekező katonák közt. Everard ment a mongol után, és azt kívánta, bár ne lenne szükség erre a bemutatóra. Berakta a Mauserbe a töltény tárat.
— Csinálod? — kérdezte Sandoval.
— Krisztusra, nem.
A szarvast, egy fiatal sutát visszarángatták a táborba. Az állat szánalmasan remegett, nyaka körül a lószőr kötéllel. A nap éppen elérte a nyugati csúcsokat, fénye bronzszínűre festette a suta szőrét. Pillantásában volt valami vak szelídség, ahogy Everardra nézett. Intett az embereknek, hogy menjenek távolabb, aztán célzott. Már az első lövés megölte az állatot, de ő addig kerepeltette a fegyvert, amíg szitává nem lőtte a tetemet.
Amikor leeresztette a puskát, a levegő mintha megdermedt volna. Nem látta a vaskos, karikalábú, laposarcú embereket, csak érezte őket valami természetellenes élességgeclass="underline" a veríték, a lovak és a füst szagát. Épp annyira nem-emberinek érezte magát, mint ahogyan azok látták őt.
— Ez a leggyengébb fegyverek közül való, amiket errefelé használnak — mondta. — Az a lélek, amit így szakítanak ki a testéből, sosem talál otthonra.
Sarkonfordult. Sandoval követte. A lovaik leszerszámozva álltak, a szerelékük ott volt mellettük egy halomban. Szótlanul föltették a nyergeket, felszálltak és ellovagoltak az erdőben.
4.
A tűz feléledt a szél leheletére. Az erdei ember takarékoskodott a fával, a lángok alig világították meg kettejüket — csak a szemöldökük, az orruk, a pofacsontjuk, és a szemük csillogása látszott valamelyest. Aztán megint vörös-kék parázs maradt csak a fehér szénen pattogva, és sötétség burkolta be a két embert.
Everard nem sajnálta. A pipáját babrálta, erősen ráharapott és beszívta a füstöt, de nem sok vigaszt talált benne. Amikor megszólalt, az éjszakai fák zúgása majdnem elnyomta a hangját, de ezt sem sajnálta.
Ott volt mellettük a hálózsákjuk, a lovuk, a gépük — antigrav sikló és téridő-szökkenő egyben — ami idehozta őket. Amúgy kihalt volt a vidék, az övékhez hasonló ember rakta tüzek csak ritkásan hunyorogtak, mint magányos csillagok a világűrben, valahol felvonyított egy farkas.
— Azt hiszem — mondta Everard — néha minden zsaru gazembernek érzi magát. Eddig csak megfigyelő voltál, Jack. Az ilyen tevőleges megbízásokat, mint amiket én kapok, néha nehéz elfogadni.
— Ja — Sandoval még barátjánál is hallgatagabb volt. Alig szólalt még vacsora óta.
— Most meg ez. Bármit kell is tenned egy temporális interferencia megszüntetésére, legalább gondolhatod azt, hogy visszaállítod az eredeti fejlődési utat — szippantott Everard a pipájából. — Nem kell emlékeztetned rá, hogy az "eredeti" kifejezés ebben az összefüggésben értelmetlen. Ez csak amolyan pót-szó.
— Huh.
— De amikor a főnökeink, drága danelli barátaink nekünk mondják, hogy lépjünk közbe… Tudjuk, hogy Toktai emberei sosem térnek vissza Katájba. Miért kéne segítnünk, akár neked, akár nekem? Ha ellenséges indiánokba botlanának, vagy valami másba, én nem sírnék utánuk. Vagy legalábbis nem bánnám jobban, mint bármelyik másik balesetet ebben az átkozott mészárszékben, amit emberi történelemnek hívnak.
— De hát nem kell megölnünk őket. Csak vissza kell fordítanunk. A te délutáni bemutatód talán elég is lesz.
— Igen. Visszafordulnak… és akkor mi van? Valószínűleg a tengerbe vesznek. Nem lesz könnyű útjuk hazafelé viharok, ködök, ellenáramlatok, sziklák közt ezekben a hajókban, amiket eredetileg folyami hajózásra szántak. Mi pedig éppen ilyenkor késztetjük őket indulásra! Ha nem avatkoznánk közbe, később indulnának, és teljesen mások lennének az utazás körülményei… Miért legyen a miénk a bűntudat?
— Akár el is érhetnek hazáig — morogta Sandoval.
— Micsoda? — kérdezett vissza Everard.
— Abból gondolom, ahogy Toktai beszélt. Biztos vagyok benne, hogy lóháton akar hazajutni, nem pedig azokkal a hajókkal. Ahogy sejtette, a Bering-szorost könnyen át lehet szelni: az aleutok rendszeresen megteszik. Manse, én attól tartok, hogy nem elég csak megóvni őket.
— De nem fognak hazajutni! Mi tudjuk!
— Tegyük fel, hogy sikerül nekik — Sandoval kezdett egy kicsit hangosabban és szaporábban beszélni. Az éjszaka szele körülsüvítette a szavait. — Játsszunk el egy kicsit a gondolatokkal. Tételezzük fel, hogy Toktai tovább nyomul délkelet felé. Nem tudom, mi állíthatná meg, nado vagy a többiek. Nem kell sokáig mennie, hogy belebotoljon egy magas fokon álló neolitikus népbe, a mezőgazdasággal foglalkozó Pueblo-törzsekbe. Ettől csak még jobban felbátorodik. Még augusztus előtt eléri Mexikót. Mexikó most is éppolyan káprázatos, mint Cortez idejében volt — azaz lesz. És még csábítóbb is: az aztékok és a toltékok még azon veszekednek, hogy ki legyen az úr, a többi törzs pedig csak vár, és szívesen segít bárki újonnan érkezettnek ellenük. A spanyol puskák nem sokat számítottak, illetve fognak számítani, ezt tudhatod, ha olvastál Diazt. És a mongolok is körülbelül olyan emelkedettek, mint a spanyolok… Nem mintha Toktai azonnal fejest ugorna a dologba. Nyilván nagyon udvarias lesz, náluk tölti a telet, és megtud mindent, amit csak lehet. A következő évben visszamegy északra, hazamegy, és jelenti Kublajnak, hogy a föld egyik leggazdagabb, arannyal teli vidéke várja gyanútlanul, hogy meghódítsák!
— És mi van a többi indiánokkal? — szólt közbe Everard. — Én nem sokat tudok róluk.
— A maja birodalom virágkorát éli. Kemény dió megtámadni, de ígéretes a zsákmány. Gondolom, ha a mongolok egyszer megvetik a lábukat Mexikóban, már nem lehet megállítani őket. Perunak ekkoriban még annál is magasabb civilizációja és kisebb védereje van, mint amikor Pizarro rátalált. A kecsua-aymar, az úgynevezett inka faj még csak egy hatalom a sok közül.