— Hogyhogy nem fog sikerülni? Húsz embert ittam eszméletlenre Karakorumban. És még csak nem is egyszálbélű kínaiak voltak, hanem egytől egyig mongolok — Toktai újabb köbcentiket döntött magába.
Everard óvatosan iszogatott. Nem is nagyon érezte a hatását, csak a torka égett. Túl feszült volt. Hirtelen megcsillant előtte a szabadulás lehetősége.
— Hideg itt az éjszaka — jegyezte meg, és odakínálta kulacsát a legközelebbi őrnek. — Igyatok egyet, fiúk, hogy melegen tartson titeket.
Toktai egy kissé kótyagosan nézett föl.
— De hát ez nagyon finom — ellenkezett. — Túl jó ezeknek a… — Aztán észbekapott, és elharapta a mondat végét. Lehetett a mongol birodalom akármilyen gonosz és totális, a tisztek mindig egyenlően osztoztak a legalacsonyabb rangú közemberrel is.
A harcos megragadta a kulacsot, sértett pillantást vetett a vezérre, aztán ivott.
— Óvatosan, hé — mondta Everard. — A fejedbe száll.
— Nekem semmi sem száll a fejembe — döntött magába Toktai egy újabb adagot. — Józan vagyok, mint egy bonc — Megmozgatta az ujjait. — Ezér' rossz mongolnak lenni. Az ember olyan nehezen tud berúgni.
— Most dicsekszel vagy panaszkodsz? — kérdezte Everard. Az első harcos megforgatta a nyelvét, újra figyelőállásba helyezkedett, és továbbadta a kulacsot társának. Toktai megint használatba vette a fiaskóját.
— Óóóóh! — pislogott, mint egy bagoly. — Ez jó volt. Na, jobb, ha most alszunk. Adjátok vissza neki a likőrjét, emberek!
Everardnak összeszorult a torka, de sikerült megfelelően kihívóan elmondania:
— Igen, köszönöm. Én még innék egy kicsit. Örülök, hogy beláttátok: nem bírjátok.
— Mit… mondasz? — meredt rá Toktai. — Egy mongolnak semmi se sok! — kortyintott ismét. Az első őr is visszavette a flaskáját, és sietősen húzott belőle, amíg még nem késő.
Everard remegve tartotta vissza a lélegzetét. A végén még menni fog. Sikerülhet.
Toktai tapasztalt tivornyázó volt. Kétség nem fért hozzá, hogy ő és az emberei jól bírták a kor minden italát: a kumiszt, a bort, a mézsört, és a kvaszt, ezt a híg sört, amit tévesen rizsbornak neveztek. Tudták, mikor elég, akkor elmentek aludni, és még csaknem is tántorogtak. A gond az volt, hogy egyetlen spontán erjesztett anyag sem tudta túllépni a 24 százalékos alkoholtartalmat — a folyamatot saját bomlástermékei állították le — és a legtöbb főzött ital a tizenharmadik században jócskán az 5 százalékos érték alatt maradt.
A skót whisky viszont merőben más osztályba tartozott. Ha az ember úgy próbálta inni, mint a sört, vagy netán a bort, akkor csúfos véget ért. Az ítélőképessége hagyta el előbb, anélkül, hogy észrevette volna, aztán hamarosan az eszmélete is.
Everard az egyik őr kulacsáért nyúlt.
— Add ide! — mondta. — Mindet felisszátok!
A harcos elvigyorodott, és még egyszer utoljára hosszan húzott belőle, mielőtt átadta volna a társának. Everard felállt, és kaparászni kezdett a flaskáért. Az őr játékosan hasbavágta. Everard a háta mögé tántorodott. A mongolok egymásnak dőlve röhögtek. Egy ilyen jó móka pedig újabb kör italt kívánt.
Csak Everard vette észre, amikor Toktai összeroskadt. A Noyon törökülésből félig fekvő helyzetbe csúszott. A tűz még elég fényt adott ahhoz, hogy látni lehessen az arcára kiülő ostoba mosolyt. Everard ugrásra készen lekuporodott.
Az egyik őrszemet is hamarosan elérte a vég. Megtántorodott, öklendezni kezdett, és kezdte kiadni a vacsoráját. A másik hunyorogva megfordult, és a kardja után tapogatózott.
— Mi a… baj? — nyögte. — Mit csináltál? Méreg?
Everard akcióba lendült.
Átugrott a tűzön és rávetette magát Toktaira, mielőtt a második őr észbekapott volna. A mongol felkiáltott, és botorkálva elindult feléjük. Everard megtalálta Toktai kardját. Már szedte is elő a tokjából. A harcos is emelte a saját pengéjét. Everard nem volt ínyére, hogy megöljön egy úgyszólván védtelen embert. Közelebb lépett, elütötte a másik fegyverét, és ököllel ütött. A mongol térdre rogyott, öklendezett egyet, aztán rajtaütésszerűen elaludt.
Everard elindult kifelé a táborból. A sötétben emberek mozgolódtak, kiáltoztak. Patadobogást hallott: az egyik lovas őr sietett szemlézni. Valaki egy parázsló ágat húzott ki a már alig pislákoló tűzből, és addig lengette, amíg lángra nem kapott. Everard hasravágódott, és meglapult.
Egy harcos csörtetett el mellette, de nem vette észre a bozótban. Kúszni kezdett a sötétebb zugok felé. Mögötte kiáltás és géppuska-kerepelés szerű átkozódás csendült feclass="underline" valaki megtalálta a Noyont.
Everard felpattant és futásnak eredt.
A lovakat lebéklyózva és őrizet alatt tartották, mint általában. Csak sötét foltnak látszottak a szürkésezüst síkságon a ragyogó csillagok alatt. Everard látta, hogy az egyik mongol strázsa feléje kezd ügetni. Egy hang csattant feclass="underline"
— Mi történik?
Igyekezett a lehető legmagasabb hangfekvésben válaszolni:
— Támadás érte a tábort! — Ezt csak időnyerésből mondta, nehogy az őr felismerje és lenyilazza. Összegörnyedve megmutatta magát: kicsi köpenyes figura. A mongol porfelleget kavarva fogta vissza lovát. Everard ugrott.
Sikerült elkapnia a póni kantárját, mielőtt felismerték volna. Az őr felordított és kardot rántott. Lefelé döfött, de Everard a bal oldalán volt. Az ügyetlen vágást könnyedén lehetett hárítani. Everard visszavágott, és érezte, hogy pengéje húst ér. A ló riadtan hátrálni kezdett, lovasa kiesett a nyeregből, de félrehengeredett és újra felállt. Everard egyik lába már a serpenyő alakú kengyelben volt. A mongol feketén vérző lábbal botorkált feléje. Everard lóra szállt és kardlappal a ló farára csapott.
A ménes felé indult. Újabb lovas próbálta útját állni. Everard lebukott. Egy nyílvessző süvített el ott, ahol az előbb még ő volt. A lopott póni ficánkolva tiltakozott a szokatlan teher ellen. Everardnak egy jó percébe telt, amíg megint megzabolázta az állatot. Az íjász addigra már odamehetett volna hozzá, és közvetlen közelről rátámadhatott volna. De a szokás hatalma miatt a harcos elvágtatott mellette, és futtábban lődözött. A sötétben persze célt tévesztett. Mielőtt vissza tudott volna fordulni, Everardot már elnyelte a sötétség.
A Járőr letekerte a lasszót a nyeregkápáról, és betört az ideges ménesbe. Megpányvázta a legközelebbi állatot, ami áldott jámborsággal viselte a procedúrát. Lehajolva elvágta a béklyót a kardjával, és a vezetéklovat húzva elvágtatott. A ménes másik oldalán bukkantak ki, és észak felé indultak.
A könyörtelen hajsza hosszú hajsza, mondogatta magának Everard, nem épp biztatóan. Ha nem cselezem ki őket, utolérnek. Lassúk, hogy jól emlékszem-e a földrajzra: innen északra vannak a láva-mezők.
Hátrapillantott. Még senki sem üldözte. Kell nekik egy kis idő, amíg összeszervezik magukat. De azért…
Vékony villámok csapongtak az égen. A levegő megdördült utánuk. Megborzongott, és nem csak az éjszakai hidegtől, de lassított a tempón. Már nem volt oka sietségre. Biztosan Manse Everard az…
…aki visszament az időgépéhez, aztán délre ugrott vele a térben, és ugyanerre a pillanatra az időben.
Ez jó kis huszárvágás, gondolta. A Járőr-szabályzat nem pártolta, hogy valaki így segítsen magának. Túl nagy volt egy közeli kauzális hurok esélye, vagy a múlt és jövő összekeveredésének valószínűsége.
De most nyugodtan megtehetem. Még megrovást sem kapok érte, mert Jack Sandával megmentésére teszem, nem magamért. Én már szabad vagyok. Lerázhatnám az üldözőket a hegyekben, amit én ismerek, a mongolok viszont nem. Az időugrást csak a barátom megmentése érdekében csináltam.