– Inkább megkereshetnék az igazi gyilkost… Mindenesetre ez mégis vigasztaló.
Valójában azonban soványnak bizonyult ez a vigasz, amikor másnap megláncolva, őrök kíséretében a főúri bíróság elé vezették a kastély nagytermébe. Conrad de Montferrat szokása szerint pompázatos öltözékben, a legmagasabb széken elnökölt a lovagjai, a menekült bárók és a város előkelőségei között. Látszott az arcán, hogy rossz napja van. A terem jobb oldalán álló székben foglalt helyet Josse érsek képviseletében az érseki diakónus és a papság egy része.
Keresztbe tett lándzsás őrök tartották vissza a tömeget, mely fedetlen fejjel tolongott a terem végében.
Amikor behozták a foglyot, rosszat sejtető moraj futott végig, melynek a márki zengő hangja vetett véget. Thibaut nem értette, miért kel fel ellene ez a város, ahol szinte senkit nem ismer, és miért találkozott ilyen egyhangú egyetértéssel Josefa Damianos vádja. Azt sem értette, ami ezután következett. Döbbenetesen rövid volt.
A márki egyik írnoka felolvasta a vádiratot, melyben az apagyilkos és a tolvaj szavak szerepeltek, kiváltva Thibaut felháborodását:
– Egy lovag nem lop. Az ékszert néhai Agnès de Courtenay adta nekem jutalmul a szolgálatokért, melyekkel a fiát, IV. Balduin királyt öveztem. Azért is adta, mert nincs másom, csak a kardom. Kész vagyok a becsületemre megesküdni!
Szavait vita követte, melyet zavarossá tett a közönség zúgása, melyet nehéz volt túlkiabálni. Egyedül Simon Fabrégues próbálkozott hősiesen. Megpróbált hangot adni a barátságnak, mely a Courtenay fattyúhoz fűzte, és szilárd meggyőződésének, hogy ártatlan a gaztettekben, melyekkel vádolják.
Montferrat egy darabig figyelmesen hallgatta a hangzavart, mérlegelte az érveket és ellenérveket. A vádlott hallgatott, képtelen volt elviselni a gyűlölködő kiáltásokat, melyeket nem érdemelt ki, Josefa azonban teli tüdőből harsogott. A márki pillantásával a környezetében lévő lombardokat faggatta, akik szemmel láthatólag nem kívántak beleavatkozni a számukra közömbös helyi ügybe. A menekültek is hallgattak, nem akarták magukra haragítani a helyieket, akik befogadták őket. Egyedül Balian d'Ibelin támadt keményen Josefának, de nem sikerült meghátrálásra bírnia: az asszony továbbra is állította, hogy látta, amint Thibaut beledöfte a tőrt az apjába, amikor az megölelte, és azt is, hogy Jeruzsálemben rajtakapta, amikor lopott az ékszeres dobozból. Balian azt hitte, ezzel megfoghatja:
– Akkor hogy lehet, hogy érintetlenül megtalálták a dobozt? Szemmel láthatólag nem hiányzott belőle semmi, csak talán a lánc, mely egyébként nem volt a lakosztályában, ott, ahol jelezték!
– Miért szolgáltatott volna bizonyítékot a gaztettére? Biztosan elrejtette valahová!
– rikácsolta az asszony. – Vessék alá kínvallatásnak, és megtudják tőle az igazat!
– Legszívesebben magát vetném alá kínvallatásnak, mert rossz ember, és hazudik!
– kiáltotta dühösen Ibelin. – Reszkessen Isten haragjától!
– Olyannyira nem reszketek, hogy Istenre esküszöm, hogy a színtiszta igazat mondtam: azt, amit a szememmel láttam!
Thibaut már nem is figyelt oda. Mindez semmire sem volt jó, és már nem is érdekelte attól a pillanattól kezdve, hogy megértette, most valóban ellopták a láncot.
Túlságosan erősen akarják a halálát…
A halálát, melyet az elöljárók és az egész város zajos kiáltásokkal követelt.
Montferrat mozdulatlanul ült a székén, és könyökét az oroszlánmancs karfán nyugtatva, állát kezébe támasztva hallgatott. Tekintete azonban oda-vissza járt a megszólalók között. Akkor sem mozdult, amikor az elöljárók vezetője elé állt, és követelte, hogy a foglyot azonnal vessék máglyára. Ragadozótekintete mereven a férfi szemébe fúródott, és hátrálásra késztette. Végül felállt, és szétvetett lábakkal, kezét a combján nyugtatva szinte tapintható megvetéssel végigmérte az egybegyűlteket.
– Ez az ember – dörögte –, akinek számomra érthetetlen okból a halálát akarjátok, az életét kockáztatta, hogy nemes atyámat, III. Guillaume de Montferrat-t megmentse a méltatlan sorstól, melyre Szaladin szánta. Ezért, és mert a szememben egy lovag szava többet ér, mint egy némberé, nem adom ki nektek!
Újra felzúdult a tömeg. Montferrat még hangosabban kiáltotta:
– Elég! Hallgassatok, vagy megparancsolom az őreimnek, hogy botozzanak meg titeket! Még nem végeztem!
Miután ismét csend lett, melyet alig zavart meg itt-ott homályos suttogás, a márki folytatta:
– Bizonyíték hiányában nem áll módomban elsöpörni a vádakat, és tiszteletben kell tartanom a helyi szokásokat, de érvényre juttatom a magam igazságát, én, Conrad de Montferrat, aki nélkül mostanra a szultán rabszolgái lennétek. Tehát úgy határozok, hogy kiátkozom ezt az embert, és átadom Isten igazságszolgáltatásának.
Sztentori hangjának ismét túl kellett kiabálnia a tiltakozást és a morajt, mely azonban gyengébb volt, mint az imént.
– Csendet! Kivezetik a városból, fegyvertelenül, mezítláb, és nem lesz rajta más, mint a nadrágja és az inge. Menjen, ahová a Mindenható veti. Ilyen felszereléssel nem jut messzire ezen a veszélyekkel teli vidéken…
Ez alkalommal helyeslő moraj hallatszott, de túlságosan halkan ahhoz, hogy a márki elégedett lehessen vele.
– Hozzáteszem, hogy a Nagykapunál és a városfalon ott állnak majd az íjászaim, készen lőni mindenkire, aki segítséget akarna vinni neki, de azokra is, akik bántani merészelik, kövekkel vagy mással hajigálják. És az íjászaim pontosan céloznak! Most vigyék el! Utat, vagy megbánják!
Thibaut megmenekült a máglyától, és ezzel Montferrat megfizette a tartozását. A maga módján azonban, és ez a mód nem tetszett Baliannak.
– Ezzel másfajta halálra ítéli, márki. Vagy ami még rosszabb, rabszolgaságra. A törökök a közelben vannak. Ami pedig a helyieket illeti, nem fognak segíteni neki…
– Csak meghosszabbítom az életét, tudom. De azért csak életben marad. Ki tudja, mit kezd vele? Mindketten tudjuk, milyen kiváló ember. Most azonban elég!
Az őrök, miután levették a láncait, a csizmáját és a vászoninget, melyet a börtönben kapott szétszaggatott ruhái helyett, körbevették. Indulni készült a menet, mely előtt fegyveresek szorították vissza a tömeget. Mielőtt azonban Thibaut hátat fordított volna bíráinak, olyan tekintettel nézett rájuk, hogy Balian nem bírta tovább.
Odafutott hozzá, keményen félrelökte a katonákat, akik nem mertek ellenkezni a főúrral, és könnyes szemmel magához ölelte:
– Akik szeretik önt, imádkozni fognak Istenhez, hogy vigyázzon magára, esküszöm! És ez ellen a segítség ellen egyetlen íj sem feszülhet.
– Ha egy nap megengedik, hogy viszontlássa Isabelle-t, mondja meg neki, hogy az utolsó percemben az ő neve lesz az ajkamon, ahogyan ő van a szívemben öröktől fogva…
Azután gyengéden eltolta magától a barátját, és útnak indult a fegyverek csörgésében, melyeket többé nem viselhetett.
Átszelte az udvart és a kastély védelmi rendszerét a Nagykapu mellett, melyen elfoglalták helyüket a lövésre kész íjászok, nyilaik hegyét a város felé fordítva. Szürke és hideg nap volt, záporozó esővel, mely egy pillanat alatt eláztatta a kitaszított ingét, aki megremegett. Meztelen lába a mocsokkal teli hideg sárba süppedt. Összeszorította a fogát, hogy elrejtse remegését, miközben végighaladt a fegyverek vasa, az épületek kövei és a félelembe beledermedt emberek sorfala között, akik nem mertek sem mozdulni, sem megszólalni.