– Hogy érti?
– Úgy, hogy a legjobb gyógykezelésben kívánom részesíteni. Ideküldetek egy hintót, hogy a kastélyba vigyék… a férjével együtt, természetesen!
– Azzal megsértené a jogaimat: a maga hercegnője Onfroi de Toron felesége, Kerak, Moab, Toron uráé.
– Igaz, majdnem elfelejtettem – susogta a márki, arcán az egeret éppen elkapni készülő macska kéjes kifejezésével. – Ebben az esetben mit keres a fia az asszonyok szoknyája mellett? Ha igaz, amit beszélnek, Krak nem esett el, nem úgy, mint Toron, mely nincs messze innen, s melynek megőrzésért semmit sem tett. Mi is a helyzet?
– Szaladin szabadon bocsátotta, de ígéretét vette, hogy nem fog többé fegyvert ellene. Úgy gondolom, ez sokat számít!
– Leginkább a gyáváknak számít! – vágott vissza Montferrat nem vesztegetve az időt felesleges udvariaskodásra. – A kényszer alatt tett ígéret alól a pátriárka vagy akármelyik érsek azonnal feloldaná, de ő inkább ragaszkodik hozzá. Ezért kijelentem, hogy képtelen biztosítani egy ilyen előkelő és értékes hölgy védelmét. Egy perc múlva itt a hintó. Magam kísérem el!
– Fegyvert merészelne használni a házamban?
– Habozás nélkül! Annál is inkább, mert ez nem a maga háza, csak kölcsön kapta…
A Krak hölgye úrrá lett haragján, és megadta magát:
– Ha így állunk, megengedem az orvosának, hogy megvizsgálja a menyemet –
szólalt meg leereszkedő-en, ironikus mosolyra fakasztva a márkit.
– Hálás köszönet! Csakhogy én már nem így kívánom. Az ön ellenállása meggyőzött, hogy a hercegnő nincs biztonságban ebben a házban. Néhány perc múlva a kastélyban lesz!
Étiennette dühödten rádöbbent, hogy ezzel a férfival szemben alulmarad. Egy órával később egy elfüggönyözött hintó, melyet férfiak vittek a hátukon, hogy megkíméljék a beteget az utcák egyenetlenségeitől, visszavitte Isabelle-t a kastélyba, ahol az édesanyja – aki a legkevésbé sem volt beteg! – és Euphemia fogadták tárt karokkal. Lefektették a hölgyek lakosztályában. A szerencsétlen Onfroinak nem hagytak más választást, mint hogy beköltözzön a katonái szálláshelyére, melyet mélységesen gyűlölt. Csak a teljes gyógyulás után keresheti fel a feleségét az ágy elhúzott függönyei mögött. Bár lázadozott, előrelátóan magával vitt két könyvet.
Étiennette megpróbálta követni a menyét, de nagyon udvariasan felkérték, hogy maradjon ott, ahol van: a kastélyban kevés a hely, és nem élvezhetné a neki kijáró kényelmet. Ráadásul, ha számára kevés hely állt volna rendelkezésre, egyáltalán nem volt hely a cselédje, Josefa számára, akit Balian d'Ibelin hamis tanúskodással vádolt, és aki csak az úrnője iránti tiszteletnek köszönhette, hogy nem űzték ki őt is a városból.
Eközben hamarosan újra fellángolt a háború. Az utolsó ember lobbantotta lángra, akitől számítottak volna rá: Guy de Lusignan, a becsületét vesztett, letaszított, hadsereg és királyság nélküli király, talán fivére, Amaury főparancsnok, és a felesége, Sybilla unszolására. Dühében, amiért csak menekült lehet Tripoliszban, összegyűjtötte az összes fellelhető frank lovagot és a frissen érkezett zarándokokat, akikhez csatlakoztak Gérard de Ridefort Tortosába menekült templomosai és a margati ispotályosok. Ezzel a kis hadsereggel Guy megostromolta az egykori királyság második városát, fő kikötőjét, Akrát. A jeruzsálemi királyok nagy vörös sátra hamarosan a Teli el-Fukar dombon virított, a város keleti oldalán, „és vele volt Sybilla is”…
Őrült vállalkozás volt: Akra erős és nagy város volt, melyet nyugaton a tenger, keleten pedig magas és hosszú64 falak védelmeztek egy hatalmas őrtoronnyal, az Elátkozott toronnyal. Ezenfelül egy harcedzett, az ostromlóknál nagyobb garnizon védte a szultán egyik unokaöccsének parancsnoksága alatt. A támadóknak mégis sikerült a föld felől elszigetelniük a várost, és megvetették lábukat a parton, ahonnan segítséget kaphattak.
Amikor Szaladin megértette, mi történik, a város segítségére sietett, és vas félkörbe zárta az ostromlókat, Lusignan emberei azonban már beásták magukat egy megerősített táborba, ahol sem a városiak, sem Szaladin katonái nem érhették el őket.
Ráadásul erősítést vártak Nyugatról, elsősorban Franciaországból. Eljöttek lovagjaikkal Róbert de Dreux gróf, VI., Kövér Lajos unokája, és fivére, a beauvais-i püspök, De Bar gróf, Guy de Dampierre, Raymond de Turenne, Geoffroy de Joinville és Narjot de Toucy, mind vitéz lovagok, akiket őszinte hit és az a mélységes vágy vezérelt, hogy visszahódítsák Jeruzsálemet és Krisztus sírját. Várták Rőtszakállú Frigyes nagy német seregét is, mely a szárazföldi utat választotta Bizáncon és Anatólián át. Közelgő
érkezése nagy reményeket szült: azt beszélték, százezer jól képzett fegyverforgatót hoz magával. Lesz mivel elsöpörni Szaladint és a mamelukjait, amikor az öreg császár ráront, és harapófogóba kerül a frankok és a németek között. Sőt, azt hitték, Szaladin a meghátrálás határán áll, amikor híre jött, hogy Frigyes Konyánál legyőzte a kulcsfontosságú város urát, és szövetségre lépett vele a szultán ellen. Ám egy forró nyári napon, hosszas lovaglás után Frigyes megérkezett a Selef folyó partjára, és vonzotta a hűs víz. Nagyon kimelegedett, de hetvenéves volt: megütötte a guta, és holtan rogyott össze.
A vezetőjük parancsainak egy emberként engedelmeskedő német seregek sajátos vonása, hogy elveszítik szervezettségüket, ha a nevezett vezető eltűnik. Frigyes csapataival is ez történt. Annál is inkább, mert Sváb Frigyesnek, a császár fiának nem volt nagy tekintélye. A hadsereg széthullott. Egy része hazatért, mások Antiochia felé 64 Több mint egy kilométer
vették az irányt, a harmadik rész – a legjelentősebb – hagyta, hogy meglepje Szaladin egyik emírjének csapata, és a túlélőket eladták rabszolgának.
Az Antiochiába indulókat megtizedelte egy járvány, és a sváb hercegnek mindössze ezer embere maradt, hogy Jeruzsálembe vigye a császár bebalzsamozott holttestét.
Csak a feje ért oda, három évvel később. A többi részét sietősen el kellett temetni.
Frigyesnek mégis sikerült Akrába érnie ezer demoralizált emberével.
Különös háború állt be ezzel, melyben a frankok igyekeztek kiéheztetni Akra védőit, miközben amennyire tudtak, védekeztek Szaladin támadásai ellen. Az újonnan érkezettek tábora, mely a városfal mentén hosszan elnyúlt, valóságos sátorváros lett, melynek negyedeiben annyi különböző nemzet gyűlt össze, hogy húsz nyelvet beszéltek. Nagyrészt katonák voltak természetesen, de nem hiányoztak a zenészek, a szabadtéri mulattatók és a könnyűvérű nők sem, akiknek szépsége néha dezertálásra csábított egy-egy unatkozó mamelukot is. Az idő múlásával ugyanis furcsa együttélés alakult ki a két tábor között: két csata közt együtt beszélgettek, énekeltek, táncoltak Azután minden lelkiismeret-furdalás nélkül visszatért ki-ki a maga oldalára, hogy Krisztus vagy Mohamed nevében gyilkolja a másikat. Egy biztos volt: nem történt előrelépés egyik oldalon sem, azt leszámítva, hogy a frankokban új remény váltotta fel a Rőtszakállú hadseregébe vetett hitet: a Nyugat két legnagyobb uralkodója, Francia Fülöp és Angliai Richárd felöltötte a keresztet. Nem tudták, mikor érkeznek, de szentül hitték, hogy eljönnek. Mégis egyre csak húzódott, húzódott a harc a jelentős és értékes csapatok érkezése ellenére.
Megérkezett Pisából egy csapat a város érseke, III. Kelemen pápa legátusa, Ubaldo vezetésével, majd egy másik egység Velencéből Giovanni Morosini és Domenico Contarini parancsnokságával, dánok, bretonok, flamandok és mások. Később eljött II.