– Annyira kegyetlen ez, hogy gondolni sem akarok rá! Ha Sybilla helyére kell lépnem, vagy a bárókra kényszerítem Onfroit, ahogy ő tette Guyvel, vagy visszautasítom a koronát!
– Nem hiszem, hogy joga lenne rá. Hisz kötelessége lesz az uralkodás!
Sybilla 1190 októberében halt meg a járványok egyikében, melyek rendszeresen végigsöpörtek az Akra előtti zsúfolt táboron. Túl sokan gyűltek össze, és nem mindenki bírta az éghajlatot. Túl sok volt az örömlány is, mindenfelől érkeztek, hogy kihasználják a gazdagságot, melyet a nyugatról jött keresztesek hoztak magukkal.
Gyakran a legszebbek voltak közöttük a legveszélyesebbek, hisz betegségeket hordoztak, itt vagy ott összeszedett vírusokat, melyeket bőségesen terjesztettek tovább. Ráadásul kezdtek fogyatkozni a készletek, és a Szaladin által felállított harapófogó megtörésére tett kísérletek sorra eredménytelennek bizonyultak. Végül a máskor oly áldásos őszi esők most katasztrofális hatást tettek.
A fiatal, harmincéves királynőt este érte a halál, éppen akkor, amikor az ostromlott város falain belül a müezzinek esti imára szólítottak. Az akrai püspök, aki imát mondott, hogy Isten kegyes legyen az önző és felelőtlen lélekhez, felemelte a hangját, hogy elfojtsa a hitetlenekét. A törékeny bíbor selyem palotát betöltők inkább haraggal, mint szánalommal csatlakoztak hozzá. Az azúrkék ágynál, melyen felesleges érzékiséggel terült szét a halott kibontott szőke haja, Guy de Lusignan arcát a felesége lábához szorítva szívet tépően zokogott, közömbösen mindarra, ami körülötte történik. Akkor is ott maradt, amikor mindenki távozott, hogy a királynő szolgálói elvégezhessék a ravatalozást. Meg sem hallotta a suttogást, mely egyre erősödött a bárók és a hadvezérek között.
Valaki – Simon de Tiberiade, Ermengarde d'Ibelin férje – azt mondta:
– Sybilla királynő meghalt. Éljen Isabelle királynő!
Dreux gróf meglepetten megjegyezte, hogy Guy király még életben van, mire elmagyarázták neki, hogy Sybilla nem a király felesége volt, hanem a megkoronázott királynő, és Lusignan nélküle senki. Amaury főparancsnok sötét tekintettel, karján összefont karral hallgatott, majd felvetette, hogy Guy, és nem Isabelle jött el megostromolni Akrát, és megérdemli, hogy megtartsa a koronát.
– Megértem, hogy nem szeretik Guyt – mondta –, hiszen nagy hibákat követett el, melyekért megbűnhődött, de gondoljanak bele, ki Jeruzsálemi Isabelle férje.
Megfosztanák a tróntól Guyt, hogy Onfroi de Toront ültessék a helyébe, aki a saját árnyékától is fél, és segítségért kiabálva elrejtőzne inkább, semhogy királlyá koronázzák? Igazi vezetőre van szükségünk.
– A maga bátyja nem az – vágott vissza Tiberiade. – Maga nélkül nem lenne itt.
Ami Isabelle-t illeti, könnyen elválhat Onfroitól. Tyrben ott az az ember, aki nekünk kell. Vele új és elszánt dinasztiánk születhet.
Reggel, miközben gyászba borult a tábor, és Szaladin is tiszteletteljes csendet parancsolt a muzulmánokra, Akra püspöke és a megsemmisült királyság legrangosabb bárói vitorlát bontottak az egykori föníciai főváros felé.
A hír megelőzte őket. Montferrat szeme csillogását szemhéja alá rejtve várta a delegációt a kikötőben, Balian d'Ibelin társaságában, miközben Isabelle bezárkózott a kápolnába az édesanyjával, és kérte az eget, hogy vegye el tőle a koronát, melytől úgy félt, mint a méregpohártól, és visszautasította Mária gyengéd vigasztalását, aki nem is tudta, örüljön-e vagy bánja, hogy ilyen hamar igaza lett.
Mégsem kerülhette el, hogy megnyissa a kis szentély kapuját az érsek előtt, és térdet hajtson, hogy megcsókolja a gyűrűt a kézen, mely az áldás keresztjét rajzolta rá.
Azután látszólagos nyugalommal végighallgatta Sybilla halálának elbeszélését, majd a hírt, hogy őt emelik a trónra, mely egykor az apjáé, majd bátyjáé volt. Amikor azonban közölték vele, hogy el kell válnia Onfroi de Torontói, kirobbant:
– Ennyire könnyen veszi a házasságot, érsek úr? Isten és az emberek színe előtt egyesítettek a férjemmel, és a moabi Krak kápolnájában megáldották a frigyünket.
Szent kötelék ez, melyet ember, legyen akár király is, nem szakíthat el.
– Kivéve bizonyos eseteket. Egy királynőnek biztosítani kell az öröklését. Ez elsődleges fontosságú az egyház szemében. Ön pedig, bár már hét éve házas, nem szült gyermeket.
– Talán nem Onfroi hibájából. Talán az én hibám.
Kész volt magára vállalni minden hibát, minden bűnt, hogy elkerülje a válást, mely kiszolgáltatja Conrad de Montferrat-nak. Félt tőle, és az a gondolat, hogy mi vár rá a nászéjszakán, iszonyattal töltötte el. Kapaszkodott Onfroiba, aki az utolsó fal volt közte és a márki tetten érhető kéjvágya között. A férje kegyetlenségre képtelen szerelme olyan lett, mint egy csendes folyású patak, az idő múlásával már nem tartogatott meglepetéseket, és a védelmében Isabelle igazi nagy szerelme, mely a szívét égette, nyugodtan élhetett titokban, akár a tűz a hamu alatt. Étienne érsek azonban mosolyogva folytatta:
– Felség! Az ön nemes családjában termékenyek a hölgyek! Semmi ok sincs arra, hogy ön ne legyen az. A hiba, ha beszélhetünk hibáról ezen a területen, ahol Isten és a természet parancsol, csakis Onfroi úré lehet!
– Mégis magam mellett tartom! Nem vagyok hajlandó elválni tőle, és mivel egyedül a korona kényszerítene erre, visszautasítom a koronát! Ha ön és a királyság bárói Montferrat márkit akarják királynak, hát koronázzák meg!
– Dinasztiát váltsunk, úgy, hogy az újnak semmi köze ahhoz, amelyik a kezdetektől uralkodik? Senki sem fogadná el.
– Igazán? Sosem volt ilyenre példa? Amikor a nagyapám, Anjou Fulco király lett, egyenesen Nyugatról érkezett, és Plantagenet volt…
– De feleségül vette Jeruzsálemi Melisande-ot, és nem szakadt meg a lánc. Ön is jól tudja, felség, és kérem, gondolkozzon el a népe és a Mindenható nevében. Jó, ha szereti a férjét, de egy királynőnél a trónnak és az attól függőknek kell a legfontosabbnak lenniük.
– Nem változtatom meg a döntésem. Egyébként önnek nem áll hatalmában semmissé nyilvánítani a házasságomat. Egyedül a szentatya bír ezzel a joggal.
– És a bíboros legátus Ubaldo, aki őt képviseli. Gondolkozzon, felség, és imádkozzon a hadseregre gondolva, mely azért jött, hogy visszahódítsa apái királyságát a Szent Sír körül. Halál és nyomorúság a sorsuk a táborban, ahol a betegség öli meg azokat, akiket nem Szaladin katonái vagy az Akrából kilőtt lángoló lövedékek. Az ön nővére is nagy szenvedések között lehelte ki lelkét. Semmiért tette volna? Most magára hagyom…
Az érsek visszavonult, otthagyva a megtört Isabelle-t az oltár előtt, ahol a gyertyák lángjai apró hullámokként életre keltették a tabernákulum malachit és arany felületének erezetét. A rá szakadt rémálomban a lány teljes természetességgel fordult Isten felé. Beszorítva érezte magát, ostrom alatt, mint az akraiak, a különféle akaratok, a józan érvek, az állam– és egyéb érdekek, s különösen Montferrat vad vágya ostroma alatt, aki mindenáron a fejére kívánta tenni a koronát. Csak Isten szabadíthatta meg.
Ha meg nem is szabadította, legalább erőt adott, hogy küzdjön, és segítséget adott mellé édesanyja és Balian személyében.
– Miért nem követeli magának a koronát, felséges apám? – vetette oda ez utóbbinak dühösen. – A felesége királynő volt, sokkal inkább, mint én valaha is leszek!