Miért ne választhatnák Amalrich király özvegyét?
– Mert az lehetetlen, Isabelle! Nem engedik a királyság törvényei és szokásai. Az elsőszülöttség joga diktál.
– Tudom! Meg is hajolnék előtte, amint nem kényszerítenek arra, hogy felbontsam a házasságomat.
– És miért, ha szabad kérdeznem!?
– Mert a férjem nem harcos alkat, jobban szereti a békét, és…
– Ne kényszerítsen, hogy megismételjem, hogy a férje egy nyámnyila alak, aki mindentől fél. Abban sem vagyok biztos, hogy igazi férfi. Nem érezne szégyent, ha őt látná Balduin helyén?
– A nővérem is pipogya frátert ültetett oda!
– Aki azonban mégiscsak tud harcolni. Isabelle, azt hiszi, nem tudom, hogy régen kihunyt már a férje iránti szerelme… ha létezett egyáltalán valaha. Mégis miért makacsolja meg magát?
– Mert iszonyodom a márkitól! Ezzel zokogva rogyott a földre.
Néhány nappal később fekete kárpittal bevont hajó hozta Tyrbe Sybilla jól-rosszul bebalzsamozott holttestét, hogy a katedrálisban találjon nyughelyére, a királyság utolsó szentélyében, mely még befogadhatta. Ha eljön a visszahódítás ideje, elviszik majd a Kálvária sírkamrájába.
Tyr feketébe öltözött a kedvéért, és követte a lovagok vitte koporsót a keskeny, gyakran lépcsőkkel szaggatott utcákon át, melyeket reménytelen, kétségbeejtő eső
áztatott. A kisszámú rokonság, melyet az elhunyt maga mögött hagyott, gyászi díszben követte. Első helyen a férj, akinek könnyben úszó szeme egy pillanatra sem szakadt el az aranykoronától, mely az illatos cédruskoporsót borító királyi lobogón pihent.
Isabelle is a díszes, drágakövekkel kirakott karikát figyelte, melyet mindenáron a fejére akartak tenni. Ő azonban irtózott tőle, mintha előre megérezné a szenvedések hihetetlen sorát, mely miatta vár majd rá. Ebben a pillanatban csak harca folytatására gondolt, hogy maga mellett tartsa a csodálatos, mandulavágású szemű fiút, aki akár egy görög szobor – bár biztosan nem Achilles vagy Ulysses – modellje lehetett volna.
Mégis számított rá, a válaszára, melyet bizonyosan ad majd, ha nemsokára a bárók a kastély nagytermében felszólítják, hogy mondjon le róla és vonuljon vissza. Ha ugyanolyan elszántnak mutatkozik, mint a felesége, senki és semmi nem választhatja el őket…
Nagyon hamar elérkezett a végzetes pillanat, hiszen a harcosok, akik körülvették Isabelle-t, türelmetlenül várták, hogy visszatérhessenek Akra előtti poklukba: Szaladin udvarias visszafogottsága biztosan nem tart sokáig. A régi vagy új sebesülésekkel tarkított, fáradt férfiakkal, az érsekkel, valamint mindazokkal szemben, akiket szeretett, Isabelle kézen fogta Onfroit, és kijelentette, hogy csak akkor lesz királynő, ha ő lesz társkirálya. Onfroi, akinek keze jéghidegen szorította az övét, ugyanígy nyilatkozott, és az egybegyűlteken harag moraja futott végig, mint viharos fuvallat.
Senkinek, még a prelátusnak sem maradt azonban ideje válaszra: egy atletikus termetű
lovag, akinek köpenyén egyszerű, arany és azúrkék címer ragyogott, előrelépett. Guy de Senlis volt, egy ősi, Nagy Károlytól eredő család sarja. Vitéz harcos volt és előkelő
nagyúr, akit származása feljogosított arra, amire vállalkozott.
Három lépéssel Onfroi elé ugrott, mélyen a szemébe nézett, és komoly hangon kijelentette:
– Minden becsületes embernek joga van a javait és a jogait fegyverrel a kézben megvédeni. Ezt ajánlom fel önnek azzal, hogy viadalra hívom. Isten segítségével bebizonyíthatja önmagának és a nemes gyülekezetnek, hogy méltó rá, hogy egy királynő férje legyen!
Guy de Senlis minden durvaság nélkül levette a kesztyűjét, és Onfroi lábához dobta…
Hirtelen mélységes csend lett. Hatalmas csend. Fülsüketítő csend, hisz elnyomta még a visszafogott lélegzetek hangját, Isabelle szívének heves dobogását is. Elhúzta kezét a férjétől, hogy az szabadon cselekedhessen. Könnyben úszó szeme könyörgéssel telt meg. Onfroi le fog hajolni, felveszi a kesztyűt, aztán holnap a díszudvarban megküzd az ismeretlen lovaggal! így kell tennie! Nem hagyhatja el őt, a feleségét, akit állítólag annyira szeret, csak azért, mert fél. Mindenható Isten, nem lehet, hogy csak áll ott mozdulatlanul, és csak nézi az acélkesztyűt. Mindjárt…
Nem, nem hajolt le. Éppen ellenkezőleg, felvetette a fejét, tagadhatatlan rémülettel a tekintetében végignézett az egybegyűlteken, akik mintha készen álltak volna, hogy keselyűként rávessék magukat.
– Nem! – kiáltott fel hirtelen. – Nem, nem harcolok! Válasszanak el minket, ha akarnak… és tartsák meg a koronájukat!
Rá sem nézve a feleségére, aki halottsápadt lett, és akihez Mária máris odaugrott, hogy megtámogassa, a nagy főparancsnok unokája elmenekült a teremből, és futott a katedrális melletti házba, miközben Isabelle könyörületes ájulásban a földre rogyott.
Étiennette de Milly is ott volt, készen rá, hogy támogassa a fiát a bárók ellen, akiknek tervét az igazság megcsúfolásának és kirablásnak tartotta. Ő is elsápadt, ahogy egy csapásra szertefoszlottak reményei, de más fából faragták, mint a menyét.
Semmiképpen sem engedte volna, hogy ezek az emberek, a szégyene tanúi, hozzá szóljanak. Nem volt mit kezdenie szánalmukkal. Kihúzta magát fekete fátylai alatt, melyektől sosem vált meg Renaud halála óta, kivonult a nagyteremből, és hazament.
Ott egy szó nélkül a szobájába sietett, utasította Josefát, hogy hívja oda a gyóntatóját, és kinyitotta a ládáit, hogy rendet tegyen ügyeiben. Egykor hatalmas, elveszett vagyonából maradtak még ékszerei és aranya. Három, nem egyenlő részre osztotta őket: az egyik kupacot a maroknyi szolgálójának szánta, akik a Kraktól idáig követték, a másodikat a fiának, akit soha többé nem akart látni, a harmadikat pedig a kolostornak, ahová vissza kívánt vonulni. Josefa semmit sem kap: be kell érnie a lánccal, melyet bűntett árán sikerült megszereznie. Étiennette nem akart a cinkosa lenni. Nem is beszélt az ügyről az öreg papnak, aki Tyrbe érkezése óta gyóntatója volt.
Hiszen nem igazán az Isten iránti szeretet indította a kolostor felé, hanem a vágy, hogy örökre elrejtőzzön az emberek tekintete elől. Mindenki intézze most már a saját sorsát… Étiennette nem érzett megbánást a máris hosszú élete során elkövetett gazságok felett. Egyedül Isten tűnt megfelelő beszélgetőtársnak a Krak egykori hölgye számára.
Másnap hajnalban egyedül, gyalog sietett a Szent Kalixta kolostorba.
XIV. fejezet
Királyok és egy fantom…
Tíz nappal a nővére halála után Isabelle-t a még mindig Rómában tartózkodó pátriárkát helyettesítő akrai érsek megkoronázta Jeruzsálem királynőjének. Két nappal később pedig ugyanabban a katedrálisban, ahol egykor az édesanyját összeadták I.
Amalrichhal, feleségül ment Conrad de Montferrat-hoz. A menyegző vidám piros és arany ruhája alatt bizonyára sosem láttak még sápadtabb menyasszonyt, akinek keze jéghidegen fonódott a márkiéba.
Az utolsó pillanatig remélte, hogy a pápai legátus Ubaldo nem lesz hajlandó felbontani a házasságát, mely látszólag hibátlan volt. Mária királyné és a bárók azonban több ürügyet is felhoztak: először is Isabelle korát a házasságkötés idején, a szülők beleegyezésének hiányát (bár a beteg IV. Balduintól kicsikarták az engedélyt), és legfőképpen a kényszert, melyet a lányra gyakoroltak azzal, hogy betörtek a bethániai kolostorba és a Krakba vitték. Ilyen körülmények között a legátus nem tehetett mást, mint semmissé nyilvánította Jeruzsálemi Isabelle és Onfroi de Toron frigyét. A szerencsétlen lányt tehát hozzáadták valakihez, akit nemcsak nem szeretett, de akitől félt is.