Az ügyet így lerendezve Fülöp Ágost bejelentette a távozását. Nagy felzúdulást keltett ezzel az angolok körében, akik dezertálással vádolták. Montferrat és a hívei, bár sajnálták az elutazását, megértették. Franciaország királya nem gyógyult fel a lázból.
Nem akarta ilyen fiatalon, amikor szép királyságának oly nagy szüksége volt rá, ezen a földön hagyni a csontjait, melyben a szemében már nem sok szent maradt. Isten dicsőségére mégis igazi nagyúrként viselkedett, és hátrahagyta elhozott seregét, hogy a burgundi herceg parancsnoksága alatt tovább folytassa a királyság visszahódítását.
Augusztus 3-án a királyi hajó elhagyta a várost, melyet ismét Akra-Szent Jánosnak neveztek, és vitorlát bontott nyugat felé. Ugyanazon a napon a tyri kastélyban Isabelle kislánynak adott életet, akit Marie-nak keresztelt…
Fülöp Ágost meg sem várta Szaladin válaszát a foglyok kivásárlásával kapcsolatban.
Igaz, váratott magára ez a válasz, ám a helyiek nem láttak ebben semmi különöset, születésüktől fogva megszokták, hogy keleti módra intéződnek az ügyek. A nagylelkű
Szaladin kész volt sokat fizetni a bátor hősökért, akik Akrát védelmezték, de szeretett alkudozni. Ezt azonban az arrogáns Richárd képtelen volt elviselni. Ebben rejlett Fülöp legnagyobb tévedése: nem lett volna szabad hagynia, hogy ő legyen a terület ura. Ha a helyszínen marad, minden erejével megakadályozta volna a bűnt, melyet az Oroszlánszívű elkövetett. Gőgje képtelen volt alkalmazkodni a keleti szokásokhoz: azt hitte, ki akarják játszani, és Szaladin legalábbis gúnyolódik vele. Augusztus 20-án egybegyűjtette a háromezer harcost a városfal előtt, és megparancsolta, hogy fojtsák meg „az egész falkát”!
A frank foglyokra hullott vissza mészárlása, akik életükkel fizettek az angol király meggondolatlan kegyetlenségéért. Szaladin kihirdette, hogy mostantól nem ejt foglyokat. Az Igazi Keresztet pedig visszaküldték Damaszkuszba, és behajították egy raktár mélyére. Meglepő magatartás volt ez a muzulmánok részéről, akik prófétájuknak tartották Krisztust. Thibaut de Courtenay megadhatta volna a magyarázatot.
Ugyanakkor az Oroszlánszívűben, bár híján volt a komoly politikai érzéknek, katonai zseni lakozott. Nem akart mindössze olyan győzelemmel hazatérni, mely nem kizárólag az ő dicsősége, és elhatározta, hogy visszahódítja a királyságot. Szinte erőszakkal elszakította a csapatokat Akra örömeitől (a város, mely majdnem szomjan halt, hamar magára talált), és megindította a sereget dél felé. Példás rendben meneteltek a csapatok, hisz a burgundi herceg és a többi vezető átadta az irányítást a legalkalmasabbnak ítélt királynak.
Az ispotályosok és a templomosok is velük tartottak. Ez utóbbiak, akik Gérard de Ridefort viselkedése miatt annak ellenére, hogy a nagymester Akra falai alatt lelte halálát, sokat veszítettek presztízsükből, és számban is erőteljesen megfogyatkoztak, hálásak voltak Richárdnak, amiért az új nagymestert adott nekik a barátja, Róbert de Sablé személyében, akit nagyon szeretett, mert hozzá hasonlóan „trubadúr” volt, szeretett énekelni és dalokat szerezni. Kétszer volt házas, egy fiút és két lányt hagyott maga mögött Európában, és csak Akrába érkeztekor tette le a szerzetes lovagi esküt.
Bölcs, vitéz és művelt hírneve azonban hatott, és a templomosok, akik nem sokan maradtak, hatalmas örömmel fogadták. Ráadásul a kezdődő hadjáratban fegyelmet és visszafogottságot tudott parancsolni, hogy hamar elfeledtesse a templomosok múltbeli bűneit. Mint egykor, most is az előőrsbe osztották be őket. Az ispotályosok, akik továbbra is nagyon erősek maradtak Nabluszi Garnier irányítása alatt, és megőrizték Margat erődjét és a bevehetetlen Lovagvárat a libanoni hegységben, szolgáltatták az utóvédet.
23-án indultak a part mentén dél felé. Nehézkes út volt a rekkenő hőségben. A bokrok és a gaz olyan magasra nőttek, hogy a gyalogosok arcát csapkodták, és zavarták a lovak orrát. El kellett szenvedniük a mamelukok villámgyors támadásait is, akik rájuk rontottak, anélkül, hogy rendezett csatába bocsátkoztak volna, és kellemetlen zavart keltettek.
A frankok megtörték Szaladin ellenállását, és utat nyitottak Jaffa felé, ahol romokban találták a várost, a fák azonban bőséges gyümölcstermés alatt roskadoztak: gránátalma, szőlő, füge és olajbogyó kínálta magát, miközben a kikötőben lehorgonyzó flotta további élelemmel látta el a katonákat. Szaladin visszahúzódott Jeruzsálembe, miután lerombolta a környező erődöket, és felégetett mindent. Richárd megállt a kellemes Sáron síkságon, és négy hónapot eltöltött ott: habozott elindítani seregét a száraz hegyek és a szűk ösvények között, melyek mögött Jeruzsálem feküdt. Hattin rémképe, melynek történetét többször is elmondatta magának, kísértette éjszakáit.
Ráadásul nem sikerült kibékülnie a franciákkal, akik felett a burgundi herceg parancsnokolt, és a saját csapatai is kezdték hosszúnak találni az időt. Igaz, Guy de Lusignan egy lépést sem tágított mellőle, de Richárdnak nem sok időre volt szüksége ahhoz, hogy felmérje, menynyit is ér valójában ez a túlságosan szép férfi. Megérkezett hozzá Onfroi de Toron is, akit az a remény hajtott, hogy talán viszontláthatja a feleségét. Conrad de Montferrat elégedetlenül, hogy egyszerű örökösként találta magát, duzzogva bezárkózott Tyrbe… Isabelle-lel!
A férj – ráadásul elégedetlen férj – visszatérte nem okozott örömet a fiatal anyának.
Akra eleste és a tüzes elszántság, mellyel Montferrat védelmezni kívánta felesége jogait a koronára, nyugalmas ősz és tél reményét keltette. Az erősen őrzött Tyrnek, mely ráadásul Balian bölcs irányítását élvezhette, aki sebesülését gyógyítani tért vissza, nem volt szüksége urára. Isabelle-nek még kevésbé!
Amint a karjába fektették, imádni kezdte a kislányt. A jó tündérek megkímélték a kisbabát a születéskor gyakori csúnyaságtól. Marié szép, sima bőrű, gömbölyded csecsemő volt, bájos arcocskája felett puha, könnyű, madárpihére emlékeztető hajjal.
Első gyermekével egyik elragadtatás a másikat érte a fiatal anyában. Ugyanez jellemezte a környezetét is. Mária királyné, Euphémia, az udvarhölgyek és a húgai, különösen Helvis, aki nemrég ment hozzá Renaud de Sidonhoz, mind rajongtak a kis Marie-ért. Helvis talán mindenki másnál jobban. Házassága Ágnes de Courtenay egykori férjével szerelem gyümölcse volt, mely a lánynál már gyermekkorában megszületett, s mely Renaud-nak megadta a negyvenéves férfi számára oly értékes újjászületést, tavaszi fuvallatot. Egykor szerette Ágnest, de az asszony magaviselete hamar kiábrándította. Egy tizenhat éves lány csodálattal teli pillantása visszaadta hitét önmagában és a szerelemben. Balian d'Ibelin szívesen adta legkisebb lánya kezét a fegyvertársának, aki egyben barátja volt. Marié születése óta az ifjú feleség alig távolodott el a bölcsőtől.
– Látják, milyen szép gyermeket nemzhet egy férjem korabeli ember! – jelentette ki. – Ha én is ilyet akarok, a lehető legtöbbet kell néznem!
Mindenki nevetett körülötte. A vidámságnak azonban vége szakadt, amint Conrad hazaérkezett. Alig pillantott a kisbabára, aki egyébként nem sokat törődött illusztris személyével, és édesdeden, szája sarkában kis mosollyal aludt az ágyacskájában.
– Lány! – vetette oda megvetően az apa. – Lány, amikor olyan nagy szükségem lenne egy fiúra, hogy alátámaszthassam a jogaimat, ha Lusignan feldobja a talpát!
– Nálunk a lányok ugyanakkora joggal bírnak, mint a fiúk – tiltakozott felháborodva Isabelle. – Nem az a legékesebb bizonyíték rá, hogy a bárók elismertek királynőjüknek? Magával nem ez a helyzet. Ha elégedetlen, váljunk el, és keressen másik feleséget!