A tömeg tudta, hogy a király a Szent István-kapun át érkezik, hogy először is hálát adva és fegyvereit letéve térdet hajtson a Szent Sír előtt, mielőtt a palotába vonul. Ezen az útvonalon tolongott az emberek hada, annyira ellepték a teraszos tetőket, hogy úgy festett, akár egy hullám, mely a parton túlcsapva szétterjed a környező kis utcákba, melyeket a lenyugvó nap már nem világít meg. Amikor a városfalon megszólalt a király érkezését jelző harsonaszó, hatalmas éljenzés szállt az ég felé.
Végre fölbukkant Balduin, szálfaegyenesen, lován – egy szép, fehér takaros, tüzes szemű arab telivéren! –, melyet egy kézzel irányított, miközben másik keze könnyedén a kardja mellett pihent, melynek hüvelye a bal lábát verdeste. A jeruzsálemi királyok címerével – arany mankós kereszt összekapcsolódva négy, ugyanilyen kis kereszttel –
díszített köpeny alatt az acélsodrony páncél a térdétől a válláig beborította, és sodronysisakban folytatódott a fején, rajta a királyi koronával. A csillogó fémszövet 38 Bekaa vagy Bikaa – hosszan elnyúló medence Libanonban a Libanoni-hegység és az Antilibanon között.
(A szerk.)
csak a napbarnított, határozott arcot hagyta szabadon, a büszke orrot, a szép rajzolatú állat és a nagy szempárt, melynek mély kékje olyan ragyogó volt, hogy a tekintetével találkozva az egyszerű emberek – néha mások is! – úgy érezték, mintha maga Krisztus pillantása esne rájuk. Amikor pedig Balduin mosolygott, mint most, a győzelem örömétől, nem voltak hajlandók elhinni, amit mostanra mindannyian tudtak: hogy ebben az oly szép kamaszban, ebben a tizenöt éves parancsnokban, akinek hősiességét és nagylelkűségét zengték a katonák, a lepra undorító vadállata szunnyad. Félelem nélkül közeledtek hozzá, meggyőződésük volt, hogy Isten majd helyrehozza ezt a hatalmas igazságtalanságot, és csoda történik. A nép minden erejéből kérte ezt a csodát, miközben örömkiáltásokkal zengte körül ifjú királyát útja mentén.
Még valaki áhította, akarta hinni a csodát. IV. Balduin oldalán, szintén páncélban, királyi címerrel, elgondolkodva lovagolt a Courtenay fattyú, aki soha nem hagyta el, se éjjel, se nappal. Pedig tudta, hogy a betegség jelei, a barna foltok elterjedtek a testen, és bár a kór lassan fejlődik – talán a zsidó orvos olajának köszönhetően? –, jelen van.
Ugyanakkor királyához hasonlóan benne is mély, tüzes és reményekkel teli hit élt.
Ráadásul egy vitathatatlan tény is táplálta a hatalmas reményt, hogy Isten, amikor úgy látja jónak, megadja a csodálatos gyógyulást: sem ő, sem senki, aki Balduin közelében élt és szolgálta, nem kapta el a betegséget. Ez jel kell legyen! Erősebbnek érezte magát, mint valaha.
Thibaut tizenhat évesen erős, barna bőrű és hajú fiú volt, átható szürke szemmel.
Korához képest magas volt, ahogyan Balduin is, fegyverforgatásban edzett, máris félelmetes izomzattal. Keskeny, finom rajzolatú arcával könnyen szaracénnak nézhették volna, csak a tekintete volt más, és a vidámsága, mely örökké ironikus ráncot rajzolt a szája sarkába. Semmit sem örökölt a Courtenay-k szőke szépségéből, melyből Balduin bőségesen részesült. Külseje a nemes örmény lányt idézte, aki oly rövid ideig lehetett édesanyja. Természetét tekintve nagylelkű és alkalmazkodó volt, de képes a legsötétebb, erőszakra hajló dühkitörésekre is, ha azt bántották, amit vagy akit a legjobban tisztelt. Ez pedig a következő volt fontossági sorrendben: a királya, az istene, Elisabeth nagynénje, a tanítója, Guillaume de Tyr, a lovagság szabályai és a szép palesztin föld, ahol első kiáltását hallatta. Volt még valaki, de egyelőre nem igazán tudta, neki milyen helyet adjon rajongásában. Ráadásul inkább bizalmatlan volt, Balduin nevetve „hitetlen Thibaut”-nak is nevezte, nem könnyen adta ki magát, és ösztönösen tudta, hogy egy uralkodó környezetében nem szabad mindenkiben megbízni.
A lépcsősen emelkedő, gyakran kőárkádokkal vagy a házakat összekötő
passzázsokkal fedett utca szűk volt, és Balduin elszakadt kísérete legnagyobb részétől.
Csak az öreg Onfroi de Toron tudta követni, aki huszonöt éve hősiesen viselte a főparancsnoka kardot, valamint a zászlóvivője, Hugues de Gibelet, a fegyvernöke, Thibaut de Courtenay és öt vagy hat báró. Ennyi elég is volt: a tömeg a szűk utcán tolongott, így is óvatosnak kellett lenniük, hogy lovaikkal kárt ne tegyenek bennük.
Végül kiértek egy tágas térre a háromszorosan szent bazilika elé, mely fenségesen emelkedett azúrkék kupolája alatt, s melynek közepe pünkösdkor kinyílt, hogy beengedje Isten tüzét. A kitárt dupla kapun át látni lehetett a benti aranyozásokat, zománcdíszeket és mozaikokat az ezernyi gyertya fényében. Előtte ott állt a pátriárka, Amaury de Nesle, a tiszteletet parancsoló vénember, akinek fehér szakálla, arannyal szőtt mitrája és bíbor palástja, melyet egy rubincsat kapcsolt össze, az Atyaisten képét idézte. Annak ellenére, hogy mögötte ott állt a templomos nagymester, Odon de Saint-Omer, az ispotályosok mestere, Joubert atya, távolabb pedig vagy harminc díszruhás pap és egyházi személy, mindenki csakis őt látta. Magas alakja elhomályosította a többieket, és mivel tudták róla, hogy mélységesen jámbor, szigorú erkölcsű és emelkedett szellemű ember, szinte azt várták, hogy villám csap elő pásztorbotjából.
A tömeg a pillanat fennköltségében hirtelen elcsöndesedett – a harangok továbbra is zúgtak –, Balduin a földre ugrott, mintha a páncél súlytalan lenne, levette koronás sisakját, melyet átadott Thibaut-nak, hátravetette a sodrony fejvédőt fölfedve sűrű, szinte fehér tincsekkel tarkított mézszínű haját, majd nagy, könnyed léptekkel a pártiárkához lépett, és meghajolt előtte, hogy megcsókolja a gyűrűjét.
Ekkor Amaury de Nesle szeretetteljes mosollyal megfogta a vállát, és könnyes szemmel megölelte…
Nem volt nehéz kitalálni, mire gondoclass="underline" „Milyen fiatal, milyen szép, milyen bátor, milyen nemes, és máris lassú, borzalmas… és elkerülhetetlen halálra ítéltetett.” Mégis elfojtotta felindulását:
– Isten megáldotta a fegyvereidet, fiam! – szólalt meg erős hangon, mely végigzengett a téren. – Mondjunk érte együtt köszönetet!
Ahogy az apa vezeti gyermekét, együtt indultak meg a templom felé, s a pátriárka egy percre sem vette el kezét a fiatal király válláról. A papok követték őket, a Balduint kísérő nemes urak pedig leszálltak a nyeregből, és térdre ereszkedtek, hogy imájuk csatlakozzon Jeruzsálem uráéhoz.
Thibaut is így tett, és elégedetten elmosolyodott. Tetszett neki, hogy aznap este felrúgták a megszokott, dagályos ceremóniát ezért az egyszerű találkozásért a lelkek pásztora és a testek pásztora között.
A király hosszan imádkozott térden állva a márványlap előtt, amely alatt a Sír volt.
Teljes szívéből hálát adott a győzelemért és a békének ezért a pillanatáért, négyszemközt Istennel.
Balduin imái a legkevésbé sem emlékeztettek a hasonló korú, különféle örömökkel, szép kardvágásokkal, hódításokkal és szerelemmel elfoglalt fiúk imáihoz.
Neki nem kellett a jövő felől aggódnia, hiszen az övé legfeljebb néhány évre korlátozódott, nem kellett feleséget választania, akit sosem ölelhet. Teljes egészében a népének adta szerelmét. A népnek, melynek volt jövője, mely a világ legnemesebb földjének letéteményese. Balduinnak máris gondolnia kellett arra, ki lesz elég méltó és bölcs ahhoz, hogy az ő halála után elkormányozza Jeruzsálemet a gazdagító béke nyugodt vizén. A kamasz király azért imádkozott, hogy legyen elég ereje és bátorsága fölülemelkedni a fájdalmon, mely hamarosan utoléri, és folytassa a feladatát, bármi történjen is, a királyság javára és Isten dicsőségére.