A fényárban úszó Tyrben, ahol még a városfalakat és a kikötőben ringatózó, fellobogózott hajókat is kivilágították, és táncot jártak a tereken, az új király ízlelgette diadalát, akár az istenek nektárját. Végre győzött az ügye, végre elismerték érdemeit, és mit számított az, hogy az angol, aki azt hitte, ő az úr, kényszerből cselekedett. Csak az eredmény volt fontos: az előkelőségek végre egyhangúlag az ő kezébe tették le a királyság jövőjét, melyet a sír széléről hozott vissza, ahogy egy fuldoklót tartanak vissza az utolsó pillanatban. Tisztában volt képességeivel – „a legalkalmasabb személy óvatosságával és vitézségével” –, és úgy érezte, kész felnőni a feladathoz, hogy valóra váltsa a neki felkínálkozó keresztény királyság hatalmas reményeit.
– Újra felépítem az apái királyságát, kedvesem – mondta komolyan Isabelle-nek, aki bíbor függönyös ágyán elnyúlva figyelte. – Ennek szentelem minden erőmet, minden gondoskodásomat, mert megtanultam szeretni ezt a földet, mely a születés jogán az öné. Erre esküszöm fel önnek, ahogyan Istennek is, amikor az érsek a fejemre teszi a koronát. Együtt, ha ön is akarja, nagy tetteket vihetünk véghez Isten dicsőségére és alattvalóink javára!
Miközben beszélt, elhagyta az ablakmélyedést, ahonnan városa örömét figyelte, odament az ágyhoz, letérdelt előtte, és sastekintetét felesége kék szemébe fúrta.
– A házasságunk – sóhajtotta – nem hozott boldogságot önnek. Tudom, hogy nem szeret, és bizonyára soha nem is fog, amit nagyon sajnálok, hiszen én szeretem magát.
Kétségkívül a magam módján, ami nem azonos az önével. De… szeretném kivívni legalább a megbecsülését, hogy boldogság híján legalább büszke lehessen arra, hogy a királynőm. Nagy jövőt kínálok önnek. Elfogadja, bizalommal és hűséggel?
Isabelle egy pillanatig hallgatott, méregette a férfit, akit ösztönösen gyűlölt, nem is sejtve, hogy kérlelhetetlen keménysége és gyűlöletes gőgje mögött őszinte, mélységes vágy él a nagyságra. Felfedezte, hogy létezhet jövő, attól a pillanattól kezdve, ha megpróbálja elhallgattatni a szívét: most értette meg, hogy többé nem lesz joga az érzéseire hallgatni, kivéve a gyerekeivel szemben: a kis Marie-val… és azzal a gyermekkel szemben, akit a szíve alatt hord. Szomorkás mosollyal Conradnak nyújtotta a kezét.
– Nyugodt lehet, felséges férjem, lojális leszek, és kész vagyok engedelmesen együtt munkálkodni önnel a népünk és a jövőnk érdekében. Valamint a gyermekeink érdekében. Talán őszre megérkezik a fiú is, akire annyira vágyik! .
– Gyermeket vár? Ez igaz?
– Azt hiszem, most már kétségtelen. Ma reggel óta tudom.
Montferrat a felesége finom kezébe fúrta az arcát:
– Köszönöm! – suttogta. – Köszönöm, drága királynőm, köszönöm az örömöt, mellyel megajándékoz!
Isabelle a tenyerében érezte, hogy a kőkemény férfi könnyeivel áztatja.
Folytak a koronázás előkészületei: állandó volt a jövésmenés Tyr és Akra között.
Conrad már kétszer megtette az utat, hogy felügyelje a katedrális és a szállások díszítését, melyben az új udvar nagyjait és az előkelő vendégeket helyezik el. Maga Oroszlánszívű Richárd is jelen lesz a keresztes hadjárat többi vezetőjével.
Aznap este – április 28. volt, két nap volt hátra az indulásig – Isabelle kissé fáradtan, hisz az egész napot talpon töltötte, hogy királynői ruházatát próbálja, a fürdőbe vonult, és úgy elhúzódott a tisztálkodása, hogy még a vacsoraidőt is elfelejtette. Olyannyira, hogy a türelmetlen, de elnéző férj Helvisszel megüzente neki, hogy fürödjön csak annyi ideig, amíg kedve tartja. Ő maga ellátogat a beauvais-i püspök palotájába, akivel Akra ostrománál barátkozott össze, és ott vacsorázik.
Az egykori Montferrat márkit nem különösebben vonzották az egyház emberei, ez a püspök azonban különleges volt. Philippe de Dreux, II. Róbert gróf fia, VI., Kövér Lajos francia király unokája rendkívüli prelátus volt. A jóképű, harminckilenc éves, harcos kedvű és rendkívüli életkedvvel megáldott férfi csak másodszülöttsége miatt vette fel a papi hivatást, és ritkán viselte a posztjához illő öltözéket. Sokkal jobban kedvelte a sodronyinget és a sisakot. Franciaország pair-je volt, akit Reimsben szenteltek fel, és a katona püspökök sorába tartozott, ahogyan nem egy kortársa, akik anélkül, hogy elhanyagolták volna egyházi kötelességeiket, mély hittől vezérelve a maguk módján értelmezték Krisztus tanítását, és semmi kivetnivalót nem láttak abban, hogy gyilkolásszák a hitetleneket, ha alkalom kínálkozik rá. Philippe de Dreux számára nem volt ismeretlen a Szentföld.
Huszonöt évesen, 1178-ban lelkesedésből elindult a keresztes hadjáratra, miután tudomást szerzett a leprás király montgisardi kirobbanó győzelméről. Jeruzsálemnek azonban nem volt ideje megcsodálni őt, hiszen alighogy megérkezett, fogságba esett a paneasi csatában, és Isten tudja, miért, Babilonba vitte raboskodni egy remek fogásával igen elégedett emír. Nem maradt sokáig, hisz ki tudta fizetni a kért váltságdíjat, és hazatért Franciaországba.
A Jeruzsálemi Királyság szomorú sorsa és az akrai ostrom híre visszahozta a háborúba, Fülöp Ágost távozása után azonban nem volt hajlandó elismerni urának az angol királyt, akit mélységesen gyűlölt. Ezért aztán beköltözött Montferrat barátjához, várva az események alakulását.
– Nem megy el Jeruzsálemig – jósolta. – Csak azt akarja megmutatni mindenkinek, különösen Szaladinnak, hogy ő az egyetlen igazi ellenfele.
Montferrat trónra emelésének azért is nagyon örült, mert Richárd akarata ellenében történt. Aznap este a két barát kedélyesen koccintott a készülődő
eseményre, de nem nyújtották túl hosszúra az estét. Másnap indultak Akrába.
Philippe nem kísérte haza Conradot: közel volt egymáshoz a háza és a palota.
Conrad gyalog jött át a szomszédba. Különben is szeretett egyedül sétálgatni Tyr utcáin, és a tavaszi éjszaka lágy és világos volt, akár egy nyári éj. Hirtelen két látszólag ártalmatlan férfi lépett oda hozzá, és egy kérvényt nyújtott át neki, melyet bizalommal átvett. Jó hangulatában kész volt megadni minden engedélyt, minden kegyet.
Miközben azonban olvasott, az egyik férfi kést döfött a mellkasába. Egyetlen kiáltás, és Montferrat holtan rogyott a földre, míg támadói elmenekültek.
Valaki látta a bűntettet. Riadót fújt, és a gyilkosokat elfogták, még mielőtt menedéket találhattak volna. Ellenállás nélkül megadták magukat, közönyösen tekintettek a rájuk váró sors elé, melyet Balian d’Ibelin, aki elé vezették őket, komolyabb elmélkedés nélkül azonnal ki is hirdetett. A férfiak az aszaszinok közé tartoztak, akiknek vezetője egy fanatikus, furcsa és félelmetes férfi volt, akit a Hegy Öregjének neveztek, és akinek legendák övezte hírneve egyöntetű félelmet szült Keleten. Körülbelül egy évszázaddal azelőtt a zoroasztriánus Perzsiában feltűnt egy izmaelita rend, mely azt hirdette, hogy Isten, aki a gondolat számára hozzáférhetetlen, csak az egyetemes ész által nyilvánulhat meg. Alamutban született, egy bevehetetlen erődben, ahová csak a sasok érhettek fel a Rudbar hegyek között. Az akkori mestere egy látnók próféta, Hasszán Szabat volt, aki könyörtelen harcot indított az ortodox iszlám ellen.' Uralkodása kezdetén Szaladin is hajszál híján menekült meg embereinek késétől Aleppo alatt. A rend Iránból Szíriába költözött a gyermek vezetése alatt, akit Hassan tanítványává tett. Új rejtekhelyeiről az Ansarieh hegységben Rasid ed-din-Sinan, a Hegy Öregje kedve szerint zúdította a királyságokra a hasis segítségével fanatizált híveit.