A nyugodt, bölcs, pontos és éppen kellően zsarnoki Champagne-i Henrik néhány hét alatt rendet tett Antiochia ügyében, és hazavitte a hercegét, ahol az számadásra hívhatta áruló feleségét, aki bőségesen hozzájárult a fogságba eséséhez. Ezután a király tengerre szállt, de horgonyt vettetett Maraklea kis öblében, nem messze Margat várától, mely az ispotályosok felügyelete és védelme alatt állt. Azután Balian d'Ibelin társaságában, akit barátsággal és csodálattal övezett, Akra és Jeruzsálem királya megindult a hegyek közé.
Az izmaeliták földje, mely felett a Hegy Öregje uralkodott, megkapó látványt nyújtott: kerek dombok, vad gerincek és hegyes csúcsok, melyek tetején gyakran erődítmény állt, szédületes falakkal magasodva a mély völgyek fölé, és termékeny földekkel vagy sűrű tölgyerdőkkel körülvett városok váltották egymást. Sárga kövekből épült sasfészekként az Öreg három vára, Quadmusz, Masyaf és El-Khaf (A pince) zárta magába a hasisfogyasztók titokzatos világát. Teljes súlyukkal terítették be a környéket legendákkal, vallásos félelmekkel, babonákkal és az időtlen hatalom érzésével, mely még letaglózóbb volt, mint a csipkés tornyok, melyeken a napsugár néha egy-egy fegyver acélján csillant meg.
Henrik követeket küldött előre, nem akarta bejelentés nélkül megzavarni a környék urát. Jutalmul nagy tisztelettel fogadták a furcsa völgy lakói, különösen a Hammam Wasiul város béliek egy kis fennsíkon: a kétoldalt felsorakozott férfiak mélyen meghajoltak előtte. Innen indult lefelé az út a völgybe, ahol feltűnt El-Khaf büszke és impozáns erődje.
A vár egy sziklás hegyfokon állt, három keskeny és az erős napsütés ellenére is árnyas völgy találkozásánál. Ide látszottak erős védelmi rendszerei, a szédítő szirt oldalába épített falak, valamint az ókori vízvezeték, mely a vízellátását biztosította. Jól felfegyverzett férfiak őrizték az egységet. Az erődítménybe egyetlen út vezetett, egy sziklába vájt lépcső, mely egy barlang fekete torkához futott, egy alagútféleséghez, melynek mélyén a kastély bejárata nyílt.
Nehéz volt az út, a hófehérbe öltözött, néma szolgák kantáron vezették a lovakat a széles lépcsőfokos ösvényen, hogy biztos maradjon a léptük, és lovasaiknak ne kelljen aggódniuk. Így érkeztek meg az alagúthoz, melynek belsejét a falra rögzített fáklyák világították meg. A mélyén egy napfényben fürdő első udvar látszott egy hatalmas, nyitott kapun át. Újabb fehér ruhás férfiak várták őket, egyenesen és hallgatagon, mintha csak szobrok lennének. Semmi zaj nem hallatszott. Egyetlen harsona sem.
– Milyen különös hangulat! – jegyezte meg Henrik, akire akarata ellenére is nagy hatást tett a látvány. – Főleg ez a csend!
– Sok szóbeszéd járja az Öreg várairól. Azt mondják, amikor ideérkezett Perzsiából, ugyanúgy, ahogy egykor Hasszán Szabbah Alamutban, elűzött minden gyenge férfit a családjával együtt, kivéve azokat, akiknek volt valamiféle tudománya.
Elzavarta a zenészeket és a mesemondókat is. Úgy tartják, hogy az erődben mintegy száz embere él, titokzatos hierarchiába rendezve, és mind vakon ragaszkodnak urukhoz, aki a csúcson él, tucatnyi tanítványtól körülvéve… A számok sosem csökkennek, mert azokat, akik küldetésükben meghalnak, nagyon hamar felváltják a völgyből érkező újabb izmaeliták vagy a tudásra szomjazó férfiak…
– Honnan tudja mindezt? Nem olyan ember, aki ad a szóbeszédekre…
– Távolról sem én tudom ezeket egyedül. Maga is ugyanennyit tudna, felség, ha itt születik, ezen a földön. Gondolom, nagyon más itt, mint Champagne-ban – tette hozzá Balian mosolyogva.
– Nagyon, de nincs híján a szépségnek. Így kell lennie, ha beleegyeztem, hogy itt töltöm a hátralévő életemet. Ami pedig ezt a várat illeti, nem is tudom, mit gondoljak róla… talán csak annyit, hogy láttam már vidámabb kolostorokat! A szerzetesek legalább ránéznék az emberre: az itteniek mintha nem is látnának…
A fehér szobrok, melyek némelyike piros jelet viselt, hirtelen megelevenedtek, és arccal a földre vetették magukat, amikor a Hegy Öregje előrelépett a király és a lovagjai üdvözlésére, akik leszálltak nyergükből. Rasid ed-din-Sinan idős, figyelemre méltó férfi volt. Magas és sovány, sőt, csontos hófehér turbánja alatt, arcvonásai mélyen metszettek, orra erőteljes, keskeny szája könyörtelenséget sugallt, szeme meghatározhatatlanul ragyogott hófehér szemöldöke íve alatt. Fehér volt hosszú szakálla is, hangja azonban rendkívülien csengett, egyszerre volt lágy és érdes, akár egy katedrális zúgása.
Nemes méltósággal fogadta királyi vendégét, és embereivel együtt beinvitálta hajlékába.
Nyomában minden díszítéstől mentes galériasorra léptek, melyeket néhány könnyű rekeszfal tört meg, ahol csak gyékények és ládák látszottak. Itt élnek a hívei, magyarázta az Öreg, beavatási fokuk szerint csoportosítva. Azután az emeleten tágas, fegyvertárolásra, imára vagy tanulásra kialakított termek következtek, ahol az idegen nyelveket beszélők oktatták a többieket. Szokatlan volt a hasonló látogatás, Henrik azonban megértette, hogy az a célja, hogy képet kapjon a kastélyról, mely, ahogyan ideérkezve maga is megjegyezte, leginkább kolostorra emlékeztetett… vagy inkább templomos rendházra. Az utolsó terem egy hatalmas refektórium volt. Lakomát készítettek elő számukra.
– Kíséreted nemes urait ebben a teremben szolgálják ki – mondta az Öreg –, és a szolgáim parancsot kaptak, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt… csak bor nem lesz! Nálunk halálbüntetés terhe mellett tiltott. Ami téged illet, felség, valamint a barátodat, remélem, megtiszteltek azzal, hogy osztoztok saját ebédemen…
Választ sem várva visszakísérte őket az udvarba, majd megindultak a hatalmas torony felé, mely a másik oldalon, a csúcson emelkedett, és ez az egyetlen bejárata volt.
Nem lehetett körüljárni sem kívülről, sem belülről, így képtelenség volt felmérni valóságos méreteit.
– Csak kevesen élnek itt mellettem és az egyetemes tudás forrása mellett, mellyel rendelkezünk.
Kinyitott előttük egy hatalmas termet, melyet mindössze egyetlen ablak világított meg, melynek keretében csodálatosan terült el a kinti táj. Falfülkékben, ládákban és alacsony asztalokon hihetetlen mennyiségű könyv és tekercs sorakozott, melyek közül néhányat, bizonyára a legértékesebbeket, vasrácsok mögött, nagy zárak alatt őriztek.
Alacsony pulpitusok is álltak a teremben, valamint gyékények a lekuporodáshoz, s egyetlen luxusként a szigorú környezetben csodálatos metszett üveg és aranyberakásos mecsetlámpák ontották a fényt…
Végül a két vendég egy kis fehér és csupasz terembe lépett, melyben egyetlen alacsony asztal állt, körülötte gyékényekkel és párnákkal, melyek az étkezőket várták.
Az Öreg egy gyékényen foglalt helyet. Miközben bőséges és változatos ebédet szolgáltak fel – bor nélkül! –, ő beérte kenyérrel, tejjel és datolyával. Csendben ettek, ahogy a hagyomány megkívánta. Aranytálakban megmosták a kezüket, s csak ezután készültek a beszélgetéshez, melyet Allah dicsőségének szentelt csend és keleti típusú udvariassági formulák előztek meg.