Úgy volt megírva, hogy a királyság ne élvezze sokáig a szép időket, melyeket Champagne-i Henrik felélesztett és fenntartott. Ez alkalommal a németek keltettek zavart.
VI. Henrik császár, Rőtszakállú Frigyes utóda megszerezte a Két-Szicília normann királyságát, és elhatározta, hogy folytatja a keresztes hadjáratot, melyet az apja Szelef vizében félbehagyott. A behajózásra várva előreküldött egy jelentős előőrsöt, mely egy szép napon megérkezett Akrába, és hódítóként lépett feclass="underline" irodákat állított fel a házakban, miután elűzte a lakóikat, zaklatta a nőket, és igazi durva katonaként viselkedett.
A király ekkor Tyrben tartózkodott a kancellárjánál, de vágtatott vissza Hugues de Tiberiade hívására, aki a kormányzói tisztet töltötte be, de nem merte a király beleegyezése nélkül elzavarni a „kereszteseket”. Energikus szavakkal fogadta:
– Jól ismerem ezeket az embereket. Erős kézzel kell bánni velük, csak abból értenek!
Ezzel fegyverbe szólították a lakosságot, a nőket és a gyerekeket a fellegvárba menekítették, melyet mindig is az ispotályosok irányítottak, de nem kellett elmenniük a tettlegességig: a nemkívánatos „keresztesek” vezetői felmérték, hogy el fogják zavarni őket, és sietve elhagyták a várost. Vidéken ütöttek tábort, a Montfort kastély körül, mely egy ideig Jocelin de Courtenay tulajdona volt69.
Sajnos a keresztes hadjárat meghirdetése túlságosan hangosan zengett az új szultán, Malik al-Adil, Szaladin öccse fülébe. Úgy érezte, kihívták, ezért kiküldött egy csapatot Jaffa kifosztására. Újra hadba kellett lépni!
Henrik nem habozott, egybegyűjtötte seregét a városa megsegítésére.
Nem állt szándékában maga vezetni őket, de szemlét kívánt tartani felettük az indulásuk előtt, és megparancsolta, hogy vonuljanak fel a palotája előtt. Az egyik magas ablakban állt, melyet semmiféle balkon nem védelmezett, és vidáman felelt a katonák és a nép éljenzésére.
Miért kellett éppen ebben a pillanatban jelenteni egy pisai küldöttség érkezését, miért kellett visszafordulnia, hogy várakozásra kérje őket?
A kiinduló helyzetébe visszafordulva Henrik elvesztette az egyensúlyát, megbillent, és a döbbent őrök szeme láttára holtan csapódott a kövezetre…
Isabelle fájdalma hatalmas volt, sokkal nagyobb, mint képzelte volna. Zokogva rogyott férje holttestére, könyörögve kérte, hogy térjen vissza hozzá, ne hagyja magára.
Négyévnyi derűt és nyugodt boldogságfélét kapott tőle, melyben soha többé nem lesz része. Megint szenvednie, megint tűrnie kell…
Henrik holtteste mindössze huszonnégy órája pihent a Szent Kereszt-katedrális kriptájában, a királynőnek máris szembe kellett néznie sorsával. Ezt a sorsot ez alkalommal a templomosok és az ispotályosok nagymestere testesítette meg: Gilbert Erail és Geoffroy du Donjon, valamint Aimery Le Moine pátriárka, Josse de Tyr kancellár és a királyság vezető bárói. Amilyen világos, olyan lehangoló volt a beszédük: a királynőnek azonnal férjhez kell mennie! A királyság nem lehet meg energikus király nélkül éppen most, amikor ismét háború fenyeget. Isabelle királynő, és a korona mindennél fontosabb, még a fájdalmas gyásznál is!
Borzalmas pillanat volt. Isabelle sosem érezte még ennyire az uralkodás súlyát.
Nem volt joga többé nőnek lenni. Csupán furcsa hibrid volt, mely eggyé olvad a trónnal, és melytől még az érzelmek árnyékát is megtagadják. Könnyektől megfakult tekintete végigsiklott a zárkózott, elszánt arcokon, melyek csak az arany és drágakő
karikát látták benne, mely gyászfátyla fölött díszlett. Csak kettőjükön látszott együttérzés: természetesen a drága Balianon és Hugues de Tiberiade-on.
– Feltételezem – szólalt meg nyugalmat erőltetve a hangjára –, hogy már választottak is, nagyurak?
A pátriárka felelni készült, de Tiberiade megelőzte:
– Engedje meg, felség, hogy a fivéremet, Guillaume-ot ajánljam, aki bölcs, megfontolt, bátor és vitéz lovag. Ráadásul erősen ragaszkodik a földünkhöz, melyet mindannyian szeretünk… ahogyan ragaszkodik önhöz is, felség!
– Elfelejti, barátom – felelte Isabelle –, hogy Marguerite húgom vőlegénye, és Marguerite szereti őt. Sosem lennék hajlandó összetörni egy szerelmet, és három 69 Egy évvel később ezek az emberek a régi jeruzsálemi zarándokház németéivel együtt megalapították a teuton lovagok rendjét.
embert boldogtalanná tenni, amikor egyetlen ember boldogtalansága is elég az önök elvárásainak. Tehát ki más lehetne? – tette hozzá fásultan.
– Az új ciprusi király, aki egyben egykori főparancsnokunk – javasolta a pátriárka. –
Ha hozzámegy, egyesül a két királyság, és benne megvan minden, ami az uralkodáshoz kell.
Valóban, Guy de Lusignan három évvel korábban bekövetkezett halála után az öccse, Amaury vette át a helyét.
– Azt akarják – kiáltott fel felháborodottan Isabelle –, hogy hozzámenjek Agnès de Courtenay egykori szeretőjéhez? Ahhoz a férfihoz, aki fel mert lázadni a férjem ellen?
Egyszerű tárgy vagyok a maguk szemében, akit bármelyik ágyba odalökhetnek? Elegem van a házasságokból, értik? Elegem van… és undorodom! Elválasztottak a kedves Onfroi de Torontói, hogy hozzáadjanak Conrad de Montferrat-hoz, akit meggyilkoltak, aztán mindkettőnk akarata ellenére összeadtak Champagne grófjával, gyászolt férjemmel, most pedig…
A templomos nagymester kivált a sorból, és elé lépett. A már idős, de méltósággal, vitézséggel és bölcsességgel teli Gilbert Erail erényeivel visszaadta némileg a Templom elveszett ragyogását. Szép, energikus arcáról Isabelle együttérzést olvasott le, és végtelenül gyengéden csengtek szavai, ahogy hozzá fordult, hogy enyhítse az államérdek rideg valóságát.
– Amaury király követeket küldött. Kéri, hogy Jeruzsálem királynője adja kezét a ciprusi királynak, egyesítve ezzel a két közeli államot, melyek ettől kezdve elválaszthatatlanok lesznek. Hagyni kell, hogy a múlt kitörlődjön az emberek emlékezetéből, és hűséges alattvalói túlságosan szeretik önt ahhoz, hogy ne támogatnák ebben a próbatételben… mely sajnos elkerülhetetlen. Gondolkozzon, felség!
Isabelle hallgatott, majd mintha csak magában beszélne, azt suttogta:
– I. Amalrich király! Mint szeretett apám! Mintha csak visszafelé forogna az idő!
Őrület!
– I. Amalrich Cipruson, felség! Jeruzsálem királyaként csak II. Amalrich lehet –
helyesbített gyengéden Josse de Tyr. – A történelem sosem fordul vissza!
– Gondolja, nagyuram? Pedig szeretném, ha így lenne… legalább egyszer!
Miután a tanács szétoszlott, Isabelle megkérte a mostohaapját, hogy maradjon mellette. Néhány percig hallgatott, majd mivel a férfi nem merte megtörni elmélkedését, s csak szemével faggatta, kiadta az utasítást:
– Menjen el Thibaut-ért… könyörgök! Szükségem van rá!
– Isabelle! Mire gondol? Gondoljon arra, ki ő, a szeretetünk ellenére: egy templomos, aki megtagadta az esküjét, elhagyta Krisztust. Nem mehet hozzá!
– Ki beszél házasságról? – suttogta végtelen fáradtsággal Isabelle. – Csak azt kérem, hogy hozza ide. Látni akarom, értse meg! Akarom! Még azelőtt, hogy Lusignan idejönne! Különben… nem vagyok hajlandó hozzámenni!
Baliannak nem maradt ideje válaszra: Isabelle zokogva kirohant a teremből.
Felmérve, hogy nincs más választása, a lovag engedelmeskedett.
Lusignan érkezésének előestéje volt. Késő volt, a palota már aludt, kifáradva a másnapi ünnepség előkészületeiben, amikor Balian d'Ibelin megérkezett, nyomában egy nagy fekete köpenybe burkolózott lovaggal. Semmi rendkívüli nem volt az érkezésében, és az őrök oda sem figyeltek, ahogy a királynőhöz sietett. Henrik halála óta Isabelle-t kereste fel minden küldönc, követ, tanácsos vagy kérelmező, a nap vagy az éjszaka bármely pillanatában… A királyi hálószoba előtti teremben, ahol napközben az udvarhölgyek tartózkodtak, Balian ott találta Helvis lányát. Meglepetésére a lány mosolyogva magyarázta, hogy mióta útnak indult, minden éjszakáját Isabelle mellett tölti… hogy ne érezze magát annyira egyedül. A férjének sok a dolga Sidonban, nem ellenzi… Thibaut-nak, akit azonnal felismert, odasúgta: