Tudta, hogy a politikai viszonyok neki kedveznek. Szaladin, aki akkoriban Egyiptomban tartózkodott, ahonnan elűzte a Fátimida-dinasztiát39, és a sajátját ültette a helyébe – az Ajjúbbidákat –, végleg el akarta távolítani Szíriából Nureddin fiát, Al-Szalihot. Igaz, elfoglalta Damaszkuszt, a „nagy, csöndes, fehér” várost, az ifjú hercegnek azonban maradtak elkötelezett hívei, akik erős városokra, Aleppóra és Moszulra támaszkodhattak. Tripoliszi Rajmond, aki Balduin tizenötödik születésnapjáig régens volt, bölcsen felmérte, hogy Al-Szalih támogatásával hatékonyabban küzdhet Szaladin ellen, mint ha szemtől szembe rátámad.
Fegyverszüneteket, sőt még egy kölcsönös segítségnyújtási szerződést is kötött a herceggel. Például a megelőző évben, amikor Szaladin Aleppót ostromolta, Rajmond gyors támadást intézve Homs ellen feladatta vele az ostromot, miközben Balduin, aki tizennégy évesen már hadvezér volt, feldúlta Damaszkusz környékét, hogy megfossza a várost élelem-utánpótlásától.
Szaladin egy ideig nyugton maradt, de mivel továbbra is égett a vágytól, hogy a saját kezében egyesítse az egész muzulmán Szíriát, visszatért Aleppo ostromára, melynek csodálatos erődítménye nem hagyta nyugodni álmait. Balduin ekkor hadba szólította hűbéreseit, és ismét Damaszkuszra irányította csapásait. Miután Turan sahot Ain-Anjarrnál legyőzték, a bátyja beletörődőn feladta Aleppót, és visszatért Kairóba, ahol lázongások kezdődtek. Az egységes birodalomról szőtt álmait későbbre halasztva a „szultán” hosszú fegyverszünet mellett döntött, melyet Guillaume de Tyr kancellár tökéletesen kielégítőnek talált. Balduin Jeruzsálembe visszatérve teljes egészében a királysága jövőjének szentelhette magát. Szaladin megtanulta, hogy tisztelnie kell…
A pátriárka, amikor ugyanazzal a szeretetteljes mozdulattal, ahogyan betessékelte, visszakísérte Balduint a Szent Sír előtti térre, megáldotta a bárókat és a város körülöttük tolongó lakóit. Bejelentette, hogy másnap hálaadást tartanak, ahová mindenkit elvár, majd elbúcsúztak egymástól. Balduin remek lovas mivoltához illő
könnyedséggel nyeregbe szökkent, és rámosolygott Thibaut-ra:
– Menjünk haza. Alig várom, hogy viszontlássam a házat…
– Csak maga nevezi így!
– Talán, de a palota szó, bármennyire szereti is az anyám, annyira nem illik hozzá!
Valóban, egyik elnevezés sem illett igazán az előkelő és szigorú épülethez, amelyet I. Balduin emeltetett a régi Dávid-erőd szívében, melyet újjáépítettek, és masszív, szögletes tornyokkal vettek körül. A tornyok közül karcsú nyúlánkságával kiemelkedett a bibliai király nevét viselő donjon40, mint egy mecset minaretje vagy mint egy virág, melyen a magas, csipkés galéria alkotja a még összezárt szirmokat. Az erődítménynek azonban megvolt a maga szépsége, a sárgás kövek illatos kerteket, virágokkal díszített belső udvarokat, karcsú, fehér jázminnal vagy kék repkénnyel futtatott oszlopos fedett galériákat és teraszokat fogtak közre, ahol az éjszaka beálltával olyan jó volt 39 A Fátimidák 969-től uralkodtak Egyiptomban egészen Szaladin 1171-es győzelméig.
40 A donjon (ejtsd: donzson) öregtorony, lakótorony, a kora középkori várakban a várúr lakhelye. (A szerk.)
leheveredni és nézni a csillagokat. Erről álmodozott Malduin, ahogy a forró utcákon vezette lovát. Kezdte legyűrni az elmúlt napok fáradsága, ahogyan ez egy ideje gyakrabban előfordult vele. Felbőszítette ez a tény: fáradtnak lenni tizenöt évesen, ki hallott ennél nevetségesebbet?! Mégis igyekezett eltitkolni érzéseit, továbbra is mosolygott, integetett szabad kezével, kedves szavakat intézett egy-egy ismerős archoz.
Jó volt ez a mindenkitől felé áradó szeretet, a büszkeség, melyet a békét hozó dicsőséges fegyverek keltettek. Remélte, hogy gyümölcsöző lesz ez a béke, hiszen lehetővé teszi a gazdag karavánok közlekedését, a termés beérhet a földeken, és mindenki szabadon végezheti munkáját anélkül, hogy egy porlepte, lélekharang kísérte lovas rossz hírt hozna, például hogy ellenség tört be a királyság valamely pontjára.
Szultán, Balduin lova ráfordult a lankás lejtőre, mely a citadella felvonóhídjához vezetett, amikor egy fiatal lány ugrott elő a tömegből, és szinte a ló lábai elé vetette magát. Fehér rózsacsokor volt a kezében, melyet estében sikerült a király kezébe dobnia, és azt kiáltotta:
– A tiéd, királyom! Ahogyan a szerelmem is!
Balduin óvó kiáltása felelt rá: a lányt mindjárt eltapossa Szultán patája, anélkül, hogy bármit is tehetne. Thibaut azonban máris a földön termett: az ő lova kevésbé volt tüzes, mint az uráé, és hajlandó volt azonnal megállni. Karjaiba kapta, és megmentette a lányt. A király néhány lépéssel előrébb megfegyelmezte a váratlan eseménytől megrémült lovát, a földre szökkent, és a most már mozdulatlan telivér hátára dobta a kantárt. Odalépett a kissé elkábult lányhoz, aki a földön fekve kezdett magához térni, miközben Thibaut a fejét támasztotta. Letérdelt mellé, és egy pillanatig elnézte a keskeny, finom elefántcsont arcot. Csillogó fekete, dús hajfonat szabadult elő a fehér muszlin csipkekendő alól, mely a kis piros szatén fejfedőről hullott alá, kiemelve ajka rózsás színét, szeme mély sötétjét, mely felragyogott, ahogy felismerte a királyt.
– Megsérült? – kérdezte Balduin.
– Nem, felség. Csak elájult, de szerencséje volt: Szultán gyűlöli, ha a lába elé ugranak.
– Csak hogy virágot adjanak nekem! – hatódott meg Balduin. – Köszönöm, ifjú hölgy, de nagy kockázatot vállalt.
– Nem, hiszen itt van mellettem. Ó, nagyuram, az ön szolgálatában a halálba is dalolva mennék…
Fölemelkedett, fölállt, és megrázta csillogó piros szatén ruháját, melyet cizellált aranylánc díszített. Balduin rámosolygott:
– Micsoda őrültség! De milyen édes ezt hallani! Hogy hívják?
– Ariane, felség. Az örmény ékszerész, Toros lánya a…
Nem volt ideje befejezni. Mintha a neve kiejtésére öltene hirtelen testet, a tömegből előlépett egy kövér, borvörös ruhás, magas fekete posztókalapot viselő férfi, és félrelökte Thibaut-t, majd megragadta a lány karját:
– Szemérmetlen leányzó! Megesküdtél, hogy sírba kergetsz? Bocsásson meg neki, felség! Az édesanyja halála óta megzavarodott szegény feje, és ráadásul ő az egyetlen, akit utódul hagyott nekem a szerencsétlen. Értse meg a bánatomat, és adja vissza nekem! Te meg gyere!
A szóáradatot ütlegelés kísérte, melyet Thibaut képtelen volt elviselni: kiszakította Arianét az apai haragból, melyet igazságtalannak érzett.
– Elég legyen! Nem tiszteled a királyodat, hogy úgy viselkedsz előtte, mintha otthon lennél? Senkinek nem áll szándékában elvenni a lányodat: csak kedvesen rózsát ajándékozott a királynak. Nincs okod megverni.
A kövér férfi fújtatott dühében, de közben fölmérte a hatlábnyi páncélt, mely elorozta tőle a zsákmányát. Komoly erőfeszítések árán lecsillapodott.