Nagyon rövid volt az éjszaka, és amikor a kakas kukorékolása jelezte a végét, Isabelle hirtelen kétségbeesve kapaszkodott szerelme nyakába, hogy visszatartsa:
– Ne! Még ne! Nem veszíthetlek el újra…
– Muszáj, szerelmem! Néhány óra múlva megérkezik a ciprusi király, és elvisz a szigetére…
– Miért ne maradhatna itt? Azzal, hogy hozzámegyek, Jeruzsálem s egyben Akra királyává teszem… ebben a palotában akarok élni… ebben a szobában, ahol magam elé varázsolhatom a képed… De te hova mész? Vissza El-Khafba?
– Nem, annak a fejezetnek vége. Balian elkísér a templomos rendházba…
– A templomosokhoz? El fognak űzni, vagy kiadnak Amaurynak!
– Miért tennék? Már elítéltek és elzavartak. Ráadásul Sinan küldött velem egy üzenetet a nagymesternek. Elmagyarázza benne, hogyan halt meg az udvarnagy… és felfedi, hogy ő fojtatta meg Josefa Damianost. Tudom, hogy Gilbert Erail befogad.
Bizonyára megbüntetnek a hosszú távollétemért, de Akrában maradok… így nem leszek olyan messze tőled.
– Így is túl messze leszel! Látlak még valaha? Ebben a pillanatban Helvis lépett be:
– Felkel a nap! Gyorsan, lovag! Sietnie kell. Az apám várja!
– Jövök!
Thibaut utoljára karjába zárta Isabelle-t, magához szorította és megcsókolta remegő ajkát…
– Örökre egyek vagyunk, Isabelle. Egy nap újra találkozunk, tudom…
– Mikor?
– Talán nem ebben az életben, de a lelkeink úgy összefonódtak, hogy az évszázadok sem szakíthatnak el. Örökre a tiéd vagyok, és ha létezik másik élet a földön az ember számára, megtalállak… fel foglak ismerni!
Kiszakította magát a lány karjából, Helvisre bízta, sietve felöltözött, és hátra sem pillantva kifutott a szobából.
Egy perccel később Balian d'Ibelin kíséretében Thibaut átszelte az érkező
tiszteletére fellobogózott udvart, és elindult a templomos erődbe, a világítótorony szomszédságába, mely mögött nem volt más, csak a Földközi-tenger csillogó horizontja…
Hölgyei körében Isabelle mozdulatlanul, akár egy szobor, könnyben ázó arccal készülődött, hogy negyedszer is férjhez menjen a koronáért, a lelke azonban messze járt…
Epilógus
AMIKOR A VÉG ÚJ KEZDET
„… Soha többé nem láttam Isabelle-t, csak távolbóclass="underline" ő az elegáns udvar pompájában, én a templomos lovagok soraiban, ahol mind egyformák vagyunk vörös keresztes fehér köpenyünkben, sodronyingünkben és sisakunkban. Mégis öröm volt látnom. Az esküvője után, amikor csak tehette, Akrában tartózkodott. Mintegy nyolc hónappal a házasságkötés után ott adott életet egy újabb kislánynak, akit Mélisande-nak nevezett. Egy kislánynak, akiről később megtudtam, hogy az én gyermekem, s ez gyengéd vigasz volt, míg fájdalommá nem változott…
Az Amauryval kötött házasság az volt, aminek lennie kellett: érdekházasság, melyben a szerelemnek nem volt helye. A férj inkább Montferrat-ra, mint Champagne-i Henrikre hasonlított. Óvatos és kemény politikus volt, nem érdekelte, hogy népszerűtlen, ha úgy hozta a szükség, és könyörtelenül le tudott törni minden cselszövést. A szervezettség modelljévé tette a szigetét. Hozzáfogott, hogy saját képére formálja a Jeruzsálemi Királyságot is: néhány héttel az esküvő után visszafoglalta Bejrútot a muzulmánoktól, helyreállítva a szárazföldi összeköttetést Tripolisszal és Antiochiával. Hálás voltam neki, amiért Jean d'Ibelinnek adta a várost hűbérbirtokul, szeretett Balian barátom fiának, aki nagyon hasonlított apjára, és nem sokkal korábban feleségül vette
Melisande d'Arsufot. Az Isabelle-hez fűződő kapcsolatáról terjedő kevéske hír szerint, mely eljutott hozzám, Amaury büszke volt a szépségére, szívesen látta el szép holmikkal, és tisztelettel bánt vele. Azt, hogy szerette-e akár egy cseppet is, senki sem tudta volna megmondani, hisz zárkózott ember volt. Még Ágneshez fűződő őrült szenvedélye idején is megfejthetetlen volt az arca, hideg és feddhetetlen a viselkedése.
Szép ünnepséget rendezett a lánya születésére, akinek illedelmesen örült, hisz régóta nem volt már gondja a fiú örökösre. Már volt fia ugyanis egy régen megkötött és szinte észrevétlen maradt házasságából, mely Balian egyik unokahúgához, Eschive de Ramlához fűzte, annak a Balduinhak a lányához, aki oly őrülten szerette Sybillát, és aki csalódásában, hogy a hercegnő Guy-hez ment hozzá, hátat fordított Jeruzsálemnek, Antiochiába vonult, és többé semmivel sem törődött. Amaury időközben békeszerződést kötött Malik el-Adil szultánnal. Minden remény újjáéledt a sokáig végveszélyben forgó királyság számára…
Az új évszázad sok változást hozott, és nem éppen jókat. Lothaire de Segni, aki III.
Ince néven lépett Szent Péter trónjára, keresztes hadjáratra szólított, hogy végre elérjék a szent helyek felszabadítását. 1204-ben komoly sereget gyűjtött egybe előkelő urakból és kisemberekből. Sajnos a velencei dózse, Henri Dandolo eltérítésére, akinek rendezni való számlái voltak, a szép gyülekezet Konstantinápolyban kötött ki, és teljesen váratlanul latin államot alapított, annyira meglepő módon, hogy éppen hogy csak sikerült elkerülnie a pápai kiátkozást. Flandriai
Balduin volt az első uralkodója. Azután következtek a Courtenay hercegek!
Az a néhány keresztes, aki makacsul ragaszkodott az eredeti célhoz, a lehető
legharciasabb lendülettől vezérelve folytatta az utat Akra felé. Amaury, aki kitartott a békeszerződés mellett, nem minden erőszak nélkül lecsillapította őket, újabb békét kötött Malik el-Adillal, és megszerezte azt, ami még hiányzott a tengerparti síkságból.
Sajnos – és ezen a ponton a Szentföld szülötte beszél belőlem, hisz mint férfinak, semmi okom nem volt szeretni Isabelle férjét – hirtelen, ereje teljében, 1205. április l-jén meghalt II. Amalrich. Az erős egység, melyet Ciprus és Akra alkotott, széthullott.
Hugues de Lusignan, Amaury fia Ciprus királya lett, és a nicosiai palotába költözött.
Ami Jeruzsálemet illeti… nos, megismétlődött az, ami szeretett leprás királyom halálakor történt: Isabelle elsőszülött lánya, Jeruzsálemi Montferrat Mária kapta a koronát az elsőszülöttség jogán. Szerencsére a bárók Jean d'Ibelint választották régensnek, hisz Marié még csak tizenhárom éves volt, és Jean a békét tiszteletben tartva, bölcsen kormányzott.
Számomra eljött a gyász ideje. A nagy Balian d'Ibelin meghalt haifai kastélyában, amikor az évszázad mindössze egyéves volt, és Komnenosz Mária, szeretett felesége a bánattól lesújtva nem élte túl. Azután Isabelle következett, és a keleti ég szépséges kékje kihunyt, amikor lehunyta a szemét.
Őszi este volt, napnyugta, amikor a vörös vitorlás halászbárkák visszatérnek fészkükbe és összecsukják szárnyaikat, amikor a palota mosónői énekelve megjönnek, fejükön tiszta ruhával teli kosarukkal. Isabelle megfázott a fürdőben, és nagyon hamar szétterjedt benne a betegség. A finom és törékeny özvegy anyakirályné – bár még negyvenéves sem volt! – nem tudott ellenállni. Talán nem volt kedve tovább harcolni, hogy kapaszkodjon az életbe, mely érdektelenné lett számára. Én pedig fájdalmam mélyéről köszönetet mondtam isten urunknak, hogy megkímélte a hosszú agónia borzalmától… A Szent Kereszt-katedrálisban temették el, és Helvis de Sidon csak három nappal később küldte el nekem egy szerzetessel, a címerével lezárt borítékot, melyet Isabelle nekem szánt: „Most, hogy messze megyek tőled – írta azt akarom, hogy tudd, csak te vagy a szívemben, és a gyermek, akivel megajándékoztál. Tudja, hogy baj esetén segítségül hívhat téged. Ezért kérlek, ne ölesd meg magad, bármennyire türelmetlenül várom is a találkozásunkat. Sosem szerettelek még ennyire! Soha nem voltam még bizonyosabb benne, hogy a tiéd vagyok az évszázadok végéig, sőt azon túl is. Ezért ez nem búcsú, hanem egy utolsó csók, mintha csak egyszerű utazásra indulnék…”