Isabelle halála után a kolostor szigorú kötelezettségei mellett, melyek a legkevésbé sem voltak terhesek számomra, rám maradt a rend újraszervezésének hatalmas munkája, mely iránt élénken érdeklődtem, és a háború izgalma, melytől, isten a tanúm, nem fosztottam meg magam. 1208-ban, miközben Isabelle második lánya, Jeruzsálemi Alix de Champagne Ciprus királynője lett, miután hozzáment I. Hugues-höz, mostohaapja fiához, a királyság tanácsa hozzálátott, hogy férjhez adja az örökösnőt, Marie-t is, és a férj kiválasztásához a francia király segítségét kérte. A kis, tizenhét éves királynőt Fülöp Ágost – aki változatlanul nagy politikus volt – egy hatvanéves champagne-i báróhoz adta. Jean de Brienne volt az, a lovagi eszmény megtestesítője, az ezer dicsőséget kivívott férfi, aki előtt meghajoltak az emberek, és akiért rajongtak a nők, hisz a kor nem csorbította sem életerejét, sem vonzerejét. A kis Marié is első
találkozásra belehabarodott, de később sokat szenvedett ettől a szerelemtől… és attól, hogy szinte közvetlenül Brienne sarkában megérkezett a szép Blanche de Champagne grófnő, akit olyan őrült szenvedély fűzött a férfihoz, hogy Fülöp Ágost is meg akarta törni azzal, hogy a szeretőt Akrába küldte. Az asszony azonban követte, és nem olyan nő volt, aki elrejti ragyogását, így Marié a poklok kínjait élte át a férje erőfeszítései ellenére. Miután újabb kislányt hozott a világra, akit Isabelle-nek neveztek, elhagyta a földi világot, azoknak a megkönnyebbülésével, akik úgy érzik, rosszul bánt velük az élet.
Maradt a királynőm harmadik lánya, a legkedvesebb a szívemnek, akinek házasságától rettegtem, hisz tudtam, hogy bármire kényszeríthetik. Helvis nagynénjétől, Renaud de Sidon közvetítésével – hisz nők nem léphettek a kolostorunkba – megtudtam, hogy nem feleslegesen aggódtam. Az államérdek a lehető
legrosszabb választást hozta számára. IV. Bohemund talán Antiochia hercege és Tripolisz grófja volt, de rettenetes személyiség. Félszeműsége csak a legkisebb rossz volt benne. Ő is negyven évvel idősebb volt menyasszonyánál. Ráadásul gonosz természetű, hamis és torz jellemű férfi volt, aki szükség esetén kész minden árulásra (jogtalan manőverrel jutott Antiochiához, mely kis híján vérbe és lángba borította Szíria északi részét). Első házasságából Plaisance de Gibelet-vel négy fia volt, így elégedett lehetett volna, de szerette a friss húst, és Mélisande, aki harmatos volt, akár a rózsa, nagyon hasonlított az édesanyjára. Bohemund akarta őt, hogy biztosítsa magának a jogot a trónra – kissé távoli volt ez a jogosultság, hisz Marie-nak volt egy lánya –, de ha sikerül fiút nemzenie Mélisande-nak, mindenkit félresöpörne, hogy utat nyisson számára a koronához…
Megköttetett a házasság… és Mélisande-nak lánya született. Az öreg férj azonnal elküldte feleségét egy kis várba az Oronte partján, szinte cselédség nélkül, egyedül a dajkája, Amena társaságában, aki az édesanyja halála óta vigyázott rá, antiochiai palotájába pedig beköltöztetett magához egy fiatal görög lányt, akit Mélisande ékszereivel díszített fel. Mindezt csak akkor tudtam meg, amikor visszatértem Egyiptomból.
Jean de Brienne erőteljes hadjáratot vezetett ott, hisz akkoriban Jeruzsálem kulcsa Kairóban rejlett. Három évig tartott a harc, megszerezte nekünk Damiettát, és visszakaptuk Jeruzsálemet, melyet a szultán csereként ajánlott fel ezért a Damiettáért, de a pápai követ hibájából minden kudarcba fulladt. Pelage bíboros, egy az ostobaságig gőgös spanyol, aki csizmájától a kalapjáig mindig vörösben járt, nagy stratégának képzelte magát, és kényszerítette János királyt, hogy meghajoljon az egyház villámai előtt. Végül mindenünket elveszejtette, kivéve a becsületet, majd visszatért Rómába, hogy szembenézzen a pápa haragjával. A baj azonban megtörtént.
Egyiptomnak mégis köszönhetek egy barátot. Damietta alatt találkoztam Olin de Courtils-lal, aki kissé döbbenten fogadta, hogy a Nílus partján találja magát, amikor azért indult útnak Hervé de Donzyval, hogy imádkozzon Krisztus sírjánál és kérje az urat, hogy ajándékozza meg őt és feleségét egy fiú boldogságával. Évek óta házasok voltak, és nem akart gyermekáldás mutatkozni.
Ügyesen megszabadított egy nyílvesszőtől, mely a vállamba fúródott, és összebarátkoztunk. Még azt is elértem, hogy a fegyvernököm helyére lépjen, akit elveszítettem a csatában. Amikor visszatértünk Palesztinába, segítettem a zarándoklata teljesítésében, és a megengedett távolságból elkísértem Jeruzsálem határáig. Egy újonnan érkezett zarándokcsoporttal felkereshette a Szent Sírt.
Azt hittem, hazatér, de inkább velem maradt. Elkápráztatta a Szentföld, ahogyan a templomos élet is. Jelentkezett tehát az akrai rendházban, és mivel a nagymester Tortosába küldött a legújabb munkálatok felügyeletére, elhatározta, hogy majd onnan száll hajóra hazafelé: talán teljesül a kívánsága, mielőtt a felesége túlságosan megöregedne. Alkalma nyílt imádkozni a tortosai Miasszonyunk-bazilikában Szűz Mária portréja előtt, melyet Szent Lukács festett, s mely kultikus erővel bírt a templomos szentélyben. Ebben a percben ért utol a sorsom.
Két napja tartózkodtunk ott, amikor jelezték, hogy a zarándokok házában egy asszony kíván beszélni velem. Beteg volt, s ráadásul egy néhány napos gyermek volt vele. Találkoztam hát vele, Olinnal az oldalamon, aki a lehető legkevesebbszer vált el tőlem a végső búcsúzásig. Az asszony kimerültnek tűnt. Ismerős volt az arca.
Elmondta, hogy előző este felismert, amikor a házban jártam, és maga Isten szervezte meg ezt a találkozást, hiszen éppen hozzám tartott Akrába, amikor a betegség ledöntötte a lábáról.
– Amena vagyok, Mélisande hercegnő dajkája és hűséges szolgálója. Ő küldött magához, hogy segítsen a gyermekén. A kisbaba nagy veszélyben van, ha Félszemű
Bohemund kezére kerül…
Megmutatta a csecsemőt, aki békésen aludt takaróiba bugyolálva, és úgy tűnt, remek egészségnek örvend. Az asszony hozzátette, hogy Renaud-nak hívják, és megkeresztelték…
– Ebben az esetben miért akarná megölni a férje? Egy fiú áldást jelent…
– Kivéve, ha mástól született… Az anya is belehalhat…
– Mástól? No de kitől?
Magához húzott, hogy biztosan senki se hallja meg, még Olin sem, aki elragadtatva nézegette a kisfiút a takarók között. Amena elsuttogta, hogy egyszerű szerelmi történetről van szó két fiatal között, akiknek sosem lett volna szabad találkozniuk: egy sólymát kereső, eltévedt vadász útján összetalálkozik egy magányos hercegnővel, aki a folyóparton ül a cselédlányával, nem messze egy toronytól és néhány omladozó épülettől. Elmondta, hogyan jött vissza újra és újra a szép vadász, és hogyan történt meg, aminek meg kellett történnie. Azt is elmondta, hogy a háború messzire sodorta a szeretőt, aki nem is tudta, hogy a szerelem gyümölcsöt fakasztott.
Mindenáron tudni akartam a nevét, és amit elsuttogott, mélységesen felkavart.
Megértette velem, mennyire sürgősen el kell tüntetni a gyermeket az antiochiai herceg elől. Végül Amena kijelentette, hogy azt a feladatot kapta, bízza a gondjaimra a kisfiút, hogy juttassam ki az országból, hisz egyedül én gondoskodhatok róla, mivel az unokám.