– Gondolom, a lelkét látta a tönkrement testben.
– Szép megfogalmazás! Pedig a teste szétrohadt.
– Igen, de olyan rendkívüli férfi lehetett! Kár, hogy nem ismerhettem. Igaz is, a könyv semmit sem mond Ariane-ról. Mi lett vele?
– Egy évvel Jeruzsálem eleste után az ispotályosoknak – a szerzeteseknek és az apácáknak egyaránt – el kellett hagyniuk a Szent Várost, és Akrába költöztek, ahogy azt Szaladin és az angol király megállapodása kikötötte. Induláskor a nővérek sehol sem találták, és keresni kezdték. A csodával meggyógyult lány kincs volt számukra, és már kezdtek aggódni, amikor a Szent Sír gondozásával megbízott egyik görög szerzetes jelentkezett a rendfőnök anyánál, hogy megmutassa, mit talált: Ariane Balduin sírján feküdt. Holtan!
– Holtan? Miben halt meg?
– Senki nem tudta megmondani! Nem látszott rajta sem sebesülés, sem méreg nyoma, mely az árnyak világába taszíthatta volna. Semmi! Egész egyszerűen csak meghalt, és olyan öröm ragyogott az arcán, hogy a kő alá temették, a férfi mellé, akihez végre csatlakozott. Látod, a szerelem, az igazi szerelem, mely nem is olyan ritka, mint gondolnánk, csak tudni kell kivárni és felismerni, mindent elérhet a férfinál és a nőnél, mindent megadhat…
– Egy hitetlen?
– Aki egyetlen istenben hisz… mint mi. Másképp nevezik, más törvényeik vannak és más erkölcsük, mely azonban nem zárja ki a szeretetet. Számukra a paradicsomot a görbe kard csapásával lehet elérni. Elismerik prófétának Krisztust. Az ő prófétájuk pedig azt mondta: „Az üdvösség a forgó szablyákban van, a paradicsom a kardok árnyékában. Aki azért harcol, hogy az igém uralkodjon mindenek felett, a nyomomban jár…” Ebben tévednek, és félek, azért ragaszkodnak ennyire a tévedésükhöz, mert ez a törvény jobban megfelel az emberi természetnek. Te mihez vonzódsz? A háború csörömpöléséhez vagy a kolostor csendjéhez?
– Úgy szerettem volna lovag lenni! – sóhajtotta Renaud.
– Miért is ne? Nem, ne mondj semmit! Nem szabad félbeszakítanod, amíg a betegség még érintetlenül hagyja a szellemem, hisz a jövődről van szó…
Kegyetlen köhögés rázta meg az öreget. Ivott egy kevés olvasztott mézet, de így is időbe telt, míg visszanyerte a lélegzetét. Látszott, hogy nehezére esik a beszéd, mégis sikerült folytatnia:
– Figyelj ide! El kell mondanom… most rögtön… mert fontos… Amikor elmész…
hamarosan, menj a joigny-i Szent Tamás parancsnokságra! Ebben az öltözékben gond nélkül eljutsz odáig. A parancsnok… már régen… kapott tőlem… egy fontos levelet számodra…
– Ha olyan régen volt, talán már nem is ugyanaz a parancsnok? – vetette fel Renaud.
– De igen… Adam testvér nagyon öreg… de még él. Különben értesítettek volna…
– Adam testvér?
Bármennyire szenvedett is, Thibaut elnevette magát:
– Igen, ugyanaz az ember! Adam Pellicorne testvér! A Templom egyik rangos tagja, aki nem fogadott el más tisztséget, mint egy egyszerű parancsnokság. Ő majd eligazít téged… akár templomos akarsz lenni, akár világi lovag. De szeretném, ha elmennél oda… a Szentföldre, hogy megkeresd, amiért én sosem mentem vissza. A Keresztet! Az Igazi Keresztet!
– Miért? A királyságnak nagy szüksége lett volna rá!
– A királyságnak igen… nagyravágyásukban azonban a királyok csak magukra gondoltak. Egyedül Champagne-i Henrik érdemelte volna meg, és meg akartam mondani neki, hogy hol van, de meghalt. Azután inkább hagytam, hadd pihenjen a földben, melyet Krisztus lépte, később pedig a Hattinnál elesettek vére szentelt meg.
Menj el érte… Lajos királyunk számára, aki már megmentette a töviskoszorút, és mindenkinél méltóbb rá!
– Isten segedelmével engedelmeskedem… atyám! Boldog mosoly ragyogta be a szenvedéstől eltorzult arcot:
– Nagyon édes ezt hallanom, tudod? De még mondanom kell valamit: intézd úgy, hogy a Kereszt soha ne kerüljön a templomosok kezébe! Soha, érted?
– Miért? Maga is templomos… és tiszteli a rendet.
– Igen, igen! Mégis… nincs sem időm… sem jogom… felfedni előtted a titkait!
Tedd… amit mondtam… és Isten… legyen veled!
A szép, kiszáradt kéznek éppen annyi ereje maradt, hogy az áldás jelét rajzolja a fiatalember homlokára. Visszatért a köhögés, és szívet tépően, vége-érhetetlenül rázta az öreget. Renaud órákon át igyekezett enyhíteni a fájdalmas agóniát. Ő is szenvedett, hisz csak azért talált rá a nagyapjára, hogy azonnal el is veszítse, s ebbe belesajdult a szíve…
* * *
Thibaut de Courtenay a következő éjjelen meghalt. Az öreg ládában, melyből a neki adott fekete ruhát elővette, Renaud megtalálta a nagy fehér köpenyt a kifakult vörös kereszttel. Beleburkolta a halottat, mintha csak lóra szállni készülne. Amikor tiszteletteljesen kihajtogatta a nemes ruházatot, egy kis tekercs gurult ki belőle.
Tollal rajzolva – bizonyára ugyanaz a kéz rajzolta, mely a lapokat teleírta –, végtelenül finom, tökéletes vonalakkal egy fiatal női arc tűnt elő: szebb volt, mint a legszebb álom, olyan káprázatos, hogy a fiatalember hosszasan nézte, míg eldöntötte, mit tegyen vele. Biztosan Isabelle arca volt, és egy pillanatig arra gondolt, a halott kezébe csúsztatja a rajzot, de elviselhetetlen volt a gondolat, hogy megváljon tőle.
Végül is a nagyanyja volt, és a rá váró bizonytalan életben ez lesz az egyetlen kincse, mely a múlthoz köti. Útravaló, s egyben homályos remény… Megtartotta a tekercset.
Azután a köpenybe burkolta az öreg lovag megpihent testét, leakasztotta a falról a kis keresztet, a halott kezébe adta, és letérdelt. Hosszasan imádkozott.
Végül kiment a tiszta reggelben, hogy megássa a sírt…
Saint-Mandé, 2002. április