– Hol járt, nagyuram? – feddte gyengéden a király. – Reméltem, hogy láthatom a Szent Sírnál, hogy együtt mondjunk hálát az Úrnak.
– A pátriárka talán nem örült volna, és joggal. A győzelem az öné, felség, és Isten egyedül önt kívánta hallani. Ami engem illet, végig kellett gondolnom egy üzenetet, mely Aleppóból érkezett. Al-szalih annyira hálás önnek azért, hogy megszabadította Szaladin szorongatásától, hogy úgy határozott, visszaad néhány foglyot, akik régóta raboskodnak nála. Először is a nagybátyját, Jocelin de Courtenay-t, akit Haranban fogtak el tizenkét évvel ezelőtt. Az apádat, Thibaut – tette hozzá a fiatalember felé fordulva.
– Az apám? – vonta meg a vállát a fiú. – Azt hiszem, egészen el is felejtettem már.
Alig négyéves voltam, amikor fogságba esett, és amikor meglátogatta azt az asszonyt, akit anyámnak tartok, soha nem érdekeltem különösebben. Úgy nézett rám, mint egy szórakoztató jószágra, és soha meg sem ölelt. Csak arra emlékszem, hogy nagyon szép volt, és mindig pompásan öltözött. Azt hiszem, csodáltam… de ez minden!
– Mostanra biztosan kevésbé szép! Tizenkét év egy török erődítményben megváltoztatja az embert. De nem csak róla van szó: visszakapjuk Renaud de Châtillont is. Őt pedig soha nem láthatta egyikük sem, hiszen még meg sem születtek, amikor Nur ed-Din szultán fogságba ejtette.
– Még él? – lepődött meg Balduin. – Azt hittem, már csak legenda. Azt beszélik, ő
volt a legfanatikusabb katona a világon. Példátlan tehetséggel…
– Ugyanilyen példátlan volt az őrültsége, a kegyetlensége, a gőgje és az önzése is! A legrosszabb bajkeverő, akit csak a hátán hordott a föld…
– És visszaadják? Pedig mintha úgy hallottam volna, a néhai szultán megesküdött, hogy csak olyan elképesztő nagyságú váltságdíj ellenében adja ki, melynek összegyűjtéséhez évszázadok kellenének neki, bármennyire is Antiochia hercege. Al-szalih figyelmen kívül hagyná az apja esküjét?
– A legkevésbé sem. A váltságdíjat kifizették. Százezer arany dinárt!
– Százezret? De kicsoda, istenem? A felesége, Constance hercegnő meghalt, a veje, a mostani antiochiai herceg pedig nem sokat törődhet vele…
– Valóban így van. Megválaszolatlan marad a kérdés. Ki fizetett azért, hogy a béke visszatértével visszakapjuk ezt a bajkeverőt? Neked tulajdonképpen rokonod, Thibaut.
Châtillon, ahonnan származik, nincs messze Courtenay-től.
– Nos – sóhajtott fel Thibaut –, úgy tűnik, gyarapszik a családom. Örülnöm kellene ennek?
– A jövő majd elárulja…
Ismét belépett Marietta, arcán elégedetlen kifejezéssel. Mélyen meghajolt az érsek előtt, de morogni kezdett:
– Nem várhatják meg az államügyek, hogy a király megfürödjön és pihenjen egy keveset? Nagy szüksége van rá! Ezt önnek is tudnia kellene, nagyuram!
– Igaza van. Bocsássa meg, felség, hogy önre törtem, nem is gondoltam, hogy zavarom. Megyek…
– Ne – tiltakozott Balduin. – Szeretnék önnel megbeszélni egy fontosabb ügyet, mint a foglyok visszatérése. Hajlandó lenne várni néhány percet? Talál itt galileai bort és gyümölcsöt, hogy kellemesebb legyen a várakozás.
Guillaume de Tyr mosolyogva bólintott, és a galérián leült az egyik faragott cédrusszékre, melyet kék párnák tettek kényelmesebbé – a kék és a fehér volt Balduin kedvenc színe. Talpas réztál állt mellette fügével és kupákkal, meg egy sötét, illatos borral teli szidoni üvegkancsóval megrakva. Thibaut követte, töltött neki, majd leült mellé:
– Nem mesélné el ennek a Renaud de Châtillon-nak a történetét, nagyuram? –
kérdezte, és töltött magának is.
– Az apádé nem is érdekel?
– Van mit mondani róla?
– Nem igazán. Igazad van: a másik lebilincselőbb. És veszedelmesebb is a királyság békéjére nézve. Valójában a története egy nagy család másodszülöttjéé, akit az öröklés törvényei arra kényszerítenek, hogy magának szerezzen vagyont. A második keresztes hadjárattal hagyta el Franciaországot, azzal, amelyet VII. Lajos indított, s amelyet a felesége, Aliénor királyné is elkísért. Zárójelben megjegyzem, miatta zárult rövidre a vállalkozás. Mindössze azért, mert Antiochiában a nagybátyja, Raymond de Poitiers uralkodott, aki kora legvonzóbb férfija volt. Aliénor szenvedélyes kalandba bonyolódott vele, mely természetesen nem volt a férje ínyére. Ezért sietve visszatértek Franciaországba. Renaud de Châtillon azonban nem tartott velük. Tetszett neki a vidékünk a napsütésével, a gazdagságával és az európainál sokkalta szabadabb életével.
Itt maradt, és az első Rajmond herceg szolgálatába állította a kardját. Így gyakran került a herceg felesége, Constance látómezejébe.
Amikor 1149 júniusában Rajmond meghalt egy Nur ed-Din elleni ütközetben, Constance megözvegyült, és nem maradt más védelmezője, mint egy kisgyermek.
Rajmond pedig a felesége révén volt Antiochia hercege. Constance özvegy volt, négy gyermek édesanyja, de mindössze huszonkét éves. Erős karra volt szükség a nagy jelentőségű hercegség élén: újból férjhez kellett mennie. A legelőkelőbb nagyurak, sőt hercegek, Manuel császár rokonai pályáztak a kezére. Mindannyiukat visszautasította, és egy szép napon kijelentette, hogy egy vagyontalan lovagot szeret, egy Renaud de Châtillon nevű kalandor katonát, és hozzá akar menni. Szép kis botrány kerekedett: mindenki tiltakozott, a királyság bárói, az antiochiai elöljárók, de… Constance megmakacsolta magát.
A püspök elvett egy fügét, szemmel látható örömmel megízlelte, ivott egy korty bort, majd folytatta:
– Nem tudom, hogyan hatott rá a tizenhat évnyi börtön, annál is inkább, mert mostanra ötven felé jár, de igazán csodálatos férfi volt, egy óriás, akinek barbár szépsége nem sok nőt hagyott hidegen. Constance, aki őszintén szerette Raymond de Poitiers-t, csakis nagyon vonzó férfit választhatott utódául. Nem érdekelte a botrány, hozzáment, de hamarosan rádöbbent, hogy őrültséget követett el, mert Renaud, ahogy az ismeretlenség homályából hirtelen az antiochiai herceg rangjára emelkedett, teljesen elvesztette az arányérzékét. Megrészegült újdonsült hatalmától, és egy percet sem vesztegetve megmutatta, milyen fából faragták: számadásra hívta mindazokat, akik nem kértek belőle. Elsőként Aimery de Limoge szenvedte meg a haragját, aki igaz, gúnyos, de bölcs és köztiszteletben álló öregember volt. Renaud a kora és testi gyengesége ellenére lefogatta, és az erődbe vitette. Ott, miután véresre korbácsolták, mézzel kenték be a sebeit, és meztelenül kiláncolták a legmagasabb toronyra, kitéve az égető napnak és a rovarok támadásainak.
– Micsoda aljasság! – kiáltott fel Thibaut undortól elszoruló szívvel. – És természetesen a szerencsétlen belehalt… •
– Nem. Az volt a szerencséje, hogy az akkori jeruzsálemi királyt, III. Balduint, a mi hercegünk nagybátyját elég gyorsan értesítették arról, mi folyik Antiochiában. Elküldte Renaud-hoz a kancellárját és Akra püspökét, azzal a határozott paranccsal, hogy adja át nekik az áldozatát. Az új herceg felmérve, hogy komoly bajba keveredhet, szabadon engedte az öreget, akit a megmentői Jeruzsálembe vittek. Nyomorúságos állapotban volt, igaz, de megélt még néhány évet, és megőrizte az antiochiai pátriárka címet.
Eközben a sziliciai örmény herceg – Szilicia Antiochiától északra fekvő tartomány
– megpróbált megszabadulni a bizánci uralomtól. Komnenosz Manuel odaküldte az unokatestvérét, Andronicot, aki hős katona volt, nekem elhiheted, hogy jobb belátásra bírja az örményeket. Andronicot azonban legyőzték. Ekkor a császár Antiochiához fordult a hűbérúri jog alapján, melyre a bizánciak az első nagy keresztes hadjárat óta igényt formáltak. Renaud-nak hízelgett a megkeresés, és vidáman útnak indult, hogy feldúlja szomszédja földjét. Annyira kegyetlen volt, hogy az örmények békét kötöttek a császárral, és Renaud-nak haza kellett térnie, ám ő kártérítést követelt Bizánctól lojális és jó szolgálatáért. Mivel semmit sem kapott, úgy határozott, kiszolgálja magát. Ehhez a leggazdagabb görög tartományt választotta, Ciprus szigetét, mely Saint-Simeon kikötőjétől mintegy negyven mérföldre feküdt, és lerohanta. Nem kímélte a ciprusiakat, mindenkit lemészárolt: nem feledkezett meg a legkisebb gyermekekről sem. Emberei feldúlták, tönkretették a termőföldeket és a gyümölcsösöket, kifosztották és felégették a templomokat, betörtek a kolostorokba, megerőszakolták és megfojtották az apácákat, a szerzeteseknek levágták a lábát, a karját, az orrát és a fülét.