Ezután Renaud hatalmas zsákmánnyal, de általános nemtetszéstől övezve tért haza: Ciprus keresztény föld volt, Renaud pedig azt állította magáról, hogy keresztény herceg. A császár elhagyta Bizáncot, hogy először is megbüntesse a sziliciai herceget, aki furcsa módon segített Renaud-nak a vállalkozásában, azután Antiochia felé vette az irányt, melynek most már senki sem kívánt segíteni. Renaud kénytelen volt a császár táborába menni, és hajadonfőtt, meztelen karral, hegyénél fogott karddal térden állva bocsánatot kérni. Mindez Mamistrában történt. Komnenosz Manuel hosszú percekig térdeltette, mire elvette a kardot és felállította a bűnöst, akinek kegyeskedett megbocsátani. Végül ünnepséget rendeztek: a császár feleségül adta az unokahúgát, a szép Theodorát a jeruzsálemi királyhoz – akinek diplomáciai közbenjárása csodákat tett a válság során –, maga pedig feleségül vette Antiochiai Mariát, Constance lányát, Renaud mostohalányát. Lassan húsz éve lesz ennek.
– Gondolom, ezután már nyugton maradt ez a Renaud? Hogy lehet, hogy tizenhat éve Aleppóban raboskodik?
– Mert kiolthatatlanul ég benne a fosztogatás, a mészárlás, a megveszekedett hadakozás vágya. Az 1160-as év végén, amikor megtudta, hogy egy Aleppóhoz tartozó nagy sereg halad el az egykori Edessza grófság határa mentén, oda sietett, de nemhogy a hadat nem tudta legyőzni, még fogságba is esett. Meztelenül, egy teve hátára kötözve vitték Aleppóba… Nos, ennyi, fiam! Természetesen csak összefoglalót adtam, de a lényeget most már tudod. Ilyen ez a Renaud, akit most visszaadnak nekünk!
– Mit fog csinálni vele?
– Szavamra, nem tudom, hisz ő most már egy senki. Constance fia, III. Bohemund uralkodik Antiochiában, és még véletlenül sem akarja befogadni. Az emberünknek csak a kardja maradt… ha egyáltalán még tudja forgatni – sóhajtotta Guillaume de Tyr.
– Ezért szeretném annyira tudni, ki fizette ki a hatalmas váltságdíjat, hogy kiszabadulhasson. Nyugodtan hagyhatták volna a börtönben meghalni, hisz sejtelmem sincs, miféle jót hozhatna a királyságnak.
– Ki tudja – szólalt meg Balduin meleg hangja, aki úgy burkolózott fürdőlepedőjébe, mintha római tógát használna, visszajött, anélkül, hogy a két beszélgető észrevette volna, és meghallgatta az elbeszélés végét. – Az unokatestvérem, Tripoliszi Rajmond sokat változott, és főleg sokat tanult a rabsága alatt, kezdve az arab nyelvvel és néhány tudománnyal, melyet az iszlám fiai hirdetnek, valamint a költészettel. Ki tudja, nem így történt-e Châtillonnal is?
– Abban sem vagyok biztos, hogy Renaud tud olvasni – nevette el magát Guillaume. – Számolni, azt tud, de nagyjából ez minden. Leginkább a háborúhoz ért.
Mi pedig békében élünk… Miről óhajt beszélni velem, felség?
– Ugyanarról, amiről már néhány hónappal ezelőtt is beszélgettünk: az utódlásomról.
– Jaj, ne! – tiltakozott Thibaut. – Még nagyon korai…
– Hallgass! Nem tudod, mit beszélsz – sóhajtotta Balduin, és ismét végigsimított a kis dudoron a szemöldöke között. – Éppen ellenkezőleg, minden eddiginél jobban kell gondolnom rá. Kapott híreket Itáliából, nagyuram?
– Igen, felség, és azt hiszem, erről az oldalról elégedett lehet. Az ifjú Montferrat márki örömmel fogadta az ön tapogatózását a húgával, Sybillával kötendő házasság ügyében… Október elejére várhatjuk az érkezését.
Balduin megkönnyebbült sóhajjal lerogyott a székre, melyről Thibaut felállt:
– Istennek legyen hála a kegyért, melyben részesíti földünket! Guillaume de Montferratban megvan egy jó és igazságos király minden erénye. Fiatal, de máris mindenki elismeri a bátorságát, ahogyan a bölcsességét és a magasságát is: Hosszú Kard Guillaume-nak nevezik…
– A rokonsága sem érdektelen – fokozta tovább a kancellár. – A nagyapja VI. Kövér Lajos francia király nagybátyja volt, az édesanyja pedig a német császár testvére. Tehát unokatestvére a két nagy ország jelenlegi uralkodóinak: VII. Lajos francia királynak és Rőtszakállú Frigyes császárnak. Őszintén úgy hiszem, nála jobbat nem találhatunk –
állapította meg elégedetten.
– Egy idegent? – jegyezte meg meglepetten Thibaut. – Mit szólnak majd a bárók?
Nem egyet ismerek közülük, aki szívesen feleségül venné a hercegnőt!
– Ezt én is tudom – szakította félbe Balduin –, de semmit sem szólhatnak.
Montferrat királyi és császári vérből való, ahogy épp most mondtuk. Egy hercegnőnek herceg kell!
– Bizonyára, de vajon a nővére elfogadja?
– Ha hihetünk a beszámolóknak – vette át a szót az érsek –, a kérőben megvan minden, hogy elnyerje a tetszését. Az újdonság varázsán túl, mely kétségkívül az ő
javára szól, vonzó és kedves fiatalember, kellemes társaság, aki szereti a nagy lakomákat…
A király vidáman felnevetett:
– Tehát ez az igazi oka, hogy annyira tetszik önnek, nagyuram! Ebben meg fogják érteni egymást…
– Ó, nem szabad lebecsülnie! Az asztal, feltéve, ha az ember nem csak tömi magát, remek találkozóhely – felelte kedélyesen Guillaume. – A herceg könnyen szerez majd barátokat…
– Leginkább azt remélem, hogy az engedelmességet sikerül megszereznie. A királyságnak erős kézre lesz szüksége, amikor…
Bár nem fejezte be a mondatot, a két férfinek, akik hallgatták, nem esett nehezére követni a gondolatmenetét. Guillaume de Tyr odalépett hozzá, és csitítóan a vállára tette a kezét:
– Felség… gyermekem – suttogta, meg sem próbálva elfojtani gyengédségét és együttérzését. – Talán még messze vagyunk attól, és semmi sem sürget. A szinte csodatévő kenőcs, melynek receptjét Maimonidesz Mózes írta, és melyet most Joad ben Ezra készít, máris megmutatta az erejét. Évek óta kordában tartja a betegséget…
– De már nem sok maradt belőle – szólalt meg Marietta, aki a fürdőhelyiség ajtajában állva hallgatta a szavaikat.
Guillaume de Tyr felé fordult:
– Nyugodj meg! A karavánnak, melyet hónapokkal ezelőtt elindítottam a nagy tavak vidékére, hamarosan meg kell érkeznie. Ha minden úgy történik, ahogy remélem, Guillaume de Montferrat nem a közeljövőben uralkodik majd Jeruzsálemen, és bőven lesz időnk nagy tettekre…
– Felejtsük is el a sötét gondolatokat, és egyszerűen csak örüljünk az érkezésének!
– kiáltott fel Balduin ismét mosolyogva. – Châtillon és Jocelin nagybátyám mikor érkezik?
– Ő… talán egy hét múlva…
Három nappal később már ott is voltak.