Kék sólymával az öklén a király vadászatról tért vissza, melyen egyedül Thibaut és egy solymászinas társaságában vett részt. Kedvelte ezeket a vadászatokat a reggel hűvösében, amikor a nap nem sújtotta még a földet égető sugaraival. Ez volt a nap egyetlen időszaka, amikor sikerült megfeledkeznie az uralkodás gondjairól és a testében hordozott halálos ítéletről. Csak a kristálytiszta ég, az olajfák szürkés felhői alatt sárguló táj körvonalai, egy pálmafa kibomló koronája vagy a fekete ciprusok szigorú egyenessége létezett. Csak a szél illata létezett, mely mindig más volt, attól függően, hogy a tenger vagy a sivatag homokja felől fújt. Csak a vágta részegsége létezett, Szultán erőteljes testének melege a combján, a vadászsólyom röpte, mely sötét ékkőként csapott le az áldozatára, mielőtt visszatért volna, hogy karmaival megtelepedjen a vastag bőrkesztyűs öklön. Értékes pillanatok voltak ezek, a béke pillanatai, melyeket Balduin nem szeretett megosztani az udvartartásával, akik untatták, és akiknek ismerte intrikáit. A visszafelé vezető út vetett véget ezeknek a pillanatoknak, melyet a fiatal király gyakran megszakított: megállt néhány percre imádkozni ebben vagy abban a kolostorban, és nagylelkű alamizsnát osztott a koldusoknak, akik ellepték Jeruzsálem kapuit. Egy így elkezdett nap – beleszámítva a hajnali misehallgatást is! – mindig jobbnak tűnt fel előtte, mint a többi. Ezután újult erővel szentelte magát a kormányzás feladatainak, melyeket mindig teljesített, annak ellenére, hogy néha váratlan fáradtságrohamok törtek rá.
Aznap reggel, ahogy elérték a citadella díszudvarát, a vadászok azonnal felmérték, hogy valami rendkívüli történik: előkelő urak, hölgyek, katonák, inasok, cselédlányok, sőt közemberek sokasága vett körül tisztelettudó távolból két férfit, akik a kút mellett álltak, melyből az egyikük éppen ivott. Meglehetősen ijesztő volt a külsejük illendő
ruházatuk és a lovaik ellenére, melyeket a lovászok már elvezettek az istállók felé.
Különösen az egyiküké: óriás volt, akinek monumentális vállán, bikanyakán oroszlánfej ült, kócos, őszülő hajjal, súlyos szemhéjjal, mely félig eltakarta a ragadozó, kemény szempárt, mely úgy csillogott, akár a réz a napsütésben. Kissé görnyedten állt, amitől valamivel kisebbnek látszott, mint valójában volt. Ennek ellenére is eltörpült mellette a társa, pedig maga is magas termetű volt. A sovány, széles vállú, szőke férfi bizonyosan sokkal fiatalabb volt a társánál, amennyire dús szőrzetük alatt megítélhették. Nagyon szép kék szeme volt, mely azonnal felébresztett egy emléket Thibaut-ban: pontosan ugyanilyen szeme volt a nagynénjének, azzal a különbséggel, hogy Agnès tekintetének szinte szemérmetlen magabiztosságából semmi sem volt fivére ferde pillantásában –
hiszen a férfi csakis a testvére lehetett. Ő ivott éppen. A másik a tömeghez szólt mennydörgő, kemény és fenyegető hangján, megszokott módján, hiszen az óriás sosem beszélt másképp: – Mit bámulnak, csikófattyú46 banda!? Nem kísértetek vagyunk, hanem jó és bátor lovagok, és bármikor kiütünk titeket a nyeregből akár lándzsával, akár karddal, akár bárddal – én legalábbis! –, annak ellenére, hogy tizenhat évet töltöttem egy utálatos börtönben anélkül, hogy bármelyikőtök megpróbált volna kiszabadítani! Engem! Engem, Renaud de Châtillont, Antiochia hercegét!
– Maga most már egy senki, Renaud úr! – szólalt meg egy békés hang az udvar fölött körbefutó oszlopos galériáról. – Constance hercegnő, akinek révén herceg lett, tizenhárom hosszú éve megtért a Teremtőjéhez, III. Bohemund pedig, a mostani uralkodó nem az ön véréből való. Ráadásul nem is kedveli magát!
Châtillon lángba borult tekintettel meredt a szemtelenre:
– Ki vagy te, hogy sértegetni mersz, és nem félsz, hogy megöllek? Igaz, elég távol maradtál. Gyere le, és mondd a szemembe!
– Szívesen lejövök. De tudja meg, hogy a nevem – Guillaume, Tyr érseke vagyok Isten kegyelméből, és ennek a királyságnak a kancellárja IV. Balduin királyunk kegyelméből.
– Szép kis párost alkottok ti ketten! – nevetett fel keményen a lovag, miközben Guillaume nyugodtan megindult a külső lépcső felé. – Úgy nézel ki, mint egy hájas szerzetes, és azt hallottam… hogy a király meg leprás! – fejezte be a földre köpve.
Ebben a pillanatban a tömeg szétnyílt a vadászok előtt, akiket a rotunda trombitásai az udvari eseményekbe belemerülve nem vettek észre, így nem is jelenthettek be. Figyelmetlenségüket orvosolandó most teli tüdőből fújni kezdték, de Balduin mindent hallott.
Szultán táncos léptét emelkedettebbre fogva közelebb ment a dühöngőhöz, és felülről végigmérte, kihasználva a ló magassága biztosította előnyt. Tehát ez az a Renaud de Châtillon, a félelem és könyörület nélküli lovag, a szinte elfeledett aleppói 46 Csikónak nevezték a keresztes lovagok Palesztinában született fiait.
fogoly? Sokkal inkább megveszekedett vadállatra hasonlított, mint legendás lovagra, de mi másra számíthattak azután, hogy hosszú éveket töltött rabságban olyan emberek között, akiknek semmi okuk nem volt rá, hogy megkönnyítsék a sorsát. Már az is csodaszámba ment, hogy ennyi fizikai erőt és vitalitást megőrzött!
A király nem szólt: csak nézte Renaud-t, és a csend kezdett nyomasztóvá válni.
Parancsoló szeme átható tisztasága alatt a vadember hirtelen kényelmetlenül érezte magát. Mindenki számára egyértelmű volt, hogy harcol önnön erőszakossága és gőgje ellen. Úgy pislogott, akár egy hirtelen napfényre hívott bagoly, tekergett, mint a horgász horgára tűzött giliszta. És a király még mindig nem szólt. A tömeg visszafojtotta a lélegzetét…
Végül egy tompa, színtelen morgással Renaud engedett. Bizonyára megértette, hogy mást nem tehet, hiszen az érseknek igaza volt, ő már egy senki. Hirtelen térdre ereszkedett és lehajtotta a fejét, jobban legyőzte ez a kék szempár, mint a törökök ereje. Balduin előrehajolt a nyergében és felé nyújtotta kesztyűs kezét.
– Isten hozta, Renaud de Châtillon! – mondta egyszerűen, és szokatlanul kemény hangja bársonyos egységben csengett.
A visszatérő felemelte a fejét, meglátta a felé nyújtott kezet, megfogta, és alig észrevehető habozás után megcsókolta a hímzett bőrkesztyűt. Balduin ekkor némi gúnnyal elmosolyodott:
– Emelkedjen fel! Ki állítja, hogy ön senki? Nem maradt meg talán a lovagsága?
Ennél szebb címet nem találhat.
– Felséges király, herceg voltam! – mondta Renaud, és egy világra elég keserűség csengett a két szóban.
– Ismét az lehet talán. Nem maradt meg a kardja? A leghősiesebb kard, ha hihetek az önről szóló beszámolóknak. Nincs hiány feladatban. Sem visszafoglalandó szép földekben…
Ezzel a király leszállt a nyergéből, miközben az anyja lépett elő a palotájából a hölgyei kíséretében, akiknek sokszínű selyemruhái, muszlinfátylai és ékszerei virágba borították az udvart. Agnès – legalábbis látszatra – mélyen meghatódva odasietett a másik visszatérőhöz, aki szinte a semmibe olvadt hatalmas társa mellett, olyannyira, hogy senki oda sem figyelt rá.
Az asszony magához ölelte és többször szájon csókolta47:
– Szépséges fivérem! Isten megadta hát, hogy viszontlássam, pedig hinni sem mertem többé! Felséges fiam – tette hozzá izgatottan megfogva testvére kezét, hogy a királyhoz vezesse –, íme Jocelin nagybátyja, aki visszatért a hitetlenek fogságából!
Fogadja kegyesen, mert nagy öröm a visszatérése!
– Felesleges mondania, édesanyám. Szép nagybátyám – felelte Balduin ellenállhatatlan mosolyával –, isten hozta a palotában. Mostantól ez az otthona.