Châteaurenard-t elhagyva csak arra tudott gondolni – ha egyáltalán gondolt bármire is –, hogy a lehető legnagyobb távolságra kerüljön a bitófától. Egyenesen előre menekült, mint az üldözött nyúl, de ahogy elgondolkozott, és körülnézett a felkelő
napban, rájött: a nagy ugarok után az egyetlen erdő, melyet ebben az irányban ismert, nem lehetett más, mint a courtenay-i, melynek urai egy francia király leszármazottai voltak, és állítólag császári korona került a fejükre egy távoli, keleti országban. Talán ezért nem látni őket sosem, és ezért van az, hogy Châteaurenard-ban, mely pedig az ő
birtokuk, a helyi elöljáró úgy viselkedik, mintha ő maga lenne az úr.
Mindenesetre akár Courtenay felé megy, akár másfelé, nem sokat számít. Körülötte a világ mindenképpen ellenséges lesz, és az egyetlen esélye, ha útja során talál egy templomot vagy kápolnát, mely sérthetetlen menedéke lehet. Biztosan áll néhány a hűbérbirtok fővárosa közelében.
Az erdő még a tél csupaszságában is szép volt, és számos patak szelte keresztül.
Nagy tölgy–, bükk– és nyírfák nőttek benne, sőt, a vízpartokon füzek is, és egy bozótos alatt vadcseresznye, vadszilva, krisztustövis és vadalma nőtt – sajnos gyümölcs nélkül!
A menekülő pedig éhes volt, nagyon éhes! Ugyanakkor nagyon fáradtnak is érezte magát, és úgy gondolta, ha talál egy sziklát vagy egy bokrot, ahol elrejtőzhet, talán az lenne a legjobb, ha aludna egy keveset, hiszen álmában nem érzi az éhséget.
Szinte azonnal megtalálta, amit keresett: három szikla hajolt össze, fölül bozótos, de nem tüskés réssel, melyen mégis bőrét fölsértve siklott be. Szűk volt a hely, de a bozóton átjutva le tudott feküdni. Ráadásul száraz volt, és valamivel kevésbé hideg. A fiatalember tehát meggyőződve róla, hogy többé-kevésbé láthatatlan, lefeküdt, összegömbölyödött és elaludt.
Amikor fölébredt, még mindig ugyanolyan éhes volt, de kipihentnek érezte magát, és késznek arra, hogy folytassa az útját. A rövid téli nappal a végéhez közeledett. Ideje volt továbbindulnia. Így is tett, miután ivott egy keveset a legközelebbi patakból, és elrágcsált egy sietve megmosott gyökeret, mely a táplálék illúzióját adta.
Ha nem talál sürgősen ennivalót, az eredmény majdnem ugyanolyan katasztrofális lesz, mintha fölakasztották volna, csak éppen sokkal lassabban éri majd el… Azonnal szemrehányással illette magát sötét gondolataiért. Ha Isten megengedte, hogy megszökjön a vesztőhelyről, nem fogja magára hagyni élni akarásában. Ezzel megindult, lépteit a földön talált, szinte sima bottal megtámogatva. Hirtelen úgy érezte, valami hajtja előre. Talán az őrangyala… Vagy szegény édesanyja lelke, akit az elöljáró katonái a házuk küszöbén ütöttek agyon, amikor érte mentek, hogy gyilkosság vádjával letartóztassák, melyet nem követett el. Erre a gondolatra könnyek szöktek a szemébe, s ezen maga is meglepődött: annyit siratta édesanyját a börtönben, hogy azt hitte, mostanra egyetlen könnycseppje sem maradt…
Egyre metszőbb lett a hideg, így a ruhaujjával megtörölte az arcát, nehogy ráfagyjanak a könnyek. Különben is elhomályosították a látását, és nem volt már világos! Egy patak mentén haladt, úgy gondolva, biztosan vezet valahova…
A fák ágain át a szökevény előtt hirtelen megcsillant valami: egy gyönge fénypont, mely gyertya lángja lehetett. Teljes természetességgel indult meg az élet jele felé, ahogyan a három királyok követték a csillagot a betlehemi éjszakában. A fény azonban eltűnt az erdő sűrűjében, ráadásul a patak is kanyarodott. A víz szeszélyéből a fiatalember mégis megtudta, mihez közelít. Eszébe jutott az az őszi nap… ó, több mint tíz évvel azelőtt, amikor az apja elhozta ide, hallgatásra és titoktartásra intve, amitől a kisfiú beleborzongott az örömbe. Korábban, amikor az apja magával vitte, sosem mentek ennyire messze a házuktól, hiszen előző este indultak útnak. Ez elragadtatással töltötte el a kisfiút, annál is inkább, mert nem tartottak pihenőt egyetlen fogadóban sem: lovon vittek magukkal mindent, amire szükségük volt.
Egyetlen kérdést sem tett föl, hiszen tudta, hogy úgysem kapna választ. Beérte a várakozással, a titkos örömmel és a büszkeséggel, hogy méltónak ítélik egy titokra.
Megérkeztekor nem kellett csalódnia, és remélte, így lesz ez a mai napon is.
Amikor végre szétrebbent előtte a fák és bokrok függönye, fölfedve egy tisztást, a félig romos torony ott állt előtte, és a fiatalemberen boldog remegés futott végig, hiszen az iménti fény az egyik keskeny kis ablakában világított. Ez biztosan azt jelentette, hogy az öregember még él, és segíteni fog neki. Olyan nagy szüksége volt erre a segítségre, hogy elnyomta benne az üldözött vad bizalmatlanságát. Különben is, még ha valaki más lakik is ma már az elfeledett toronyban, még ha ellenséggel találja is szembe magát, nem sok vesztenivalója van…
Néhány egyenetlen lépcsőfok vezetett az alacsony ajtóhoz. Nekidőlt a durva fának, előre érezve átfagyott testében a másik oldalán bizonyára uralkodó kellemes meleget, majd egy utolsó habozás után bekopogott, de olyan elgémberedett ujjal, hogy semmi zajt nem csapott. Ekkor ismét kopogott, minden maradék erejét az öklébe összpontosítva. Mély hang válaszolt:
– Ki van ott?
– Egy szerencsétlen… aki segítségért könyörög!
Az ajtó azonnal kinyílt, fölfedve a fényben egy magas, fekete csuhás alakot, tar, sárgán tükröződő fejjel, hosszú, fehér szakállal. Az alak meggörnyedt, és mankóra támaszkodott, de a szökevény tudta, hogy ugyanaz a férfi, mint egykor.
– Thibaut lovag – kérte –, könyörüljön rajtam!
– Ismersz engem? Ki vagy?
– Renaud des Courtils. Néhai apám egykor elhozott ide…
– Gyere be! Gyere be gyorsan!
A fiatalember ellökte magát az ajtófélfától, amelynek eddig támaszkodott, és térdre rogyott a kandalló előtt, melyben néhány fahasáb égett. Olyan heves volt a mozdulata, hogy az öregember azt hitte, mindjárt magához öleli a tüzet. Mindössze ázott rongyokat viselt, és annyira remegett, hogy a foga is vacogott belé.
– Honnan jössz ilyen állapotban? – aggodalmaskodott a Thibaut-nak szólított öreg.
– Hol van az apád?
– Meghalt… Szent Hilariuskor7, egy hónappal ezelőtt. Diaré vitte el. Ez volt az első
a sorscsapásaink sorában.
Aztán a király elöljárója rá akarta tenni a kezét az örökségünkre, azzal az ürüggyel, hogy az apám kölcsönt vett fel tőle. Ami nem igaz!
– Nem kell bizonygatnod. Az apád soha életében nem tartozott senkinek. De vesd le az ázott rongyaidat, és burkolózz be ebbe! – tette hozzá, és egy takarót nyújtott felé, melyet egy durván faragott faládából vett elő. – Megszárítalak, miközben elmondod a történeted folytatását.
– Ó, az nem lesz hosszú: az elöljáró eljött hozzánk Courtils-ba, hogy elűzzön minket. Az egyik embere megölte az édesanyámat, aki merészelt ellentmondani neki, és átkot szórt a fejére, engem pedig börtönbe vetettek, miután lefegyvereztek…
– Azért, mert meg akartad védeni, ami a tiéd?
– Nem – nevetett föl keserűen Renaud. – Azért, mert megöltem az anyámat, és elloptam egy csatot, melyet megtaláltak a matracomban, ahová fogalmam sincs, hogyan került.
– Nem nehéz kitalálni: az egyik nyomorult, talán maga az elöljáró, rejtette oda.
Azután?
– A börtön következett… majd tegnap reggel a bitófa… ahonnan hatalmas szerencsével megszöktem.