– Hozok ennivalót – mondta –, holnap pedig megmosdatlak. Ma este az a legfontosabb, hogy jól aludj. Majd… majd később beszélgetünk!
– Minek, ha nem akarsz segíteni?
– Olyan vagyok, mint az apád: gondolkoznom kell, de ne add fel a reményt! Tudod, hogy soha semmit nem tagadtam meg tőled!
Tekla ismét felment a pince lépcsőjén, és elszántan megfogadta, hogy mindent megtesz, hogy megmentse szeme fényét!
Az elkövetkező napokban ráébredt, hogy a vállalkozás veszedelmesebb, mint gondolta, és Ariane megmentése szorult helyzetéből nehezen megoldható probléma. A természettől fogva gyanakvó Toros tudta, mennyire rajong a cseléd a lányáért, bár a gyengédség szó teljességgel ismeretlen volt számára. Tekla csak felügyelet mellett vihette le Ariane-nak, amire annak szüksége volt. Elvették tőle a kulcsot, és megadott időpontokban maga Toros nyitotta ki előtte az ajtót, majd a lépcső tetejéről figyelte minden mozdulatát, bottal a kezében, készen arra, hogy megüsse, ha megszegi a parancsait: annyi volt a feladata, hogy kicserélje a tálcát az ennivalóval, kiöntse a piszkos vizet, és kétnaponta frisset töltsön helyette – az ékszerész ragaszkodott hozzá, hogy a lánya mosakodjon! –, s eközben nem szólhatott hozzá egyetlen szót sem. A munka végeztével Toros visszazárta a pince ajtaját, és a kulcsot az övébe rejtette.
A szerencsétlen asszony, aki azelőtt mindig szembe mert szállni gazdája helytelennek vélt utasításaival, most elkeseredetten engedelmeskedett. Ez alkalommal nem volt más választása, a gazda érvényt szerzett akaratának: vagy vita nélkül engedelmeskedik, vagy bottal kergeti el, és még örülhet, hogy az élete megmarad.
Tekla tehát meghajolt, fölébe kerekedett a gonosz csillogás ereje, melyet azelőtt sosem látott az ékszerész szemében, s mely tökéletesen tükrözte neheztelését, haragját és megalázottságát! Valakinek egy nap meg kell majd fizetnie ezért, és az öreg cseléd attól tartott, Ariane lesz az. Ha megjelennek a lepra első jelei, Toros arra sem veszi a fáradságot, hogy elküldje a hozzá hasonlók közé: egyszerűen megöli és elégeti a testét.
Ha azonban sértetlenül hagyja el a pincét, ráerőszakolja az akaratát. Erre jutott a híres gondolkodásban, melybe, ahogy ő nevezte, „nagy balszerencséje” napján fogott.
Egyetlen dolog vigasztalta valamelyest Teklát: úgy tűnt, a galambocskája nem szenved a fogságtól, sőt mintha észre sem venné. Nem panaszkodott, nem siránkozott, mosolyogva fogadta öreg szolgálóját, majd becsukta a szemét, mintha álmodna.
Valójában folyamatosan a csók pillanatát élte újra, és akkora örömöt és békét merített belőle, hogy mellette nem sokat számított a bezártság.
Amikor nem álmodott – ébren vagy alvás közben –, imádkozott. Maga sem tudta, miért könyörög igazán. Talán azért, hogy megbocsáttassék nyilvános vallomása és az általa keltett botrány, de leginkább mégis azért, hogy megadassák neki, hogy viszontlássa szerelmét, ha pedig ez lehetetlen, engedjék meg neki, hogy apácafátyol alatt fejezze be életét, melynek egyedül a szerelem ad értelmet. Teklát leszámítva Balduin volt az egyetlen a világon, akit szeretett.
A cseléd is sokat imádkozott, de lényegesen kevésbé derűsen. Imái valamiféle őrületet tükröztek, össze-vissza könyörgéseit lázas kapkodás hatotta át. A szerencsétlen azt sem tudta, hova kapjon, kihez imádkozzon, melyik szent segítségét kérje a megoldhatatlannak tűnő helyzetben. Ha Ariane egészségesen hagyja el a pincét, kiszolgáltatják a szörnyű Leonnak, és egészen bizonyosan rövid idő alatt belehal a bánatba, az undorba és talán a rossz bánásmódba, hisz a férfit durvának mondták. Ha pedig kiütközik rajta a lepra, Toros nem hagyja életben. Kegyetlen dilemma, melyben mindenképpen összetörik a szíve. Hacsak…? Az öregasszony mindennap futott a hajnali misére a szomszédos katedrálisba, és térden állva követte végig a szertartást, de többé nem ment az oltár közelébe a benne formálódó szörnyű gondolatok miatt, melyeket nem gyónhatott meg. Hogyan vallhatta volna be, hogy álmatlan éjszakáin azt tervezi, hogy megöli Torost, mielőtt az még tönkretehetné a lányát: és ki oldozná fel, ha beismerné, hogy már hozzá is fogott a terve megvalósításához?! Késő éjszaka elment a zsidó kerületbe, a város északi részére, hogy felkeressen egy bizonyos Rachelt, aki gyógyító és szépítő parfümjeiről és kenőcseiről volt híres, de különös, kevésbé ártatlan folyadékokat is készített. Tekla vagyona felét otthagyta nála: a két arany karkötő
egyikét, melyeket Ariane édesanyja hagyott rá, cserébe egy sötét üveges, szalmába tekert fioláért, melynek tartalmát bármilyen fűszeres vagy fokhagymás ételhez hozzá lehetett keverni, az ékszerész pedig éppen az ilyeneket szerette. Mióta a birtokába került a folyadék, az öregasszony valamivel nyugodtabbnak érezte magát, még ha nem is mehetett gyónni, hiába fájt a szíve…
A megoldás azonban máshonnan érkezett.
Ariane körülbelül három hete álmodozott a pincében, amikor egy este, amikor Toros a műhelyében éppen azokat az igazgyöngyöket és türkizeket tanulmányozta, melyeket aznap vett egy Akabából érkezett karaván kereskedőjétől, kemény döngetés hangzott fel a vasveretes kapun. Majd miközben a férfi ösztönös ijedséggel megmerevedett, újabb dörömbölés hallatszott, ez alkalommal parancsoló szavakkal kísérve:
– Nyisd ki, Toros ékszerész! A király nevében!
A férfi összerezzent, sietve egy bőrtokba csúsztatta, majd egy ládába zárta a köveket, és futott a kapuhoz. Először a keresztrudakat vette le, majd elfordított a kulcsot, és meghajolt a küszöbön megjelenő marcona alak előtt. Ő azonban azonnal félrehúzódott, és utat engedett egy hasonlóan magas alaknak, egy hölgynek, akinek összetett, kifinomult és enyhén részegítő parfümje betöltötte az alacsony termet. A hölgy megjelenése utánozhatatlan volt, és a fátyol ellenére, mely egészen a térdéig eltakarta, Toros máris felismerte, és még mélyebben meghajolt előtte. Az asszony elhaladt mellette és leült egy faragott, piros párnás székre, melyet a látogatóknak tartottak fenn. A tiszt odakint maradt.
Toros elmondta az ilyen magas rangú hölgy társaságában illendő szavakat:
– Ki vagyok én, hogy királyom fenséges édesanyja eljön nyomorúságos házamba, amikor elég lenne üzennie értem, és máris bemutatnék neki mindent, amit csak kíván?
Agnès felemelte a fátylát felfedve szőke haját, melyen arany és zafír karika fogta össze az azúrkék muszlinkendőt:
– Nem hétköznapi ügyről akarok beszélni veled, kereskedő – sóhajtotta a csípőjét körülfogó széles, zománccal, igazgyöngyökkel és zafírokkal díszített öv csatjával játszadozva. – Nem drágakövet vásárolok tőled, amiért jöttem, talán még értékesebb neked, bár nemrégiben sokat veszített az értékből…
Amint üzletről volt szó, Toros visszanyerte magabiztosságát, bár homályosnak találta a bevezetőt. Nyíltan meg is mondta:
– Nem értem… Bocsásson meg. Az „anyakirályné” elmosolyodott:
– Pedig nagyon egyszerű: a lányodat akarom!
– A… lányomat?
Torosnak vastag bőre volt, és szinte minden érzelem hiányzott belőle, ha pénzről volt szó. Ez a nő azonban meg akarta „venni” Ariane-t, és a minden igazi örményben ott szunnyadó büszkeség felébredése elsöpörte az üzleti érzéket: