– A király alattvalói vagyunk, felség, de nem jószágok vagy rabszolgák, és a lányom nem eladó!
Agnès lassan elmosolyodott, de a szeme kemény maradt:
– Nem akadályozlak meg, hogy nekem ajándékozd.
– Ajándékozzam? De miért?
– Ugyan, ne játszd az értetlent! Gondolom, nem felejtetted el a hadsereg visszatérését. A lányod a király nyakába ugrott, és hosszan szájon csókolta, miután kijelentette, hogy az övé akar lenni. Tehát érte jöttem. Pontosan azért, hogy neki adjam!
Hideg veríték csurgott végig Toros hátán, miközben a halvány remény, hogy egy nap Leon feleségül veszi Ariane-t, kezdett végleg szertefoszlani. Elgyengült a lába, és térdre rogyott, bár nem igazán remélte, hogy sikerül megindítania ezt a kérlelhetetlen asszonyt. A teste magától cselekedett, miközben az esze kétségbeesetten kutatott kitérő után. Csak szerencsétlen dadogásra futotta:
– Az… az lehetetlen.
– Miért?
– Felséges királyunk… ööö…
– Leprás? A lányod tudta ezt, amikor megcsókolta, és azt kiáltotta, hogy ő is az akar lenni iránta való szerelmében. Úgy gondoltam, ő az egyetlen esélye a fiamnak, hogy megismerje a test örömeit. Ezért akarom a lányod, hogy neki adjam. Legalább ezt kapja meg az életben! – tette hozzá hangjában olyan bánattal, melyre képtelennek gondolták volna… Nem az az asszony volt azonban, aki kiadja magát egy kereskedő
előtt, úgyhogy sietve háromszor köhintett, hogy visszanyerje keménységét. – Az imént nem azért beszéltem pénzről, hogy megvásároljam, hanem hogy te megszerezhesd magadnak a legszebb szegény fiatal lányt, akit csak találsz. Azután csak teherbe kell ejtened, és megajándékoz egy lánnyal… vagy ami még jobb, egy fiúval! Az örökössel, akire annyira vágysz! Most pedig hozd ide a szerelmes lányt, akit nem riaszt vissza a lepra! Látni akarom!
Ez parancs volt, s Toros annak is értelmezte. Nehézkesen felállt, lehajtott fejjel sandított Agnèsra, majd meghajolt:
– Ha felséged kegyeskedik várni egy keveset, máris…
– Ne vesztegesd arra az időt, hogy kicsinosítod! – utasította Agnès. – Olyannak akarom látni, amilyen, frissen ébredve!
Egy perccel később a mezítlábas, mindössze egy inget viselő Ariane-t, aki még alig nyitotta ki a szemét, annyira sietve hozták elő a fogságából, bekísérte az apja, akibe az imént felvázolt perspektíva lassan új erőt öntött. Hirtelen fiatalnak és nemzésre késznek érezte magát. Egy bizonyos fiatal lány, egy Sion-kapui szegény takács lányának a képe rajzolódott ki hirtelen emlékeiből.
– Íme Ariane, a lányom, felség!
– Látom. Most menj ki! Egyedül akarok lenni vele! Toros tiltakozásra nyitotta a száját, de azonnal be is csukta. Az asszonnyal szemben minden vita időpocsékolás volt… Lábujjhegyen kiment, miközben a most már éber Ariane csodálattal teli meglepetéssel nézte a szép és pompásan öltözött hölgyet, akiről pontosan tudta, kicsoda. Félénken térdet hajtott, mosolyra fakasztva Ágnest:
– Tudod, ki vagyok?
A lány felindultságában szólni sem tudott, mindössze bólintott és lesütötte a szemét.
– Jól van. Miattad vagyok itt, mert meg akartalak ismerni. Emelkedj fel és nézz rám. Te vagy az, aki szerelmes a fiamba, a királyba? Ne pirulj! Nem szégyen, hisz a szerelemnél nincs szebb a világon.
Ariane élénken felvetette a fejét, és merészen Agnès szemébe nézett:
– Nem szégyenkezem, és nem tagadom meg egyetlen szavamat sem, melyet hozzá intéztem, mert képtelen voltam tovább hallgatni. Oly nagy bennem a szerelem, felség, hogy ki kellett kiáltanom, különben megfojt. Ó, tudatában vagyok merészségemnek és méltatlanságomnak, hisz ő nagy király, én pedig senki sem vagyok. De arról álmodom, hogy szolgálhatom.
– Olyannyira, hogy a tested is neki adnád?
– Övé a lelkem. A test semmi…
– Semmi? Minden gyönyör forrása, a legintenzívebb örömé és a legrosszabb fájdalmaké? Nem félsz a leprától?
– Az övétől nem. Ő megkapta a felszentelés olaját. Aznap Isten a vállára tette a kezét…
– És csodát remélsz? Erről van szó? El sem tudod képzelni, hogy ez a szép fiatalember undorítóvá válhat?
– Számomra sosem lesz az.
Balduin anyja ruganyos mozdulattal felállt a székéről, és odalépett a lányhoz.
Felemelte az állát, hogy a szeméből olvashassa ki az igazságot. Hitetlenkedve, bár homályos csodálattal fogadta az iménti szavakat. Megzavarta, hogy ez a lány pusztán a szerelem varázslatának bűvöletében elfogadja az elfogadhatatlant, miközben ő mindig testük ereje és szépsége alapján választotta szeretőit…
Kétség járta át. Az örmény lány arca tagadhatatlanul szép és finom volt, mint egy virág, de talán a teste többi része kevésbé tökéletes. Élénk mozdulattal kioldotta a masnit, mely az inget tartotta a karcsú nyak körül, és mikor a vászon a lány lábaihoz hullott, hátrébb lépett, hogy jobban szemügyre vehesse, így lemeztelenítve Ariane fülig pirult, és azonnal összefonta a karját a melle előtt, miközben lesütötte a szemét, Agnès azonban kényszerítette, hogy tárja szét. Azután elvette a lámpást az asztalról és felemelte, hogy semmi ne maradjon árnyékban, majd lassan körbejárta a törékeny szobrot, melynek elefántcsont bőre megremegett.
– Gyönyörre születtél, kicsikém! – jelentette ki végül, hangjában enyhe nosztalgikus irigységgel.
Tizennégy évesen neki is ilyen tökéletes, hibátlan volt a teste, amikor először adta oda magát. Az állandó ápolás ellenére az idő és a túlzott élvezetek elnehezítették, bár így is kevés férfi tudott ellenállni érzéki vonzásának. A régi időknek mégis megvolt a maguk bája… Vizsgálódásával elégedetten újra megállt Ariane előtt.
– Szűz vagy, remélem? –
– Ó!
A szinte fájdalmas kiáltás egész szóáradattal felért. Agnès ismét gyűrűkkel teli ujjai közé fogta a lány arcát, és könnyű csókot lehelt a remegő ajkakra.
– Ha a fiam csak egyetlen virágot szakíthat le, azt akarom, te légy az! Vedd fel az inged, és menj, öltözz fel. Magammal viszlek.
– Magával visz? – suttogta Ariane felragyogó arccal.
– Természetesen. Mostantól a palotában fogsz élni. Siess, és szólj az apádnak, hogy várom…
Negyedórával később Ariane szemében ezernyi csillag fényével elhagyta Toros házát, hogy szerelméhez költözzön. Egyedül az öreg Teklát sajnálta, aki a ház küszöbén térdelve imádkozott, ingadozva az öröm, hogy boldognak látja szeme fényét, és az iszonyat között, melyet az elkerülhetetlenül tragikus sors jelentett. Toros megvigasztalódott az arannyal teli erszénnyel, melyet az „anyakirályné” megvetően otthagyott az asztalon…
Ha azonban Ariane azt hitte, már másnap reggel Balduinhoz vezetik, csalódnia kellett. A fellegvári palotába érve Agnès, aki az út alatt arról beszélgetett vele, mennyit tanult és mihez ért, rábízta arra az asszonyra, aki a „háza” felett őrködött, és aki azóta állt mellette, hogy a Courtenay-k Antiochiába menekültek. Josefa Damianos, a X.
században Oronte felett uralkodó bizánci herceg távoli leszármazottja mostanra túlérett, arrogáns és aszott asszony lett, aki mindenkivel éreztette előkelő származását, és teljes, ám tisztánlátó odaadással szolgálta Ágnest, akinek rossz szelleme volt. Ő
uralkodott a kevés udvarhölgyön, akiket szüleik pénztelensége vagy gyakorlati érzéke arra kényszerített, hogy egy olyan rossz hírű, de nagy hatalmú hercegnő körét alkossák, mint Agnès. Egy gazdag kereskedő lánya is bebocsátást nyerhetett, hisz a származás nem volt elsődleges.