– Újabb utasításig a lakosztályaimban fog élni – jelentette ki az „anyakirályné”. –
Először is keress neki egy sarkot, ahol alhat…
– Mihez ért?
– Tud hímezni, és tudod, milyen ügyesek ebben az örmények. Tud olvasni és lanton játszani is. Látod, el tudjuk foglalni addig is…
Agnès Josefa füléhez hajolt és súgott néhány szót. Az asszony összerezzent:
– És… hajlandó rá?
– Még jobb: ez a leghőbb vágya. De inkább várok egy keveset, mielőtt odaküldeném.
– Azt várja, hogy a fia meggyógyul? – mosolyodott el megvetően Josefa.
– Ne légy ostoba! Mindössze úgy gondolom, Sybilla esküvője lesz a megfelelő
alkalom.
Így történt, hogy Ariane, akár akarta, akár nem, beilleszkedett a fiatal lányok csapatába, akiknek többsége meglehetősen csúnya volt, hiszen leginkább arra szolgáltak, hogy kiemeljék a király anyjának ragyogását. Bizalmatlanul, szinte ijedten fogadták, annak ellenére, hogy a jól öltözött, zenélni tudó, mosolygós örmény lány érkezése nem megvetendő szórakozást hozott a kisasszonyoknak, akiket úrnőjük előszeretettel hanyagolt: csak a hivatalos alkalmakkor jelenhettek meg mellette, alig osztoztak nappali életében – Agnès néha egész nap ágyban maradt –, s még kevésbé az éjszakái életében, melyeket számukra túlságosan pikáns élvezeteknek szentelt.
Csakhogy merész tettének híre megelőzte Ariane-t: ő volt az, aki megcsókolta a leprás királyt. Bár néhányan titokban szerelmesek voltak Balduinba, a betegségtől való félelem felülkerekedett bennük. Így a palotába költözése és az ifjú Montferrat márki érkezése között eltelt napokat Ariane elszigeteltségben töltötte, de nem bánta. Amikor éppen nem arannyal és apró gyöngyökkel hímzett egy türkizkék szatén felsőrészt Sybillának, szabadon szaladtak ujjai a lant húrjain, miközben félhangosan az örmény költő, Davis Szaszun verseit énekelte, aki a rózsák szépségét és a jázmin illatát ünnepelte. Enyhe kárörömmel figyelte, hogy a szoba másik végében a kisasszonyok csendben maradnak és hegyezik a fülüket, hogy hallják, sőt, néhányan közelebb is merészkednek.
Alapvető önzése ellenére Agnès közben akart járni az érdekében, de Ariane alázatosan megkérte, hogy ne tegye. Ha valóban arra szánják, hogy a király közvetlen közelében éljen, az udvar többi része előbb vagy utóbb úgyis elhúzódik tőle. Agnès megértette, és nem makacskodott. Felkavarta a nyugodt elszántság, és a benne lakozó anya – hisz szerette a fiát! – örült a boldogság esélyének, melyet a sors útjukba sodort.
Ezekben a napokban Ariane gyakran látta Balduint, amikor kora reggel, miután misét hallgatott a fellegvár kápolnájában, vágtára indult a dombok közé, öklén a sólymával, egyedül Thibaut kíséretében. Közelebbről azonban csak egyszer találkoztak.
Uralkodói kötelezettségein kívül Balduin amennyire csak lehet, saját akaratából elszigeteltségben élt. Amikor éppen nem a tanácson elnökölt vagy audienciát tartott, egyáltalán nem kapcsolódott be a palota mindennapi életébe, mindössze távolságtartón és röviden felbukkant néha, még kevésbé vett részt a szórakozásban, kivéve, ha lovagi tornára került sor. Legtöbb étkezését egyedül fogyasztotta el, Thibaut és Marietta felszolgálásában, aki gondos figyelemmel vette körül, és előre megkóstolt minden felszolgált ételt és italt. Három ember azonban bármikor bemehetett hozzá, amikor csak akart: Guillaume de Tyr kancellár – naponta kétszer-háromszor is megjelent! –, a pátriárka, Amaury de Nesle, és a főparancsnok Onfroi de Toron. Mind idős, tapasztalt és bölcs emberek voltak. A fiatal király rájuk támaszkodott, tudva, hogy tőlük sosem kap kétséges tanácsot, őszintén szeretik, és nem törődnek a fertőzés veszélyével, melytől ősz fejjel felesleges tartaniuk. Tökéletes elkötelezettséggel viseltettek a fiatalember iránt, akit a balszerencse és a születés joga egyaránt megkoronázott. Csodálták a bátorságát, a beletörődését Isten akaratába, és körülvették, mint egy védő fal, melyen megtörtek a bárók intrikái, akik többet törődtek saját hatalmukkal, mint a királyság javával.
Eközben Jeruzsálem Sybilla hercegnő esküvőjére készülődött. Tudták, hogy Guillaume de Montferrat, a vőlegény Cipruson tart pihenőt, és a tetőfokára hágott az izgalom a város műhelyeiben és üzleteiben, a raktárakban, ahová a karavánok érkeztek, a gazdag és a szegény házakban, sőt még az ispotályosok irányítása alatt álló közfürdőkben is, ahol igyekeztek a legfinomabb olajokat és szappanokat beszerezni, melyekről megesküdtek, hogy Marseille-ből, Savone-ból vagy Velencéből származnak.
Mindenki megpróbált előtérbe kerülni, és a palotában, különösen a hölgyek lakosztályaiban, hatalmas volt az izgalom: egy ilyen szép menyasszonyhoz a díszítésnek és a környezetnek is a lehető” legcsodálatosabbnak kell lennie. Selyem, muszlin, szatén, bársony és brokát suhogásában éltek. Új díszekkel, gazdagabb hímzésekkel próbálkoztak. A drágakőcsiszolók és az ékszerészek – a kettő gyakran egybeesett, ahogyan Torosnál is – arany és drágakő koronákat, öveket, láncokat, kapcsokat, karkötőket, gyűrűket és fülbevalókat készítettek. A csodák virágzása mesés tavaszt hozott a Szent Városra az ősz közepén, hisz az ifjú hölgy, akit most férjhez adnak, Jeruzsálem királynője lesz, ha az Úr magához szólítja szerencsétlen öccsét – ezt mindenki tudta.
Egyik este, amikor a gyors vacsora után a kisasszonyok összegyűltek Sybilla körül, hogy rápróbáljanak egy ezüstszálaktól csillogó kék selyemruhát, az ajtónálló hangja a termen végigzengve jelentette:
– A király!
Csend lett. Ariane, aki a lenyugvó nap utolsó sugarait kihasználva egy ablakban hímzett, leejtette munkáját, és hirtelen remegő térdekkel felállt. Nem messze volt az ajtótól, és a király mellette halad majd el!
Amikor azonban Balduin belépett, nyomában Thibaut-val, aki egy ládikát hozott, csak a körvonalait látta a ragyogó ég háttere előtt; egy térdet hajtó árnyat. Ariane azonban nem hajtotta le a fejét: látni akarta a büszke arcélt a szinte szerzetesi ruha felett, melyet Balduin a leggyakrabban viselt, amikor nem a páncélt vagy a királyi palástot öltötte feclass="underline" egyszerű fehér csuhát, melyet a csípőjénél a kardot tartó öv fogott össze. Ariane észrevette, hogy az orra tövében kis dudor képződött, és tudta, mit jelent ez, de csak még erősebb lett a szerelme, mert a szívében megérezte, mennyit szenvedhet a király.
Thibaut felismerte a lányt, meglepetten felvonta a szemöldökét, de nem szólt.
Balduin Sybillához lépett.
– Ön oly gyönyörű, nővérem! Jól fog állni önnek a boldogság, mert remélem, megtalálja a boldogságot ebben a házasságban. Azt is remélem, ez tetszeni fog.
Intésére Thibaut fél térdre ereszkedett Sybilla előtt, és felé nyújtotta a ládikát. A lány kinyitotta, és egy elragadó koronát talált benne, mely Toros munkája volt: széles karika finom aranyból, smaragd és igazgyöngy levelekkel és virágokkal díszítve.
– Ó, milyen gyönyörű! – kiáltott fel elragadtatva. – Felség, ön mindig oly nagylelkű!
– Ön a testvérem, és férjhez megy: mikor legyek nagylelkű, ha nem most!?
Örömében Sybilla előrelépett, hogy megölelje, de a király kesztyűs kezével gyengéden megállította:
– Ne… Az öröme a legszebb jutalmam. Most visszaadom a szépítkezésnek!
Sarkon fordult, és Thibaut a füléhez hajolt, hogy odasúgja:
– A rózsacsokros lány! Itt van, az első ablak előtt. Balduin összerezzent, de nem felelt, és folytatta az útját, a szeme azonban Ariane-ra szegeződött. A lány észrevette és fülig pirult, mialatt szinte maguktól meghajoltak térdei. Amikor Balduin eléje lépett, képtelen volt állni tekintete tüzét, és lehajtotta a fejét.