Akkorra azonban már Franciaországban a Gâtinais uradalom, melyhez hozzácsatolták Montargist és Châteaurenard-t, régen más kézbe került.
Athon harmadik unokája, Geoffroy is a Szentföldre ment, de sokkal később, mint Jocelin: 1139-ben. Ott lelte halálát, Montferrand, egy tripoliszi grófsági erődítmény falai alatt, mely akkoriban Zandzsi10 emír kezén volt. Az erődöt elfoglalták, de az egész sereg megsiratta a bátor Geoffroy halálát.
A négy fivér közül a legfiatalabbnak, Renaud-nak csak egy lánya született, és mivel Milonnak, az elsőszülöttnek nem voltak leszármazottai, az egész családi örökség erre a lányra, Elisabethre szállt, amely hatalmas vagyont jelentett. Akkorát, hogy megkísértette még VI. Lajos királyt is, aki a hetedik fia, Pierre de Francé11 számára megkérte Elisabeth kezét.
Megkötötték a házasságot, és Pierre herceg az akkoriban erősen elterjedt szokásnak engedelmeskedve – mely szerint, ha egy – akár királyi – család nem elsőszülött fia feleségül vesz egy örökösnőt, teljes egészében azonosul az így megszerzett javakkal –, fölvette a Pierre de Courtenay nevet, és elhagyta a liliomvirágos címert az arany bizantinusért, melyet sokkal messzebbre elvisz majd, mint képzelte volna. Egészen Palesztináig, ahová 1180-ban utazik Champagne gróf társaságában, hogy segítsen feloldani a harapófogót, melyben Szaladin12 fojtogatta a Jeruzsálemi Frank Királyságot13.
Miután rendet tett minden ügyében, és hivatalosan meghatalmazta Elisabethet mint minden vagyonuk úrnőjét, elindult sorsára, csodálatos családot hagyva maga 10 A Zandzsidák (vagy Zengidák) török eredetű dinasztia, mely 1127 és 1233 között uralkodott Mezopotámiában és Szíriában. Imád ad-Din Zandzsi (1127-1146), Moszul kormányzója 1144-ben megszerezte Edesszát a keresztesektől. (A szerk.)
11 Pierre de Francé (1125-1182)
12 Szaladin, avagy Salah ad-Din (1138-1193) kurd származású egyiptomi uralkodó, az Ajjúbidák dinasztiájának alapítója. 1164-től Nureddin szíriai szultán vezéreként harcolt Egyiptom ellen. 1169-ben ragadta magához a hatalmat Egyiptomban, és 1171-ben vette föl a szultán címet. Harcban állt a Jeruzsálemi Királysággal. 1187-ben győzelmet aratott a keresztesek fölött a palesztinai Hittinnél, majd elfoglalta Jeruzsálemet. (A szerk.)
13 A Jeruzsálemi Frank Királyság (Jeruzsálemi Latin Királyságnak is nevezik) 1100-ban, az első keresztes hadjárat után jött létre (fővárosát, Jeruzsálemet 1099-ben foglalták el a keresztes lovagok), s egészen 1291-ig, utolsó városának, Akkonnaka mohamedánok által történt elfoglalásáig állt fenn. (A szerk.) mögött: hét fiút és hat lányt, akiket sosem látott viszont. Néhány hónappal később utolérte a halál, amikor a Jákob gázló vadonatúj várát védte, melynek fehér kövei sértették a szultán szemét…
Eközben a Courtenay-birtok egyre növekedett. Pierre de Francé fia, II. Pierre de Courtenay14, akit születésekor Auxerre grófjává neveztek ki, első, Agnès de Nevers-rel kötött házassága révén Nevers és Tonnerre grófja lett. Kilenc évvel később már Namur márkija – hála második házasságának Flandriai Jolantával. Eközben Renaud öccse, aki hamarosan átkeresztelkedett Reginald-ra, Angliába követte Aliénor királynét, akit VII.
Lajos eltaszított, és aki magával vitte II. Plantagenet Henrik számára szinte fél Franciaországot. Reginald Angliában feleségül vett egy nemes hölgyet, akinek hála az utódai Devon grófjai, Anglia pairjei és Írország bárói lettek15. De térjünk vissza II.
Pierre-hez.
Számára a történelem játéka szokatlan sorsot tartogatott, mely azonban tökéletesen méltó volt egy francia királyi vérből való herceghez, hiszen (;gy keresztes hadjárat nyomán, melyet a velenceiek eltereltek eredeti céljától, Konstantinápoly császára lett.
Azóta a becses korona a család birtokában maradt, több-kevesebb szerencsével, és amennyire Thibaut emlékezett, még mindig ott volt, azzal az apró kis részlettel, hogy az utolsó Courtenay császár hónapok óta nyugaton tartózkodott, hogy szövetségeseket szerezzen, akikre hatalmas szüksége volt, hogy megszilárdítsa szokatlanul ingatag trónját.
A tűzből mindössze vöröslő parázs maradt, és ahogy a hideg odakúszott hozzá, a remete reszketni kezdett, és fölocsúdott mély gondolataiból. Köhögve keresett rőzsét és fahasábokat, de megvárta, míg elül a roham, s csak azután fújt bele a vascsőbe, amellyel a tüzet szította. Erős fájdalmai voltak, úgy érezte, valami széthasad a mellkasában, és szétrobban a szíve. Végül azonban megnyugodott, a parázsról vidám láng csapott föl, majd még egy, és az öregember néhány percig mellettük melegedett, mielőtt a kereszt elé térdelt, és forró imádságba merült. Tudta, hogy nagy léptekkel közeledik a halál, de nem akarta, hogy azelőtt elragadja, hogy a hozzá menekült fiú megtudna mindent, amit tudnia kell az életéről és az általa őrzött titkokról. Az, hogy Renaud-t elűzték a Courtils-ok földjéről, sokkal inkább isteni elrendelésnek, mint bűnös igazságtalanságnak tűnt föl előtte. Renaud-nak mindenképpen el kell mennie, és talán kevésbé lesz boldogtalan, ha megtudja, hogy Olin és Alais nem az igazi szülei voltak, megtudja, hogy ő maga is a tengeren túl született, a távoli földön, melynek 14
II. Pierre (1167-1217)
15 A Courtenay név, mely Franciaországban a különféle sorscsapások során kihalt, Angliában a mai napig fennmaradt.
szentségét darabokra szaggatta a nagyravágyás, az aljas számítás és a vér… és hogy az édesanyja egy szép és kedves hercegnő volt, aki tiltott szerelem áldozata lett. Igen, eljött az idő, és jól kellett hasznosítani azt a keveset, amit az isteni kegyelem még engedélyez alázatos szolgájának, Thibaut-nak.
Az ima végeztével kiment vízért a bozótban rejtőző kúthoz. Megenyhült az idő. Az éjszaka végén havazott, és a szökevény nyomai, ha voltak egyáltalán, már nem látszottak. Thibaut hálát adott az Úrnak. Azután kis kamrájából elővett egy kevés zöldséget és egy darab szalonnát, egy favágó ajándékát, akit előző ősszel meggyógyított csúf lábtöréséből. Az erdei emberek nem féltek tőle. Tudták, hogy ismeri a gyógynövényeket, és szívesen kereslek föl. Nem így a parasztok, akiket megfélemlített az erdő és titkai.
Mindezzel fölszerelkezve Thibaut megmosta a répát, a vadkáposztát, és föltette a levest. A gyermek – különös, de gondolataiban képtelen volt másképpen nevezni, hiába érett már férfivá! – éhes lesz, uraikor fölébred…
Egy hosszú percig elnézte, amint alszik, és meghatottan fedezte föl a serkenő
szakáll és a kócos haj alatt az anya görög vérére utaló jeleket: különösen az orrot, mely egyenesen folytatta a magas, értelmes homlok vonalát, melyet alig rövidítettek le az előrehulló, piszkos és kócos szőke tincsek. Többi vonását az apjától örökölte: mélyfekete szemét, mely az egyenes szemöldök alatt enyhén ferde vágású a halánték leié, szépen ívelt, éppen megfelelő vastagságú száját, melyen látszott, hogy szívesen húzódik mosolyra.