– Talán igen, talán nem. Néhány hónapos voltál, amikor Olin a társam lett, és együtt elhoztunk Alais asszonyhoz, aki szegény meddő volt, és azt tervezte, hogy kolostorba vonul az apácák közé, ha a férje nem tér vissza a Szentföldről, ahová már öt éve távozott. Az érkezésed az ég legszebb ajándéka volt számára, és egy percig sem gondolta, hogy a férje hazudna, amikor azt mondja, hogy nem az ő fia vagy. Ezért nevelt téged olyan gyöngéden, ezért szeretted annyira, és ezért sirathatod továbbra is anyádként.
– Ó, ehhez nem kell bátorítás – szólalt meg Renaud, akinek szeméből hirtelen kicsordultak a könnyek. – Egyfolytában gyötör a szörnyű halála, és ennél jobban már nem is szerethetném. Ön pedig azt mondja, hogy nem az anyám? Akkor ki volt az az asszony, aki oly messzire taszított magától?
– Egy nagyon előkelő hölgy, és ha eltaszított, ahogyan te mondod, nem jószántából tette, hanem a legkegyetlenebb kényszer alatt, amely anyát érhet: vagy megválik a gyermekétől, vagy meghalni látja… és bizonyára vele együtt hal, ami mindent tekintetbe véve vigasz lett volna számára…
– És… hogy hívták?
– Jeruzsálemi Mélisende de Lusignan17, és a frank királyok vére folyik az ereidben általa. Nagyon fiatalon férjhez adták az antiochiai herceghez, IV., Félszemű
Bohemundhoz18… de nem ő az apád.
Az utolsó szavak szörnyűsége szertefoszlatta a gyönyörű anyai név keltette csodás meglepetést:
– Fattyú! Fattyú vagyok?
– Én magam is az vagyok! És soha nem szégyelltem. A hercegi családokban, tudod, ez szinte természetes dolog, és a gyerekeket együtt nevelik.
– Talán, de szívesebben vagyok egy tisztességes házasság tisztességes fia, nem pedig egy rossz nőé, legyen akár királynő, akár egy sza…
Thibaut az ajkára tapasztotta a kezét, és határozottan belefojtotta a sértő szót:
– Hallgass! Ahhoz, hogy ítélkezz, tudnod is kell, te pedig még semmit sem tudsz.
Nem engedem, hogy bemocskold az anyád. Szép és kedves hercegnő, akinek az apád szerelme volt a boldogság egyetlen sugara abban az életben, amelyre az kényszerül, akit államérdekből egy vadállathoz adnak hozzá. Félszemű Bohemund fukar, gyáva és gyalázatos férj volt. Talán a felesége legnagyobb szerencsétlenségére még mindig él!
– Az asszony még él?
– Könnyen lehet, hiszen harmincnyolc éves lehet, de nem tudom, hogy kívánjam-e ezt.
– És… aki nemzett?
A fogalmazás és a kemény hang mosolyt csalt Thibaut arcára:
– Elfogadom, hogy képtelen vagy apaként gondolni rá, de ma nem tudsz meg 17 A Lusignan család a francia Poitouból származik, s a latin Keleten is megtelepedett. Lusignan Guido 1186-ban Jeruzsálem királya lett, és ő alapította Ciprus szigetén a Lusignan-dinasztiát. (A szerk.) 18 IV. Bohemund (1189-1233), az antiochiai fejedelmi ház sarja, a Tripoliszi Grófság (a Levantei Latin Államok – Edessza, Antiochia, Jeruzsálem, Tripolisz, Ciprus – egyike) feje. (A szerk.) többet róla.
– Miért?
– Mert úgy gondolom, még nem jött el az ideje, és…
Újabb köhögés szakította félbe az öreget, aki kétrét görnyedt. Az egyik, a többinél valamivel nedvesebb fahasábból felszálló füst szemmel láthatólag ártott neki. Renaud az ajtóhoz ugrott, szélesre tárta, majd a sarokban talált lapáttal és egy fadarabbal kivette a bűnös hasábot, és kidobta. Azután becsukta az ajtót, és megkereste a mézet, de az öreg visszautasította: először egy kis vizet kért, majd ahogy a roham enyhült, fölegyenesedett, és a botjára támaszkodva odalépett a falba vájt mélyedéshez, melyet kamrájának nevezett.
– Segíts! – mondta.
Nagy csokrokban füvek száradtak, két tégla közt átfektetett rúdra akasztva. Egy deszkán latin feliratos fiolák és tégelyek sorakoztak.
– Keleten sok baj orvoslását megtanultam. A templomos házaknak mind megvan a gyógyszerészük, és el kell ismerni, sokat tanultunk az arab… és zsidó orvosoktól is…
– A hitetlenektől? – kiáltott fel iszonyodva Renaud.
– Miért ne? Nemcsak katonák, de nagy tudósok is, és a csaták között hosszú békeidőszakok voltak, amikor közelebb kerülhettünk egymáshoz. Gyakran azért, mert mindkét fél elismerte a másik értékeit. Azután azért is, mert, meg kell hagyni, az ottani életmód végtelenül kellemesebb, mint az északi országoké.
Ne nézz rám ilyen elszörnyedve! Sosem cimboráltam az ördöggel, de a magam szintjén sok mindent megtanultam. Bár nem nevezhetem magam orvosnak. Tudod, mindig is szerettem a növényeket, a virágokat, melyek Isten mosolyából születtek, és ennek köszönhetően enyhíthettem a bajokat. Látod, ez itt bojtorján, a bőrbetegségekre jó, a kígyógyökér a hasmenést gyógyítja, ez meg bodza, amelynek a kérge, a virága és a bogyója sok bajra használ. A valeriána az idegeket nyugtatja. Ez pedig „szamárláb”, a főzete csillapítja a köhögést…
– Akkor miért nem használja?
– Mert vén bolond vagyok, aki elfelejtett készíteni belőle. Talán mert egy kicsivel jobban éreztem magam. De mindjárt megcsinálom…
Egy kis edénybe vizet töltött, beledobott egy maréknyi szürkés füvet, és föltette a tűzre.
– Jobb, mint a méz? – kérdezte Renaud, összeráncolva az orrát, mint egy szaglászó kutya.
– Igen, bizonyos értelemben, de nem szabad túl sokat fogyasztani belőle. Ráadásul a növény és a méz egyaránt csak tünetcsillapítók. Mélyebb bennem a betegség, és tudom, hogy nincs rá orvosság. Ártó szörnyeteg rágja a tüdőmet, és tudom, hogy az övé lesz az utolsó szó…
– Nem lehet megölni ezt a szörnyeteget?
– Nem. Mostanra a részem lett, és a megölése megölne engem is. Természetesen gyors véget jelentene, de kár lenne, mert a fájdalom üdvös annak, aki sokat vétkezett.
Isten könnyebben megbocsát, ha sokat szenvedek…
– És most is szenved – jelentette ki Renaud a tévedés esélye nélkül, hiszen az öreg ráncos homlokán és furcsán viaszszínűre váltó szája körül izzadság gyöngyözött. – Le kellene feküdnie. Igaz, ez a fekhely nem sok megnyugvást adhat – tette hozzá szigorúan méregetve a csupasz deszkát, ahol az öreg aludt. – Engedje, hogy kicsit elrendezzem!
Máris szalmát keresett, hogy matracféleséget készítsen, de Thibaut megállította:
– Ne! Olyan régóta alszom így, hogy a legpuhább párna is zavarna. Azért lefekszem és imádkozom. Előfordul, hogy az ima nyomán megkapom az alvás ajándékát. Előbb azonban…
Megindult a torony legsötétebb sarka felé, és odaérve visszafordult:
– Gyere, segíts! – kérte egy sikertelen próbálkozás után. – Úgy tűnik, nincs több erőm…
Az utasításait követve Renaud elmozdított két nagy követ, melyek mögött mélyedés nyílt, elővett egy durva szövetbe bugyolált csomagot, és az asztalra tette.
– Nyisd ki! – mondta Thibaut.
Renaud kioldotta a csomagot összetartó zsineget, széthajtotta a vásznat, mely régi, meghatározhatatlan illatot őrzött, és egy halom, szinte pergamenvékonyságú lapot fedezett föl. Többoldalas füzeteket alkotlak, melyeket összefont, lyukakon átfűzött és megcsomózott kenderszálak tartottak össze. A lapokat szép, könnyen olvasható írás töltötte meg. Amolyan borító nélküli könyv volt, melyen cím helyett csak annyi állt: 1176-1230.