Az öregember a műre fektette még mindig szép kezét, melynek ízületeit nem torzította el a kor:
– Mindezt neked írtam. Benne van… az életem és mindaz a titok, melyet az élet sodort belé, s melyek, remélem, jótékonyak lesznek számodra. Benne van a születésed titka is. Most kell elolvasnod, hogy a bűnös lélek, aki vagyok, elindulhasson az isteni béke felé. Azután kezedbe adom az eszközt, hogy kikovácsold a láncszemet, amely összekapcsolja a te életedet az enyémmel, az igazival, azon a helyen és időben, ahol valójában véget ért… Olvass, gyermekem, olvass!
Az emelkedettség különös fényt kölcsönzött szavainak. Az elkápráztatott Renaud segített az öregembernek lefeküdni a kemény fekhelyre, megitatta egy kupa gyógyteával, melybe egy kevés mézet kevert, fát tett a tűzre, majd letelepedett egy kezdetleges, három ágból és egy farönkből készült székre a lábakra állított deszka előtt.
A fény, mely áldásként hullott rá az aprócska ablakon át, amely alatt ült, hirtelen, váratlanul meglágyult. Téli hidegségét könnyed arany árnyalta, mintha a nap sietne hozzá.
Renaud hálásan tekintett föl rá, keresztet vetett, majd ugyanakkora tisztelettel, mintha az evangéliumról lenne szó, de sokkal nagyobb kíváncsisággal, olvasni kezdett…
„Miután őseim földjére jöttem, ahol végtelenül idegennek érzem magam, hogy bevégezzem életem, és nem kérek mást az isteni könyörülettől, mint elég időt, hogy befejezzem e művet szívem gyermeke épülésére, megpróbálom leírni az életem. Nem azért, mert híres ember vagy fontos személyiség lettem volna – soha nem voltam ilyen
–, hanem mert az életem során annyi nagysággal és gyávasággal, annyi dicsőséggel és nyomorral, annyi fénnyel és sötétséggel, annyi szakadékkal és csúccsal, annyi titokkal és tudással találkoztam, hogy életem végén le kell tennem ezt a terhet.
A Szentlélek segítsen, és Isten, mielőtt megbocsát, fordítsa ragyogó arcát azok felé a férfiak és nők felé, akiknek nagy szeretetből vagy nagy szükségből megosztottam vagy kiváltottam a bűnét!
A nevem Thibaut de Courtenay, egy ősi gâtinais-i család címerét viselem, mely család a Bouillon Gottfried vezette keresztes háborúban kirajzott a Szentföldre. És bár a címer bal kanyarja mindenkivel tudatja, hogy fattyú vagyok, ez sosem akadályozott meg abban, hogy büszkén viseljem a harcban, bár az apám… De erre majd később térek ki.
A születésem idején, melyre a szép Oronte-parti városban, Antiochiában került sor az Úr 1160. évében, az apám, III. Jocelin de Courtenay már csak Edessza és Turbessel grófságának címét viselte, a hozzá tartozó javak nélkül. Edessza elvesztése nem az ő
hibája volt, hanem az apjáé, II. Joceliné, aki tehetetlen és gyönge férfi volt, mert túlságosan szerette a gyönyöröket. A Szíria északi részén fekvő szép grófságot 1144-ben vette el tőle Moszul19 emírje, a félelmetes Zandzsi. Ugyanakkor megmaradt még néhány erődje, köztük a vidám Turbessel, ahol különösen jól érezte magát, de kérkedő
és ostoba ember lévén szórakoztatónak találta, ha packázik Nureddinel20, Aleppo21 nagy hatalmú atabégjével. 1150 májusának egyik éjszakáján, amikor Turbessel-ből Antiochiába tartott, hogy megbeszélést folytasson a pátriárkával, egy útonálló banda, mely előszeretettel lesett a kései utazókra, fölülkerekedett a kíséretén, anélkül, hogy eleinte tudta volna, ki az uruk. Egy zsidó azonban, aki fölismerte, fölfedte kilétét, és Nureddin elé vezették, aki vasra verette, és börtönbe vettette. Egészen kilenc évvel később bekövetkezett haláláig ott is tartotta. Hirtelen föltámadt becsülete szavára hallgatva inkább a szenvedést választotta, mint hogy megtagadja keresztény hitét, mellyel pedig korábban nem sokat törődött, no de Isten útjai kifürkészhetetlenek. Távolléte alatt, mely sosem ért véget, a felesége – Beatrice nagyanyám, Saône úrnője – igyekezett megtartani Turbesselt és a többi birtokot az Eufrátesz partján, közben pedig nevelte fiát, az ifjabb Jocelint.
Túl nehéz volt számára a feladat, hiszen a birtok a Jeruzsálemi Frank Királyság 19 Város Irakban, a Tigris folyó partján (A szerk.)
20 Nureddin, avagy Nur ed-Din (1118-1174) Szíriai atabégje (A szerk.) 21 A Közel-Kelet egyik legrégebbi városa, a XII. században került a Zandzsidák kezére. Ma Szíriához tartozik, az ország második legnagyobb városa. (A szerk.) előretolt bástyáinál feküdt, a királyság urai pedig nem járhatták folyamatosan a birodalom négy sarkát, hogy megbüntessék ezt vagy azt a bárót, aki nem tartotta be a megállapodásokat.
Ekkoriban viszonylagos egyensúlyi helyzet alakult ki a jeruzsálemi király és a damaszkuszi atamán kötötte hosszú fegyverszünet nyomán. Ennek értelmében elismerték, hogy a damaszkuszi csordák legelhetnek a Jordán forrásainál, a Panéas városát övező szép legelőkön. A csordákat őrző lovasok azonban olyan pompás lovakon ültek, hogy felszították a környékbeli frankok irigységét, akik váratlanul rájuk törtek, és lemészárolták az őröket. Hatalmas zsákmánnyal tértek meg Jeruzsálembe, de a vendéglátás törvényét, melyet Keleten szentnek tartanak, megsértették, és ismét kitört a háború, mely harminc évig tart majd…
Visszatérve Béatrice-ra, egyetlen megoldást találtak, melyet kielégítőnek véltek: kárpótlás ellenében visszaadják a fenyegetett hűbérbirtokot a bizánciaknak.
A jeruzsálemi király, III. Balduin22 jóváhagyásával szilárd megállapodást kötöttek.
Azután átadták a földeket és a várakat, ám a lakosság egy része nem volt hajlandó meghajolni a görög fennhatóság előtt, és mentén Antiochiába és a partra. Beatrice is elutazott a gyermekeiveclass="underline" III. Jocelinnel és két lányávaclass="underline" Agnèsszel és Elisabethtel.
Antiochiába mentek, ahol meleg fogadtatásban részesültek.
Itt lépek a történetbe. Mint minden Courtenay, Jocelin gróf is nagyon szép ember volt, és nem sok nő tudott ellenállni neki. Szeszélyesen belehabarodott egy árva örmény lányba, aki nemesi családból származott és az antiochiai udvarban élt Constance hercegnő23, az úrnő védelme alatt. Dorylának hívták. Mindössze ennyit tudok róla, mert meghalt, amikor a világra hozott engem. Apámnak, mivel soha nem állt szándékában feleségül venni, ez nagy megkönnyebbülésére szolgált, és hagyta magát meggyőzni, hogy ismerjen el engem, de kikötötte, hogy sosem léphetek a helyére, mert az utódlás törvényes gyermekeit illeti, ha egyszer majd úgy tartja a kedve, hogy megnősül.
Elisabeth, a fiatalabb húga vett a gondjaiba, és anyai gyöngédséggel bánt velem.
Isten menyasszonyának készült, de elhalasztotta a kolostorba vonulást, hogy az égből pottyant gyermeknek szentelhesse magát. Szép volt, kedves és okos, és kisgyermek koromról a gyöngéd tekintete, mosolya által beragyogott boldogság emlékét őrzöm…
Egészen más volt Agnès, az idősebb lány. Sosem láttam még nála káprázatosabb, sem perverzebb szépséget. Amikor megszülettem, tizennyolc éves volt, és másodszor ment férjhez. Az első férje, Renaud de Marash egy év után megölette magát, kétségbeesve felesége hűtlenségétől. A szép Agnès ugyanis beleszeretett Amaury dAnjouba, Jaffa és Askalon grófjába, III.
Jeruzsálemi Balduin öccsébe, akit, bár bölcs ember volt, bátor, intelligens és megfontolt lovag, elszédített a szerelem. Agnès már állapotos volt tőle, amikor Marash meghalt. A gyászfátylak sem titkolhatták sokáig: néhány héttel a megözvegyülése után 22 III. Balduin 1143-tól haláláig, 1162-ig áll a Jeruzsálemi Királyság élén. (A szerk.) 23 Constance 1130 és 1163 között volt Antiochia úrnője. (A szerk.) hozzáment Amauryhoz. Később a korona választja majd el őket egymástól.