Tyr két szigetre épült, melyet egykor Hiram egyesített küklopszi munkálatok árán, és a frank királyság egyik gyöngyszeme volt. Jelentős volt kikötője a rendkívül termékeny vidék szélén, mely nem kevésbé termékeny kereskedelmet bonyolított.
Genova, Pisa és Velence hajói használták már régóta Tyr mólóit, ahol gazdag lerakatokat hoztak létre. Ez volt az egyik, ha nem a legjelentősebb oka, hogy Conrad de Montferratot, aki szintén az olasz csizmán született, kedvezően fogadták, és hamarosan megválasztották a város első emberének. Tyr ezenfelül tiszteletet parancsoló védelmi rendszerrel bírt: bevehetetlen volt a szárazföld és a tenger felől egyaránt. Hatalmas flotta kellett volna vagy egy aprócska árulás, hogy legyőzzék.
Nagyon szép, történelem átitatta város volt. Úgy tartották, hogy abban az időszakban alapították, amikor a zsidók visszatértek Egyiptomból időszámításunk előtt 2750-ben. Aztán a föníciaiak lakták, akiknek gazdag tengerparti fővárosa lett, és akiknek hajói egymás után hozták létre a lerakatokat Szicíliában s az észak-afrikai partvidéken. Akkoriban Baal és Astarté voltak az uralkodó istenek, és a nők gyakran nagyon fontos szerepet töltöttek be: többen fáraóhoz mentek feleségül. Jezabel, Ithobal főpap lánya Júdea királynője lett, Dido pedig egy napon elment, hogy megalapítsa Karthágót. Tyrben a mediterrán világ minden népe megfordult, és csak a IV. században lett katolikus. Ekkor emelték az első bazilikát, melyre azonban arab megszállás várt egészen 1124-ig, amikor egy nagy erejű velencei flotta a Jeruzsálemi Királysághoz csatolta, melyen akkoriban I. Balduin uralkodott.
A katedrálison kívül, melyet a bazilika romjain és romjaiból építettek fel, a városban tizennyolc templom volt – plusz a kastély kápolnája –, köztük a pisaiak Szent Péter-temploma, a genovaiak Szent Lőrince és a velenceiek Szent Márkja. A színpompás és mozgalmas Tyr bíborba vonta az ókor minden uralkodóját a festékkel, melyet egy kagylófajtából nyert, feltalálta az ábécét, és több száz tehetséges hajóépítőt és építészt adott a világnak: kikötője gazdag volt, házai szilárdan építettek. Mivel a lakói bár forrófejűek, de természetüktől fogva nagylelkűek voltak, a szerencsétlenek, akik elveszítették otthonukat, kedves fogadtatásban részesültek, a betegek pedig a Szent Péter-kórházban megkaphatták a szükséges ápolást.
Heracliust, a kincseit és a papságát természetesen az érseki palotában szállásolták el, ahonnan nem is oly régen elűzte Guillaume-ot. A veronai zsinat óta ismerte a cím jelenlegi birtokosát, azt a Josse-t, akit a leprás király Sybilla és a burgundi herceg házasságának tárgyalásával megbízott. Szigorú erkölcsű férfi volt, akivel talán nehéz lett volna az együtt lakás, ám Josse távol volt: amikor a királyság alapjai repedezni kezdtek, az érsek Nyugatra ment, hogy keresztes hadjáratot hirdessen és rávegye a királyokat, hogy többet törődjenek a veszélyben forgó Szentfölddel.
Ez a hír gondolkodóba ejtette a patriarchátusát vesztett pátriárkát. Mindenekelőtt realista lévén, akit csakis a saját jövője érdekel, hamar felmérte, hogy ez a jövő igencsak bizonytalan. Annál is inkább, mert a menekültek között ott volt a szeretője, Paque de Rivery is, és a legkisebb fiuk, akit a Szent Sírral szomszédos palotában szült meg. A tyri érsekségen, Montferrat vizslató tekintete alatt elképzelhetetlen volt az együttélésük.
Heraclius tehát az egyetlen lehetséges kiutat választotta: maga is útnak indult, hogy a világ nagyságainak, s elsősorban a pápának beszámoljon a frank királyság sanyarú sorsáról. Rómában voltak barátai, sőt egy háza is, ahová beköltöztethette kedves barátnéját, akinek férje, a nabluszi kereskedő már régen elhalálozott. Sötét lelkében az élet örömeinek vágya a lábainál elterülő csodálatos kékség láttán elsöpörte benne a bűnbánat magvait és az Agnès halála, valamint a Jeruzsálemet ért tragédia felébresztette indíttatást, hogy visszatérjen kötelességéhez. Heraclius jócskán elmúlt ötven, de ereje teljében volt, és változatlan erővel vágyott a hatalomra és a kéjre. Ó, elhatározta ő, hogy ékesszólását – melyet joggal ismertek el – a jó ügy szolgálatába állítja, de nem feledkezett el arról sem, hogy pátriárkái címe, bár elvesztette a székhelyét, továbbra is az egyház egyik legrangosabb tagjává teszi. Ehhez mérten bánnak majd vele Rómában is.
Közeledett a tél, ezért úgy döntött, nem késlekedik tovább Tyrben. Beszámolt tervéről a márkinak – aki igencsak elégedetten fogadta, hogy megszabadul a kellemetlen személyiségtől és az éhes szájak egy részétől –, majd egy pisai tengerésszel hajóra szállt, és egy szép novemberi reggelen elhagyta a Szentföldet. Még utoljára misét celebrált a mólón egybegyűlt tömegnek, és bőségesen osztotta áldását.
Szokásaival ellentétben fekete szerzetesi csuhát viselt, hogy nagyobb hatást tegyen a lelkekre. A szeretője és a gyermeke azonban már előző este elfoglalta helyét a nagy hajó hátsó kabinjában…
Aznap érkezett Tyrbe Onfroi de Toron és az anyja.
Miután a férje Szaladin tulajdon kezétől halálát lelte, egyetlen fia pedig fogságba esett, a Krak javíthatatlan hölgye habozás nélkül elhagyta még érintetlen városát és kastélyát, és kisszámú kísérettel Jeruzsálembe ment, hogy kihallgatást kérjen a szultántól. Mivel közös gyermekkori emlékeken osztoztak, Étiennette tudta, hogy nem kell tartania tőle. Szaladin megszokott udvariasságával, sőt, barátsággal fogadta.
Nemcsak hogy visszaadta a fiát, anélkül, hogy könyörögnie kellett volna érte, de számos ajándékkal is ellátta, és természetesen kíséretet adott mellé, hogy átszelje a meghódított területeket Tyr felé. Mint a többi szabadon bocsátott fogolytól, a fiatalembertől is megkövetelte az esküt, hogy soha többé nem emel fegyvert ellene, és tudta, hogy – talán egyetlenként – Onfroi nem fogja megszegni esküjét. Szaladin nagyra értékelte átmeneti „tolmácsa” műveltségét és csinos megjelenését, ugyanakkor megismerte tökéletes gyávaságát is. Visszaadta tehát az édesanyjának, aki cserébe megígérte, hogy nem tér vissza a Jordánon túlra. Mivel most már csak egyszerű
menekült volt, mint bárki más, Tyrbe utazott, ahol különféle érzelmekkel fogadták.
Balian és a felesége a legkevésbé sem örültek neki. Mária és Étiennette túlságosan régóta gyűlölték egymást ahhoz, hogy a nehéz idők változást hozhattak volna ebben.
Másrészről Montferrat nagylelkű vendéglátását élvezték, aki azonban ezt a vendéglátást nem terjesztette ki a Krak hölgyére, akit első pillantásra ellenszenvesnek talált. Így Isabelle, aki eddig velük élt, kénytelen volt átköltözni a katedrálishoz közeli házba, melyet a férjének és az anyósának kijelöltek.
Isabelle ugyanolyan szomorúan hagyta el most a szüleit, amilyen boldogan szökött meg egykor, hogy csatlakozzon Krak szép hercegéhez. Sok idő eltelt azóta! Igaz, a hatalmas moabi kastélyban bőven volt hely: nem ütközött minden lépésnél Étiennette-be. Tyrben más volt a helyzet. A lapos tetős ház, melyet nekik juttattak, kicsi volt: néhány szoba egy belső udvar körül, ahol a Krak egykori úrnőjének nehéz természete annál is elviselhetetlenebb légkört teremtett, mert Jeruzsálemben magához vette Josefa Damianost, aki mindig osztotta egykori úrnője, Agnès de Courtenay érzéseit, és mélységesen gyűlölte Komnenosz Máriát és az övéit. Isabelle hálát adott az égnek, hogy Onfroit megkímélte.