Mint a nyugatról érkezett seregeknél, melyek meghatározott időre álltak csatarendbe, Allah katonáira is csak időszakos kötelezettség vonatkozott. Conrad de Montierrat elhatározta, hogy döntésre viszi a helyzetet.
Tíz gálya fogta körül Tyrt, és ahogyan az gyakran előfordul, amikor a támadó azt hiszi, nincs más dolga, mint megvárni, míg az ostromlott megadja magát, éjszakánként rosszul őrizték őket. December 30-ának éjszakáján Montferrat a lehető legnagyobb titokban kifuttatta a kikötőből hajóit két provence-i gálya kíséretében. Teljes volt a meglepetés: öt muzulmán hajót megtámadtak és elfoglaltak. Ezt látva az öt másik elmenekült Bejrút felé, de a frank hajósok üldözőbe vették őket. Éppen mielőtt utolérték volna a menekülőket, a hajók a parthoz úsztak, és a legénység a szárazföldön futott tovább.
Reggelre Szaladin felmérte, hogy vesztett. Annál is veszedelmesebb lett volna tovább makacskodnia, mert a kémeitől megtudta, hogy Rőtszakállú Frigyes vezetésével keresztes hadsereg készül útnak indulni. Feloldotta tehát az ostromot, és visszatért Damaszkuszba, mélységes felháborodással Montferrat márki iránt, akit nem lesz könnyű megtörnie. Politikai géniusza ekkor ragyogó ötletet súgott, mely arra a furcsa sorsszerűségre alapozott, mely szerint a frank hercegek egymás ellen fordulnak.
Elhatározta, hogy szabadon engedi a Lusignanokat: Guy királyt és Amaury főparancsnokot, ahogyan arra Sybilla királynő kérte, aki eljött hozzá Tortosából, ahol a templomosok védelme alatt élt. Már akkor meg kellett volna tennie, amikor Hattin után Guy segített neki megszerezni Askalont és a többi Jeruzsálem környéki várost.
Azért nem tette, mert a mindig bizonytalan, mindig habozó Guy nem tudta, hová menjen, és mivel jól bántak vele, nem bánta a fogságát. Most azonban a bizonytalan kis király fontos bábunak bizonyult a sakktáblán. Szabadon engedte az öccsével és még néhány fogolytársával, miután illendően felszerelte őket és esküjüket vette, hogy
„tengerre szállnak”, nehogy kísértésbe essenek, hogy ismét fegyvert fogjanak ellene.
– Megmaradt magának Tyr kikötője, mely Montferrat márki kezén van – mondta Guynek. – Ott gond nélkül hajóra szállhat szépséges feleségével, a királynővel…
A „király” mindent megígért, amit csak Szaladin kért, és talán még a szavát is állta volna, ha nincs a felesége és az öccse. Mindketten tudták, mit jelent az egykori föníciai város: legyőzhetetlen erődítményt a végtelen tengeri horizontokkal szemben. Miért ne használnák kiindulópontul a területek visszahódításához? A szent helyek elvesztése talán végre felrázza az európai uralkodók önző tétlenségét.
Reményteljes álmokkal indultak tehát útnak a tengerpart felé.
Tyrben Conrad de Montferrat nem álmodozott. Nem volt szokása. Mélységesen kiélvezte ugyanakkor a jelen ígéretekkel teli pillanatait. Visszaszorította Szaladint, és remek hírt kapott: a férfi, akitől a legjobban tartott, aki közé és a frank királyság feletti hatalom közé állhatott volna, nem volt többé: az év utolsó napjaiban III. Tripoliszi Rajmund mellhártyagyulladást kapott, melyet tovább súlyosbított a bánat és a levertség, melybe azután zuhant, hogy megmenekült a hattini pokolból. Örököse a tehetetlen III. Antiochiai Balduin fia volt, aki nem képvisel majd komoly erőt Szaladinnal szemben, ha egyáltalán szándékában áll szembenézni vele.
Minden a lehető legjobban alakult tehát, amikor egy este, melyen éppen Acqui barátjával sakkozott, odakint megszólaltak a harsonák, és bejelentették, hogy a jeruzsálemi király és királynő kívánnak bevonulni „jó városukba, Tyrbe”.
A márki felvonta a szemöldökét, és szemében gúnyos láng villant:
– Merthogy van még jeruzsálemi király és királynő? Honnan szalasztották őket, hogy nem tudják, hogy ma már senkik?
Ennek ellenére nem tehette meg, hogy válasz nélkül hagyja, hogy zörgetnek a kapuján. Ha csak Guy érkezett volna meg, Conrad bizonyára nem hajlandó kimenni hozzá, ott volt azonban Sybilla is, aki akár tetszett a márkinak, akár nem, egykor a sógornője volt. Félbehagyta a sakkpartit, és kiment a várfalra. Ahogy kihajolt a párkányon, a könnyű esti ködben megpillantotta a kis lovas csoportot, melynek középpontját a világ legszebb párja alkotta: valóságos kék-arany szimfónia volt. Sybilla szépségét, aki elragadó volt fehér kancáján, bélelt bársonyköpenybe burkolózva, szakértőként csodálta, a férje képe azonban hidegen hagyta. Guy szép arca és magas alakja talán királyi megjelenést kölcsönzött neki, de mindössze a megjelenése volt királyi.
– Üdvözlet, nemes hölgy, és magának is, nagyuram! Megtudhatom, mit kívánnak?
– Guy vagyok, Jeruzsálem királya, ő pedig a királynő, a feleségem. Be akarunk menni a városba, mely a miénk. Engedje le a felvonóhidat!
– A városba, mely a maguké? Minek? Hogy a kíséretében beengedje Szaladint, ahogyan beengedte Askalonba és más városokba? Soha! Tyr az enyém, mert elfoglaltam és megmentettem Jeruzsálem sanyarú sorsától. Nem engedem be magukat.
Még egy lovas léptetett Guy mellé.
– Amaury de Lusignan vagyok, a királyság főparancsnoka. Megparancsolom, Montferrat márki, hogy fogadja Jeruzsálem királyát és királynőjét! Ez a kötelessége!
– A Jeruzsálemi Királyság nincs többé, így nem lehet sem királya, sem főparancsnoka. Menjenek vissza oda, ahonnan jöttek! Isten óvja magukat, ha van még kedve hozzá!
Ezzel Conrad ironikus intéssel eltűnt a várfalról. Esti látogatói dühösen és elképedten kénytelenek voltak visszafordulni északra, Tripolisz felé, ahol menedéket reméltek. Most, hogy az örök ellenség, Rajmund gróf eltávozott az élők sorából, könnyebb lesz kiegyezni az utódával, aki minden erősítést szívesen fogadott. Szaladin kezdett egyre jobban rátelepedni.
Talán értékes tény lesz, hogy nála van a felszentelt király, amikor megérkezik Rőtszakállú Frigyes keresztes hadserege. A nem túl intelligens Guy csak egy dolgot felejtett eclass="underline" Montferrat a császár unokaöccse volt.
Tyrben eközben az élet visszatért a mindennapi kerékvágásba, de növekvő
türelmetlenséggel várták Rőtszakállú Frigyest. Montferrat azzal ütötte el az időt, hogy tovább erősítette a város védelmét, melyben egyre nőtt a népesség: egymás után érkeztek a lovagok és bárók, akik megszöktek a muzulmán börtönökből, vagy egyszerűen csak szabadon bocsátotta őket a szultán, ha alkalmasnak találta a személyiségüket arra, hogy zavart keltsenek, és tovább növeljék a feszültséget Conrad és Guy között. Így történt, hogy egy napon a királyság egykori udvarnagya és Akra utolsó kormányzója, Jocelin de Courtenay is áthaladt a felvonóhídon.
Thibaut nem tudta meg azonnal, mert az apja érkeztekor nem volt a kastélyban.
Montferrat megbízta, hogy a kikötőben felügyelje az egyik lánctartó torony megerősítésének munkálatait. Jean d'Arsuf, Balian küldötte figyelmeztette.
– Balian nagyúr tudja, hogy ön komoly ellenérzésekkel viseltetik iránta, de arra kéri, legalább egy kis ideig tegye félre a gyűlöletét. Úgy tűnik, az apja sokat szenvedett a fogsága alatt: sebesülések vannak az arcán, és selyemcsuklyát hord, hogy eltakarja a fejét ért égési sérüléseket
– Hol szerzett ilyeneket? Nem tartott olyan sokáig a fogsága, hisz egyetlen kardcsapás nélkül átadta Akra kulcsait! Ráadásul Szaladin nem bántalmazza az előkelő
foglyait, hisz szép váltságdíjat remél értük. Bár nem tudom, ki fizetett volna érte bármit is. A szultán igen nagy jóindulatról tett tanúságot, hogy szabadon engedett valakit, akit bizonyára megvet…
Thibaut nem tette hozzá, hogy nem nehéz kitalálni, mi volt Szaladin hátsó szándéka. Határozott okkal engedte el Courtenayt, különben miért küldte volna Tyrbe, olyan emberekhez, akiknek mind jó okuk volt rá, hogy gyűlöljék – mint Balian és az övéi –, ahelyett, hogy Tripoliszba indította volna az unokahúga, Sybilla után? Ráadásul Jocelin sebei és égései bizonyára a lepra látható jeleit leplezték, ezt a véleményét azonban megtartotta magának.