Poul Anderson
Az idő folyosói
1.
— Látogatója van — mondta az őr, és elfordította a kulcsot.
— Mi? — kelt fel Malcolm Lockridge a priccséről. Órák óta feküdt ott, egy szakkönyvet próbált olvasni, hogy lépést tartson oktatói munkájával, de többnyire a mennyezet egy repedésén tartotta a tekintetét, és közben kesergett. Ha más nem, a többi cellából kiszűrődő zajok és bűzök túlságosan zavarták. — Ki az?
— Nem t’om. — Az őr csettintett a nyelvével. — Jó bőr. — Hangja megilletődött volt, nem olyan, mint máskor.
Lockridge töprengve ment. Az őr hátralépett egy kissé. Olvasni lehetett a gondolataiban: Óvatosan, hé, ez a fickó gyilkos. Nem mintha Lockridge elvetemültnek látszott volna. Közepes termete, vörösesszőke kefehaja, kék szeme, tompa, pisze orra nem mutatták többnek huszonhat évesnél. Mellkasban és vállban azonban szélesebb, tagjaiban vastagabb volt, mint a legtöbb ember, és úgy mozgott, akár a macska.
— Ne tojj be, fiacskám! — gúnyosan elfintorodott.
Az őr elvörösödött.
— Vigyázz magadra, öcsi!
Ó, a pokolba, gondolta Lockridge. Miért rajta töltöm ki a dühöm? Ő elég rendes. De hát, van még itt valaki rajta kívül, akinek visszavághatnék?
Mérge elszállt, miközben a folyosón lépkedett. Az elmúlt két hét idegtépő egyhangúságában minden változás kincset ért. Még az ügyvédjével való beszélgetés is eseményszámba ment. Bár azután egész éjszaka dühöngött, mivel az illető udvariasan vonakodott; nem akarta vállalni az ügyét, így hát azon rágódott, ki lehet ez a mostani látogató. Egy nő — anyja visszarepült Kentuckyba. Egy jó bőr — egyik barátnője már meglátogatta, ő elég csinos, de egy szörnyű „Hogy tehettél ilyet?”-jelenet játszódott le, és Lockridge nem hitte, hogy még egyszer visszatér. Valami újságírónő? Nem, mostanra már az összes helyi lap meginterjúvolta.
Belépett a beszélőbe. Az ablak a városra nyílt, hallatszott a forgalom zaja, park látszott az utca túloldalán: leveledző fák, sebes kis felhőkkel telt szívfájdítóan kék ég, egy szippantásnyi közép-nyugati tavasz, és ez kétszeresen a tudatára ébresztette a benti bűznek. Néhány őr felügyelt a hosszú asztalnál ülő, egymással suttogó párokra.
— Ott! — mutatta a kísérője.
Lockridge odafordult és meglátta. A nő a kijelölt széknél állt. A férfi szíve hatalmasat dobbant. Istenem!
Olyan magas volt, mint Lockridge. Az egyszerű, finom és drága ruha olyan alakot mutatott, ami akár egy úszóbajnoké vagy Diánáé, a vadászat istennőjéé is lehetett volna. Fejét felszegve tartotta, fekete haja a vállára hullott, és egy játszi napsugár megcsillant rajta. Az arca? Lockridge nem tudta volna pontosan megmondani, a világ mely része formálta; ívelt szemöldök a hosszúkás és ferde zöld szem fölött, széles arccsontok, egyenes orr, kissé kiszélesedő orrlyukkal, parancsoló száj és áll, sárgásbarna arcszín. Bár a fizikális hasonlóság csekély volt, egy pillanatig bizonyos Ősi krétai ábrázolatokat idézett a férfiben a Kettősbárdos Miasszonyunkról, és csak aztán maradt ideje arra gondolni, mi vár rá. Némileg megszeppenve közeledett hozzá.
— Mr. Lockridge — a nő állította, nem kérdezte. Az akcentusa alapján sem lehetett megállapítani a származását: talán túlságosan is tökéletes volt a kiejtése. Hangja pedig mély fekvésű és zengő.
— I-igen — nyögte a férfi. — Izé…
— Storm Darroway vagyok. Leülünk? — Máris megtette, akárha egy trónra telepedne le, és kinyitotta a táskáját. — Rágyújt?
— Kösz — felelte Lockridge gépiesen. A nő felkattintott számára egy Tiffany öngyújtót, de ő maga nem gyújtott rá. Lockridge, hogy ne remegjen a keze, kissé megnyugtatta az idegeit. Helyet foglalt, és az őket elválasztó tiszta felületen át a nő szemébe nézett. Nyugtalansága mellett kissé csodálkozott, hogy lehet ilyen külsővel angolszász neve. Nos, lehet, hogy a szülei kiejthetetlen nevű bevándorlók voltak és nevet változtattak. Mégis, ebben a nőben nincs semmi a… a bevándorlók alázatosságából, feltűnni vágyásából.
— Attól tartok, még, izé, nem volt szerencsém találkozni önnel — dörmögte. A nő bal kezére pillantott. — …izé, Darroway kisasszony.
— Nem, természetesen nem. — A nő ismét elhallgatott, őt nézte, tekintete kifejezéstelenné vált. Lockridge fészkelődni kezdett. Hagyd abba, mondta magának. Kihúzta magát, viszonozta a tekintetet és várt.
A nő zárt ajakkal elmosolyodott.
— Nagyon jó — mormolta aztán élesen hozzá. — Egy chicagói újságban olvastam magáról, felkeltette az érdeklődésemet. Idejöttem, hogy én magam győződjek meg róla. Úgy tűnik, maga a körülmények áldozata.
Lockridge vállat vont.
— Nem akarok érzelgős történetet mesélni magának — mondta —, de igen, így van. Maga riporter?
— Nem. Csak érdekel, hogy igazságosan járjanak el. — Kaján hangsúllyal hozzátette: — Meglepi ez?
Lockridge fontolgatta.
— Eléggé. Akadnak olyan emberek, mint Erle Stanley Gardner, de a magafajta hölgy…
— Jobban is eltölthetné az idejét, minthogy hadakozzon. — Szélesen elmosolyodott. — Igaz. Én magam is némi segítségre szorulok. Talán maga az, aki segíthet.
Lockridge körül megbillent a világ.
— Nem tud felbérelni valakit, asszonyom… kisasszony?
— Néhány tulajdonság nem vásárolható meg, adottság kérdése, és nekem nem áll szándékomban hosszasan keresni. — Melegség költözött a hangjába. — Mondja el, hogy történt!
— Hát, látta az újságokban.
— A saját szavaival. Kérem!
— Nos… az áldóját… nem sokat tudok mondani. Egy éjszaka, pár héttel ezelőtt, hazafelé tartottam a könyvtárból. Elég rossz körzetben van. Egy csapat tizenéves rontott rám. Gondolom, meg akartak verni heccből meg a kis pénzemért. Nem hagytam magam. Egyikük a járdának esett és betörte a fejét. A többi gyorsan elszelelt. Hívtam a rendőrséget, és mire észbe kaptam, már gondatlanságból elkövetett emberöléssel vádoltak.
— Nem hivatkozott önvédelemre?
— Dehogynem. Hivatkoztam. Nem sokra mentem vele. Nincsenek szemtanúk. Egyet sem ismertem fel azok közül a punkok közül; az utca sötét volt. És az utóbbi időben rengeteg gond akadt az effélék meg az iskola között. Engem korábban már felfüggesztettek egy kis balhé miatt, amikor néhányuk a középiskolás bandából tönkre akart tenni egy kirándulást. Most pedig rám fogták, hogy ez a fickó meg én bosszúból verekedtünk. Én, a harci kiképzésemmel, kikészítettem egy gyee-ree-ket! — Düh tört fel benne, hányinger. — Gyerek egy frászt! Nagyobb és szőrösebb volt, mint én. És voltak vagy tucatnyian. Csakhogy az államügyészünk rendkívül becsvágyó.
A nő őt tanulmányozta. Pontosan úgy, ahogy Lockridge apja figyelte egykor a Kentucky hegyei közti farmon egy frissen szerzett fiatal bika viselkedését.
— Megbánta? — kérdezte kis szünet után a látogató.
— Nem. Ez is ellenem szól. Nem vagyok jó színész. Ó, az biztos, hogy nem állt szándékomban megölni senkit. Mindvégig kesztyűs kézzel bántam velük. Merő véletlen, hogy az a punk olyan szerencsétlenül esett el. Sajnálom, hogy így történt, de a lelkiismeretem tiszta. Arra jártam, csak a saját dolgommal törődtem, és… Tegyük fel, nem tudtam volna, hogyan védjem magam. A kórházban kötöttem volna ki, vagy a hullaházban. Mindenki azt mondta volna: „Milyen szörnyű! Építenünk kell még egy ifjúsági javítóintézetet”!
Lockridge válla meggörnyedt. Elnyomta a cigarettáját, és a kezére meredt.