Storm leguggolt, és felnyitotta az előcsarnokból magukkal hozott egyik batyut. Lockridge kihasználta az alkalmat, és átöltözött a háta mögött. Storm odapillantott.
— Korabeli öltözékre lesz szükségünk — mondta. — A felszerelésünk így is szóbeszédre ad majd okot. Vedd fel a másik kosztümöt.
Lockridge nem neheztelt rá a parancsolgatásért, kibontotta a batyut. A csomag egy laza szövésű rövid köpenynek bizonyult, valami növényi festékkel kékre színezve, tüsketűvel összefogatva. A fő öltözet egy hársfaháncs tunika volt, amit a fején át húzott fel, és szíjjal fogatott össze. Szandált csatolt a lábára, és egy cikkcakk mintás madárbőr fejpántot tett fel. Továbbá kapott egy nyakláncot medvekarmokkal és kagylókkal meg egy levél alakú kovatőrt, olyan remekül megmunkálva, hogy szinte fémnek látszott. A nyelét bőr burkolta be, a hüvelye nyírfaháncsból volt.
Storm szemügyre vette. Lockridge ugyanazt tette vele. A női öltözék nem állt többől, mint szandálból, fejpántból, nyersborostyán nyakláncból, a válláról lógó rókabőr táskából meg egy tollakkal díszített rövid szoknyából. Azonban Lockridge alig látta a részleteket.
— Megteszi — mondta Storm. — Bár az igazat megvallva anakronizmusok vagyunk. Úgy öltöztünk, mintha a Tengeri Nép, a tenu orugaray törzsének gazdagabb tagjai volnának. Azonban neked rövid a hajad, sünára borotvált az arcod, az én faji jellegzetességem pedig… mindegy, nem számít. Utazók leszünk, akik itt szereztük be a ruháinkat, amikor a régi elkopott. Ez bevált gyakorlat. Ráadásul ezeknek az őslakosoknak kevés érzékük van a logikus következetességhez.
Egy apró dobozra mutatott, mely szintén része volt a csomagnak.
— Nyisd ki!
Lockridge felemelte, de a nőnek kellett megmutatnia, hogyan tekerje le a fedelét. Egy áttetsző gömböcske hevert benne.
— Tedd a füledbe!
Storm félresimította éjsötét hajfürtjét, és egy hasonló tárggyal megmutatta, mit tegyen. Most eszébe jutott Lockridge-nak az a holmi, amit első találkozásukkor a nő a bal fülében látott, amit egyfajta hallókészüléknek vélt. Berakta a gömböcskét. Az nem csökkentette a hallását, de furcsa hidegséget érzett, és ettől pillanatnyi bizsergés futott végig a fejbőrén és a tarkóján.
— Érted, amit mondok? — kérdezte Storm.
— Hát, persze hogy… — Félbeszakította a szavait. Nem angolul beszélt.
Nem is máshogy! Storm felnevetett.
— Jól vigyázz a diaglosszádra! Értékesebbnek fogod találni, múlt egy pisztolyt.
Lockridge kényszerítette magát, hogy ésszerűen gondolkozzon. Mit is mondott Storm? A pisztolyt angolul mondta, a diaglossza pedig nem illett a többi közé. És ezek a szavak… Fokozatosan, ahogy használta ezt a nyelvet, összeillőnek találta, bonyolult nyelvtannal és számos olyan dolgot különböztetett meg, melyet egy civilizált ember nem. Például húsz különböző szó létezett a vízre, attól függően, milyen vízről van szó és milyen körülmények között. Másrészt képtelen volt kifejezni olyan fogalmakat, mint tömeg, kormány, egyistenhit, legalábbis körülményes körülírások nélkül nem. Csak lassan, az elkövetkező napokban vette észre, mennyire eltérnek a saját fogalmaitól az olyan kifejezések, mint ok, idő, ön és halál.
— Ez a szerkentyű egy molekuláris-kódoló — mondta Storm angolul. — A régió fontos nyelveit és alapvető szokásait tartalmazza, és a régió… jelen esetben az az Észak-Európa, melyből valamikor Írország lesz, később megjelenik Észtország, de néhány kívülállóval is találkozhatunk, mint Ibéria és Kréta. Az energiáját a testi hőből nyeri, és a kimenetét pedig az agy idegpályáira kapcsolja. Lényegében egy mesterséges memóriával bővült az agyad.
— Ez mind benne van ebben a kis gyapotszedőben? — kérdezte Lockridge erőtlenül.
Storm széles, sima válla megemelkedett, és visszaesett.
— Egy kromoszóma kisebb, és jóval több információt hordoz. Csinálj valamit enni!
Lockridge őszintén örült, hogy a táborozás hétköznapi tevékenységébe menekülhet. Ráadásul vacsora nélkül merült álomba. A batyuk számára ismeretlen konzerveket tartalmaztak; azonban felmelegítve az éternek pompás íze volt. Csak néhány étkezésre való maradt, és Storm türelmetlenül szólt rá, hogy ne dobja el a maradékot.
— A vendégszeretetre fogunk támaszkodni — mondta. — Az a konzervdoboz olyan csodálatos ajándék, melyből egy évig is elélhetünk, még a fáraó udvarában is.
Lockridge azon kapta magát, hogy vigyorog.
— Igen, és mi lesz akkor, ha egy régész kiássa egy konyha maradványaiból négyezer évre mostantól?
— Szélhámosságnak fogják tartani, és nem törődnek vele. Ámbár a gyakorlatban ez a fémdoboz aligha fog addig kitartani ezen a nyirkos éghajlaton. Az idő megváltoztathatatlan. Most maradj csendben! — Storm a réten sétált, a gondolataiba merült, miközben Lockridge főzött. A hosszú fű suhogott a bokájánál, pitypangok hevertek a lába előtt, mint a hódító elé szórt pénzérmék.
Vagy az ételben volt valami serkentő, vagy a mozgás szüntette meg Lockridge merevségét. Amikor széttaposta a tüzet és földet hányt rá, Storm mosolyogva mondta.
— Látom, tudod, hogyan bánj a földdel.
És ettől Lockridge kész lett volna medvékkel birokra kelni.
A nő megmutatta neki, hogyan kell kezelni a kapunyitó távvezérlőt, majd a huszadik századi ruháikkal együtt elrejtette egy odvas fában — de a fegyvereket nem. Aztán összeszedték a cuccaikat, és elindultak.
— Avildaróba megyünk — mondta Storm. — Én magam még sosem jártam ott, de tudom, hogy pihenő kikötő, és ha ebben az évben nincs is benne hajó, akkor hallani fogunk róla, hogy éppen hol van.
Lockridge a fülében lévő kis szerkezet segítségével tudta, hogy „Avildaró” egy még régebbi név összeolvadt formája, mely a Tengeri Anya Házát jelenti. Az istennő, akit a környékbeliek Imádnak, a Vadászat Istennőjének egyik megtestesülése. Népe megszámlálhatatlan évszázad óta él itt, a rénszarvasvadászok leszármazottai ők, akik akkor vándoroltak be, amikor a gleccserek visszahúzódtak Dániából. A vízhez fordultak élelemért, amikor a csordák tovább követték a jeget Svédországba és Norvégiába. Földet is műveltek néhány generációval ezelőtt, habár nem olyannyira, mint a kontinens belsejéből érkezett bevándorlók, akiktől voltaképpen e tudományra szert tettek — mert ők még a Nedves Fürtű istennőt imádják, aki felfalta a földet, és aki embereket is eszik, ám csillogó halat, osztrigát, fókát és delfint ad azoknak, akik szolgálják. Később a yuthoáz kocsihajtók érkeznek majd, akik nem ismerik el az istennőt, férfi isteneknek áldoznak, ezzel megzavarják a hosszú ideje tartó békét… Nem gondolkodott tovább ezeken a légies emlékeken, amelyek nem az ő emlékei voltak, mert elhomályosították a napot és a mellette lévő nőt.
A nap mostanra már magasan állt; a köd felszállt, és az ég kitisztult fölöttük, fehér felhők úsztak át rajta. Az őserdő szélén Storm keresgélni kezdett. A tölgyek alatt az aljnövényzet szinte áthatolhatatlan falat alkotott. Időbe került, mire a nő megtalálta az északra vivő ösvényt: bizonytalan, keskeny sáv kanyargóit a nagy fatörzsek közötti világos részeken és zöld árnyékokban, ami inkább szarvas csapás volt, semmint ösvény.