— Vigyázz, nehogy letörj valamit — intette a nő. — Az erdő szent. Senki sem vadászhat anélkül, hogy áldozna az istennőnek, és fát sem vághat ki, csak ha először kiengeszteli.
Azonban nem templomi csendességbe hatoltak be. Az élet nyüzsgött körülöttük, tüskebokor, földiszeder, páfrány, gomba, moha és fagyöngy halmozódott fel a tölgyek alatt, és eltakart minden fatörzset. Hangyabolyok emelkedtek derékmagasságig, sáfrányszínű pillangók csapongtak, kobaltszínű szitakötők röpködtek, mókusok ugráltak a lombok között, százféle madár fészkelt itt. Fütty, csicsergés, szárnycsattogás visszhangzott a magas boltívekből; távolabb nyírfajd rikoltott, vaddisznó röfögött, bölények dübörögtek. Lockridge érezte, ahogy lelke kitárulkozik, megittasul a naptól, a széltől, a virágillattól, és eggyé válik a vadonnal. Ó, igen, gondolta, eleget jártam a természetben, hogy tudjam, ez a létforma milyen siralmas helyzetbe kerül majd. Azonban itt a gondok kézzelfoghatóak — éhség, hideg, nedvesség, betegség; nincsenek akadémiai belharcok meg arcátlan személyi jövedelemadók — és nem tudom, van-e ennél nagyobb jutalom. Ha Storm ezt őrzi, biztos, hogy vele tartok.
A nő egy szót sem szólt a következő órában, és Lockridge sem érezte szükségét, hogy beszéljen. Azonban még a természet szépsége sem volt képes elteremi a figyelmét Storm párduclépteiről, fénylő kékesfekete hajáról, malachitszeméről, sárgásbarna bőréről egészen a mellei közti árnyékig. Egyszer eszébe jutott Aktaión mondája, aki egyszer meglátta Diánát meztelenül, szarvassá változott, és saját kutyái tépték szét. Nos, gondolta, ettől megmenekedtem — legalábbis fizikailag — de jobb, ha nem kísértem tovább a szerencsémet.
Az erdőnek ez a nyúlványa nem volt túl széles. A délelőtt közepére kiértek belőle. Most mély síkföld terült el előttük északra és nyugatra egész a láthatárig. A fű ringott a szélben, elszigetelt csalitok susogtak, fény és árnyék húzódott a felhők mögött. Az ösvény kiszélesedett, sárossá vált, és egy ingovány mellett vitt el.
Itt Storm hirtelen megtorpant. Nádas susogott a tavirózsa levelektől beszőtt tó körül, békák ugráltak a vízbe egy gólya elől. A nagy, fehér madár ügyet sem vetett az emberekre, és Lockridge az új memóriája révén tudta, hogy a gólyák védettek, tabunak számítanak, szerencsét és újjászületést hordoznak. Egy érdekes alakú sziklát görgettek a tó széléhez szentélyként. Egy főember minden évben lehajítja róla az Avildaróban készült legremekebb eszközt, hogy elmerülésével áldozzanak a Bárd Nagyasszonyának. Ma csak egy gólyahírből font virágfüzér hevert ott, melyet valami ifjú leány ajánlott fel.
Storm figyelme máshol járt. Hasizma megfeszült, kezével a pisztolya után nyúlt. Lockridge vele együtt előrehajolt. Keréknyomok és patkolatlan paták lenyomata látszott a nedves talajon. Valaki, talán úgy két napja erre haladt el, és…
— Tehát már idáig jutottak — motyogta a nő.
— Kik? — kérdezte Lockridge.
— A yuthoázok. — Hosszú ú-val és d-vel ejtette a nevet. Lockridge, aki még most sajátította el a diaglossza használatát, csak annyit tudott, hogy ezen a néven a Csatabárdkultúra egyik helyi törzse nevezte magát. És azoknak a napimádó behatolóknak a bárdja nem a favágó kettősbárd volt, hanem egy tomahawk.
Storm felegyenesedett, megdörzsölte az állat, és összevonta a szemöldökét.
— Az elérhető információ túl gyér — magyarázta. — Senki sem tartotta ezt az állomást olyan jelentősnek, hogy behatóan tanulmányozza. Nem tudjuk, mi fog történni itt ebben az évben.
Kisvártatva töprengve hozzátette:
— A felderítés azonban bizonyára meggyőződött arról, hogy a teljes évezred alatt ebben a korszakban nem fordultak elő nagy hatósugarú energiaegységek. Ez volt az egyik oka annak, hogy ilyen messzire visszajöttem, ahelyett, hogy olyan helyen léptem volna ki a folyosóból, ahol Őrzők tevékenykednek. Tudom, hogy a Védők nem jönnek ide. Ezért mertem elhagyni a folyosót ennek a kapunak a legelső évében; egyébként még egy negyedszázadon át elérhető lesz. És… igen, egy másik időből származó jelentésből tudom, egy írországi megfigyelő csapattól, melynek a kapuja egy évszázadnyira van a Dán-kaputól, hogy… Avildaró még áll, jelentős város lesz száz év múlva. — Másik vállára vetette a csomagját, és ment tovább. — Így hát, nem sok félnivalónk van. Legfeljebb két kőkori horda marakodásában találhatjuk magunkat.
Lockridge felvette a nő tempóját. Pár mérföldet úgy tettek meg a szórványos ligetek között, hogy csak lépteik hangja hallatszott a ringó fűben. Néhány szentnek számító, védett, óriástölgytől eltekintve a parton kőrisek, szilfák, fenyők álltak meg főképpen bükkfák, az újabb magas betolakodók, melyek most kezdtek elterjedni Jütlandon.
Az ösvény megkerült egy ilyen faóriást, és Lockridge hamarosan egy kecskenyájat pillantott meg valamivel távolabb. Két serdülő, napbarnított, vakítóan szőke, pucér fiúcska őrizte őket. Egyikük csontsípon játszott, a másik a lábát lógatta le egy ágról. Ám amint megpillantották a jövevényeket, kiáltás tört fel belőlük. Az egyik elrohant az ösvényen, a másik szédítő iramban kapaszkodott feljebb, és eltűnt a lombok közt.
Storm bólintott.
— Igen, van némi okuk a félelemre. A dolgok ezelőtt máshogy álltak.
Lockridge felidézhette mesterséges memóriájából, milyen volt az élet Tenu Orugarayban: béke, szívélyesség, kemény munka, melyet hosszú, könnyebb szakaszok választottak el egymástól, amikor az emberek a borostyánfaragás művészetét gyakorolták, zenéltek, táncoltak, szeretkeztek, vadásztak és egyszerűen henyéltek; csak a legbarátságosabb versengés létezett a part menti elszórt telepek között, melyek bonyolult rokonságban álltak egymással; a kontinens belsejében élő földművelőkkel csak kereskedelmi kapcsolatot tartottak fenn. Nem mintha az itteniek puhányok lettek volna. Vadásztak medvére és vadkanra, néhány földet betörtek kihegyezett karókkal, köveket vonszoltak keresztül a vidéken, hogy megépítsék dolmenjeiket és a modernebb sírboltokat; túlélték azokat a teleket, amikor szélviharok havat és zúzmarát hoztak és maga a tenger támadt nyugatról ellenük; bőrcsónakjaikban fókára és delfinre vadásztak az öblön túl, mely ebben a korszakban még nyitott volt, és gyakran átkeltek az Északi-tengeren is, hogy kereskedjenek az angolokkal vagy a flamandokkal. De nem történt háborúskodás — még egy gyilkosság se nagyon — a szekérhajtók megérkeztéig.
— Storm — kérdezte lassan —, te teremtetted meg az istennő kultuszát, hogy elültesd a béke fogalmát az emberek fejében?
A nő orrlyukai kitágultak, és szinte haragosan szólalt meg.
— Az istennő egy háromság: a Szűz, az Anya és a Halál Királynője. — Lockridge megrezzent, és kissé homályosan értette a többit. — Az élethez hozzátartozik a rettenetes oldala is. Mit gondolsz, azok az erőtlen teaházak és társadalmi intézmények, melyeket te Protestáns egyháznak hívsz, fennmaradnak a te korodat követő időkben? A krétai bikatáncoltatásban azok, akik meghalnak, a Hatalmasságok áldozatainak minősülnek. Dánia megalit építői… nem itt, ahol a hit egy még régebbi kultúrába nyúlik vissza, hanem másutt… minden évben megölnek és megesznek egy embert. — Storm észrevette a férfi megdöbbenését, rámosolygott, és megveregette a kezét. — Ne szívd mellre, Malcolm. Fel kellett használnom mindazt, ami emberi. És a háború értelmezése azon fogalmak szerint, mint hatalom, fosztogatás, dicsőség most idegenek az istennő számára.