Lockridge képtelen volt vitatkozni, valahányszor a nő a keresztnevén szólította, ilyenkor nem tehetett mást, elfogadta a hallottakat. Azonban az elkövetkező fél órában egy szót se szólt.
Termőföldeken gyalogoltak. Tüskebokrokkal elkerített, még alig sarjadó tönkebúza, tönkölybúza és árpa nőtt világoszöldén a sötét talajon. Alig néhány tucat hold állt megművelés alatt, közösben, mint ahogy a juhok, kecskék meg az erdőben kószáló disznók is közösek voltak, ökröket azonban nem tartottak. A nők, akik általában a földeken gyomláltak, most sehol sem látszottak. Elkerítetten legelők húzódtak minden irányba. Előttük a Limfjord fénylő felülete derengett. A falu egy ligetben rejtőzött, de füst kanyargott fölötte.
Néhány férfi ügetett elő onnan. Nagy csontú, szőke emberek voltak, hasonló öltözetet viseltek, mint Lockridge, hajukat befonták, szakálluk kurta volt. Néhányuk élénk színűre mázolt vesszőpajzsot tartott. Kovahegyű lándzsával, íjjal, tőrrel, parittyával fegyverkeztek fel.
Storm megállt, és feltartotta üres kezét. Lockridge hasonlóképpen cselekedett. Látva a mozdulatot és az öltözetet, a falusiak láthatóan megkönnyebbültek. Ám ahogy közeledtek, ismét bizonytalanság vett erőt rajtuk. Toporogtak, lesütötték a tekintetüket, és végül megálltak.
Nem tudják pontosan, ki vagy mi lehet Storm, gondolta Lockridge, de sugárzik belőle valami.
— Az istennő nevében — mondta Storm —, barátokként jövünk.
A vezető összeszedte a bátorságát, és előrelépett. Súlyos termetű, medveszerű férfi volt, arca viharvert, szeme szarkalábas a tengeren eltöltött évektől. Nyakláncán egy pár rozmáragyar fityegett, és réz karkötő csillogott egyik vaskos csuklóján.
— Akkor hát, az istennő nevében — harsogta —, és az enyémben, Echegonéban, akinek az anyja Ularu volt, és aki a tanács feje, legyetek üdvözölve.
Lockridge új memóriája segítségével szakmai elemzés alá vetette a hallottakat. Őszintén megnevezték magukat — nem titkolták el az igazi nevüket mágiától félve — és Avildaró Bölcs Asszonyára hivatkoztak, bármiféle álmokat táplált is az ember a felnőtté válás szertartása alatt. A „legyetek üdvözölve” több volt, mint formális udvariasság, ugyanis a vendég szent és ezért kérheti, hogy részt vegyen a klán szertartásaiban. Azonban jobb, ha ezt az ésszerűség határain belül teszi, hiszen legközelebb ő lehet a házigazda.
Lockridge fél füllel hallgatta Storm magyarázkodását, amikor a csapat a part felé tartott. Ő és társa délről jöttek (a messzi, egzotikus délről, ahonnan műiden csoda eredt — de amelyről a jó eszű emberek meglepően jól voltak informálva), és elszakadtak az öveiktől. Avildaróban szándékoznak időzni, míg haza nem tudnak indulni. Akik befogadják őket, célzott rá, gazdag ajándékokat fognak kapni.
A halásznép még inkább megnyugodott. Ha ez itt az istennő és segítője, akik inkognitóban kószálnak, legalább úgy tesznek, mint a normális emberi lények, és a történeteikkel számos estét megszépíthetnek. Irigy látogatók érkeznek majd mérföldekről, hogy hallják, lássák, és hazavigyék Avildaró dicsőségét; kettejük jelenléte hatással lehet a yuthoázokra, akiknek felderítőit mostanában többször is látták, és így remélhetően távoltarthatják őket. A csapat sokkal felszabadultabban és derűsebben beszélgetve lépett a faluba.
6.
Auri, akinek a neve pelyhes virágot jelent, így szólt:
— Tényleg látni szeretnéd a madarak mocsarát? Odavezethetlek.
Lockridge megdörzsölte az állat, ahol a sörték már kurta szakállá sarjadtak, és Echegonra pillantott. Döbbent ellenkezést vagy elnéző fejcsóválást várt. Ehelyett azonban a főember kapva kapott a lehetőségen, szinte ünnepélyesen azon buzgólkodott, hogy kirándulni küldje a lányát a vendégével. Lockridge nem volt benne biztos, miért teszi.
Storm elutasította a meghívást, hogy tartson velük, és ettől Auri szemmel láthatóan megkönnyebbült. A lány nem is kicsit félt a tartózkodó, sötét hajú nőtől, aki ideje nagy részét egyedül töltötte az erdőben. Storm elismerte Lockridge-nak, hogy ezzel legalább annyira nőtt a manája a törzs szemében, mint bármi mással; azonban úgy tűnt, tőle is visszavonult, alig látta az eltelt másfél hét alatt, amióta Avildaróban éltek. Emiatt némi sértődöttséget is érzett, és ez arra emlékeztette, mekkora szakadék tátong közöttük.
Most, ahogy esteledni kezdett, nekifeküdt az evezőknek, és hazafelé fordította a kenut.
Nem olyan nagy bőr aljú korákle volt, mint amilyennel a Limfjordon túlra jártak. Fókavadászaton ült már olyanban; nyaktörő, véres mutatvány volt, miközben a legénység rivalgott, énekelt, és durva tréfákat űzött a hosszú, szürke hullámokon. Ő ügyetlenül bánt a kőhegyű szigonnyal, de tiszteletet vívott ki magának, amikor felvonták a nemezvitorlát; nem volt nehéz kormányozni olyasvalakinek, aki egy huszadik századi vitorlás elő- és utóárbocaihoz szokott. A kenuja ma csupán egy könnyű fatörzsből vájt jármű volt vesszőből font mellvéddel, és kezelése nem igényelt nagyobb ügyességet. Csak egy zöld ágat kellett kötözni a kis hajó orrára a nedvesség isteneinek kiengesztelésére.
A csendes, nádas, kacsáktól, vadludaktól, hattyúktól, gólyáktól, gémektől nyüzsgő mocsár elmaradt mögöttük. Lockridge párhuzamosan haladt az öböl zöld növényzettől takart déli partjával, melyet aranyszínbe burkolt a fény. Balján víz csillogott, ameddig ellátott, a nyugalmat csak néhány köröző sirály és egy-egy felugró hal zavarta meg. A levegő olyan csendes volt, hogy azok a távoli zajok majdnem olyan tisztán hallatszottak, mint evezője csobbanásai. Föld, só, erdő és hínár szagát érezte. Az ég felhőtlenül borult föléjük, estefelé sötétedni kezdett az orrban ülő Auri feje fölött.
Hú, gondolta Lockridge, ez szép nap volt, de örülök, hogy elkerülhettem azoktól a moszkitóktól! A lányt nem zavarták… Nos, szerintem ezeket az őslakosokat annyit csipkedik, hogy már észre sem veszik.
Viszketése nem volt elviselhetetlen, még a cigaretta utáni kielégítetlen sóvárgása is túltett rajta, és amit érzett, azt az ellensúlyozta, ahogy a vizet életre keltette csapásaival, izmainak ruganyos játékával. És ráadásul itt van ez a csinos lány mellette.
— Jól érezted magad? — kérdezte a lány félénken.
— De még mennyire — felelte. — Nagyon köszönöm, hogy elhoztál.
A lány megdöbbent, és Lockridge-nak eszébe jutott, hogy Tenil Orugaray lakosai, akárcsak a navahók, csak nagyon nagy szívességeket köszönnek meg. A mindennapos segítőkészséget természetesnek veszik. A diaglossza segítségével folyékonyán beszélte a nyelvüket, de a beidegződött szokásokat nem tudta leküzdeni.
Pír festette be a lány arcát, nyakát és csupasz, ifjúi keblét. Lesütötte a szemét, úgy motyogta:
— Nem, én tartozom köszönettel neked.
Lockridge szemügyre vette. Itt nem tartották számon a születésnapokat, de Auri olyan karcsú volt, annyi kedves szeleburdiság volt mozdulataiban, hogy a férfi feltételezte, nem lehet több tizenöt évesnél. És azon is csodálkozott, miért szűz még. Más lányok, férjezettek vagy sem, még ennél fiatalabban is élveztek a Szamoai-szigeti szabadságot.
Természetesen eszébe sem jutott, hogy veszélyeztesse a helyzetét azzal, hogy a vendéglátója házában az egyetlen élő szűzzel megpróbálkozzon. Ráadásul ott a tisztesség — és a tilalom. Néhány felkínálkozó lányt már elutasított, mert túl fiatalnak érezte őket; akadt bőven idősebb nővérük. Auri ártatlansága úgy hatott rá, mint egy szellő az otthona mögötti galagonyavirágokról.