Lockridge félbeszakította a látomást. Tudta, igazságtalanul viselkedik a saját korszakával, akárcsak ezzel. Az élet fizikailag nehezebb néhány helyen, nehezebb mások számára, és néha mindkettőt elpusztítja. Az istenek többnyire csak egy kis boldogságot adnak, a többi csupán létezés. Mindent összevetve nem hitte, hogy itt kevésbé bőkezűbbek lettek volna az istenek, mint az ő korában. És Auri ide tartozik.
— Túl sokat töprengsz — mondta a lány félénken. Lockridge megrezzent, és elhibázott egy csapást. Tiszta cseppek fröccsentek fel az evezőről, és csillogtak a vízszintes fényben.
— Nos, nem — mondta. — Csak elkalandoztam.
Újra helytelenül használt egy kifejezést. A lélek, mely elkalandozik gondolatban vagy álomban, különös birodalmakba lép. A lány tiszteletteljesen meredt rá. Egy idő múlva, miközben az evező csobbanásain és egy-egy hazatérő lúd távoli gágogásán kívül semmi sem törte meg a csendet, a lány halkan megkérdezte:
— Hívhatlak Hiúznak?
Lockridge pislogott.
— Nem értem a Malcolm név jelentését — magyarázta a lány. — Számomra túl erős mágiát hordoz. De nekem olyan vagy, mint egy hatalmas, arany hiúz.
— Hát… hát… — Bármilyen gyermeteg volt is a gesztus, meghatotta. — Ha akarod. De nem hiszem, hogy pelyhes virágnál szebb név lenne.
Auri elpirult, és féke fordította a tekintetét. Folytatódott a csend.
És ez a csend egyre hosszabbra nyúlt. Lockridge-ban csak lassan tudatosult. A faluhoz ilyen közel többnyire nagy lárma fogadta: gyerekek kiabáltak játék közben, halászok rikoltoztak a part felé közeledve, asszonyok trécseltek vagy diadalmas vadászok énekeltek, akik jávorszarvast ejtettek. Most jobbra fordult, beevezett a keskeny, erdővel határolt partok közti kis öbölbe, és egyetlen emberi hangot sem hallott. Aurira pillantott. Talán ő tudja, mi történik. A lány állat a kezébe hajtva ült, és őt nézte, semmi másról nem vett tudomást. Lockridge-nak nem volt szíve megszólalni. Helyette olyan gyorsan kezdte röpíteni a kenut, ahogy tudta.
Feltűnt Avildaró. Az őserdő tövében egy csoport vályogtetős, vesszőből font kunyhó vette körül a „Hosszúházat”, ahol a szertartások zajlottak, és amely a többinél gondosabban épített, félig fából készült tőzegház volt. A csónakok a parton hevertek, ahol a hálók száradtak cölöpökön. Néhány száz lépésnyire állt a szemétdomb. Az orugarayok már nem éltek osztrigahéjak, csontok és egyéb szemét közepette, mint őseik tették; odahordták a hulladékot a félszelíd disznóknak, és a telepet legyek hada vette körbe.
Auri magához tért merengéséből. Sima homlokán ráncok jelentek meg.
— Hiszen senki sincs itt! — mondta.
— Valaki biztos csak lesz a Hosszúházban — felelte Lockridge. Füst szállt fel a mennyezetén lévő szellőzőlyukból. — Jobb, ha megnézzük. — Örült, hogy a Webley ott lóg a vállán.
Partra húzta a kenut a lány segítségével, és kirögzítette. Auri ujjai a kezébe csusszantak, kézen fogva mentek be a faluba. Árnyék sötétítette el a poros ösvényeket a kunyhók között, és a levegő hirtelen mintha lehűlt volna.
— Mit jelent ez? — faggatta Auri.
— Azt hittem, te tudod… — Megnyújtotta lépteit. Duruzsolás hallatszott a csarnokból. Két fiatalember állt őrt odakinn.
— Itt jönnek! — kiáltotta az egyikük. Mindketten meghajtották a lándzsájukat Lockridge előtt.
Belépett Aurival a bőrfüggönyös ajtón. Szükség volt egy kis időre, hogy a szeme hozzászokjon a benti félhomályhoz; nem voltak ablakok, és a füst, ami nem szállt ki, csípte a szemet. A központi gödörben égő szent tüzet sohasem hagyták kialudni. (Mint a legtöbb primitív szokás ez is gyakorlati alapon nyugodott. Tüzet gyújtani sosem volt könnyű a gyufa feltalálása előtt, és ide bárki bejöhetett egy gyújtóssal.) Most úgy megrakták, hogy a lángok táncoltak és szikráztak, kényelmetlen árnyakat vetettek a kormos falakra meg a mágikus szimbólumokkal ellátott durva faragású oszlopokra. A teljes lakosság bezsúfolódott: körülbelül négyszáz férfi, nő és gyerek kuporgott a földpadlón, és egymás közt mormoltak.
Echegon és fő tanácsadói a tűz mellett álltak Stormmal. Amikor Lockridge meglátta a magas, büszke tartású nőt, megfeledkezett Auriról, és odasietett hozzá.
— Mi baj van? — kérdezte.
— Jönnek a yuthoázok — felelte a nő.
Eltelt egy perc, mire a diaglossza segítségével megtudta, mit takar ez a név. A Csatabárd népe. Az észak felé nyomuló éke annak a roppant hullámnak, mely inkább kulturális, mint faji jellegű indoeurópai nyelvű harcosokból áll, akik Dél-Oroszországból özönlöttek elő az elmúlt egy-két században. Máshol civilizációkat fognak lerombolni: India, Kréta, Hatti, Görögország rommá omlik majd előttük, a nyelvük, a vallásuk és az életmódjuk hatással lesz egész Európára. De mind ez ideig a gyéren benépesült Skandináviában még nem történt nagy összecsapás az őslakos vadászok, halászok, földművesek és a szekérhajtó nomádok között.
Azonban Avildaró hallott már a keleti véres összecsapásokról.
Echegon egy pillanatra magához ölelte Aurit, mielőtt megszólalt.
— Nem féltettelek túlságosan Malcolm védelme alatt. De hálát adok az istennőnek, hogy visszatértél. — Az éles vonású, szakállas ábrázat Lockridge-hez fordult. — Ma azok az emberek, akik délen vadásztak, azzal a hírrel tértek haza, hogy a yuthoázok megindultak ellenünk, és holnapra itt lesznek. Egyértelműen hódító csapat, csak fegyveres férfiakból áll, és Avildaró az első útjukba eső falu. Mivel bántottuk meg őket vagy az isteneket?
Lockridge Stormra pillantott.
— Hát — mondta angolul —, nem szívesen használnám a fegyvereinket azok ellen a szegény ördögök ellen, de ha szükséges…
A nő a fejét rázta.
— Nem. Bemérhetik az energiát. Vagy ha más nem, a történet a Védő-ügynökök fülébe juthat és ránk hozhatja őket. Legjobb lesz, ha mi ketten máshol keresünk menedéket.
— Micsoda? Hiszen… hiszen…
— Ne feledd, az idő megváltoztathatatlan. Mivel ez a hely száz év múlva még létezni fog, teljesen valószínű, hogy az itteniek visszaverik a holnapi támadást.
Nem menekülhetett a nő tekintetétől, de Auri is őt nézte, és Echegon, a hajóstársai, a barátnői, a kovaformáló meg mindenki. Kihúzta magát.
— És ha mégsem? — kérdezte. — Lehet, hogy ezután alantas legyőzöttek lesznek, vagy ránk fognak várni. Én maradok.
— Ellenkezni merészelsz… — Storm visszafogta magát. Egy pillanatig csendben és feszülten állt. Aztán elmosolyodott, kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a férfi arcát. — Sejthettem volna — mondta. — Jól van, én is maradok.
7.
Az ellenség nyugatról érkezett a rétre, a tölgyerdővel a baljukon. Az avildaróiak itt csaptak össze velük. Összesen úgy százan lehettek; tíz szekérrel, a többiek gyalogosan. Nem voltak többen, mint ellenfeleik. Lockridge, amikor először pillantott végig rajtuk a verőfényes déli napsütésben, alig bírta elhinni, hogy ezek lennének a félelmetes Csatabárdosok.
Ahogy közeledtek, szemügyre vett egy jellegzetes alakot. Testileg nem nagyon különbözött az orugurayoktóclass="underline" valamivel alacsonyabb és zömökebb volt, barna haját varkocsba fonta, fekete szakállát villába, ábrázata inkább közép-európai volt, semmint orosz, kiugró, csőrszerű orral. Zekét és térdig érő bőrszoknyát viselt, melybe a klán jelvényét égették, kerek bikabőrpajzsot tartott, melyre ankh-keresztet festettek, fegyverként kovatőrt és gyönyörű megmunkálása kőbaltát hordozott. Ajka ragadozószerű vicsorra nyílt a várakozástól.