A szekér, amit követett, nyilván a törzsfőnökéé volt, könnyű, kétkerekű fa- és vesszőalkotmány, melyet négy bozontos kis ló húzott. Fegyvertelen, csupán ágyékkötőt viselő fiatal fiú hajtotta őket. Mögötte állt az úr: az átlagosnál nagyobb, és olyan súlyos, hosszú baltát tartott, hogy szinte már alabárd volt, két dárda hevert a keze ügyében. A főnök sisakot, mellvértet és szegecselt bőrkarvédőket viselt; rövid bronzkard lógott az oldalán, délről származó kopott vászonköpeny röpdösött a válláról, és vaskos aranylánc csillogott bozontos álla alatt.
Ilyenek voltak a yuthoázok. Amikor meglátták a halászok hullámzó sorait, lassítottak iramukon. Aztán a vezető szekér ura megfújt egy bölényszarvat, a csapatból farkasüvöltésszerű csatakiáltás harsant fel, és a lovak ügetni kezdtek. Mögöttük dübörögtek a szekerek, a gyalogosok ordítva rohantak, és a balták a dobszerű pajzsokat döngették.
Echegon kérlelően nézett Stormra és Lockridge-ra.
— Most? — kérdezte.
— Még ne. Hadd jöjjenek közelebb. — Storm leárnyékolta a szemét, úgy nézett. — Van valami furcsa abban a hátsóban… a többiek eltakarják a szemem elől…
Lockridge érezte, ahogy a feszültség növekszik mögötte: sóhajtanak és mormognak, egyik lábukról a másikra állnak, csípős izzadtságszag terjeng. Ezek, akik arra vártak, hogy megvédjék az otthonukat, nem voltak gyávák, azonban az ellenség háborúra szerelkezett fel és képezte ki magát. Lockridge látott már tankokat, de még ő is megrettent a közeledő harciszekerek láttán.
Vállához emelte a karabélyát. A tus hűvösen és keményen simult az arcához. Storm vonakodva beleegyezett, hogy ma használhatnak huszadik századi fegyvereket. És lehet, hogy az a tény, hogy látni fogják, amint villámokat használnak a szolgálatukra, növelni fogja az orugarayok bátorságát.
— Jobb, ha lőni kezdek — mondta angolul.
— Még ne! — Storm olyan élesen reccsent rá a lárma fölött, hogy Lockridge felpillantott. A párducszemek összeszűkültek, a fogai szétnyíltak, és kezét az energiapisztolyon nyugtatta, pedig azt mondta, nem fogja használni. — Először látnom kell azt az embert.
A fogathajtó a kocsiban felemelte a baltáját, és félkört írt le vele. A yuthoázok hátsó sorában haladó íjászok és parittyások megálltak, fegyvereik jól látszottak, kövek és kova-hegyű nyílvesszők röpültek a tengerjárók felé.
— Lőni! — bömbölte Echegon. Nem volt szükség parancsra. Dacos vicsorgás hallatszott, és szaggatott sortűz szállt fel soraikból.
Ebből a távolságból senkinek sem ártottak. Lockridge látta, hogy néhány lövedék csattan egy-egy pajzson. A yuthoázok teljes erőből vágtatni kezdtek. Egy percen belül rajtuk lesznek. Lockridge jól látta a legközelebbi lovak kitágult orrlyukát, fehér karimás szemét, lebegő sörényeket, villogó ostorokat, a szőrtelen képű hajtót meg a mögötte álló férfi szakállát kettéosztó vad vigyort, egy lengő baltát, melynek kőfeje fémként csillogott.
— A pokolba ezzel! — kiáltotta. — Azt akarom, hogy tudják, mi találta el őket!
Célba vette a törzsfőnököt, és meghúzta a ravaszt. A fegyver kemény rúgása megacélozta lelkét. A durranást elnyomta az üvöltés, a lódobogás, a baltacsattogás, kerékzörgés. Azonban a célpont szétvetette a kezét, és kizuhant a szekérből. Az alabárd széles ívet írt le. A fű embert és fegyvert egyaránt elnyelt.
A fiú tátott szájjal, ijedten rántotta meg a kantárt. Lockridge egyszerre rádöbbent, hogy nem szükséges embert ölnie, megfordult, és a lovakat vette célba. Durr! Durr! Minden szekér elől egy állatot kilőni, hogy a kocsi harcképtelenné váljon. Nagy csendüléssel egy kő találta el a puska csövét. Azonban a második szekérnek is vége lett, a hám összegabalyodott, egy csap elreccsent, a bal kerék darabokra tört. Az életben maradt lovak felágaskodva nyerítettek félelmükben.
Lockridge látta, hogy a támadás megtörik. Újabb két-három harciszekeret meg kell állítani, és a behatolók megfutamodnak. Előrelépett, semmi sem takarta, vére túlságosan hajtotta, semhogy nyilaktól féljen, és napsugarak csillantak meg fémén.
Mintha napsugár találta volna el.
Mennydörgés robbant a koponyájában. Megvakulva, fájdalmasan hanyatlott az éjszakába.
Öntudata kínzó hurrikánként tért vissza. Az első dolog, amit megpillantott, a karabélya volt; félig megolvadva hevert mellette. Ez a pusztulás az energialövedék nagy részét felemésztette. A töltények nem robbantak fel a tárban, és ő is csak rosszindulatú égési sebeket szenvedett az arcán és a mellkasán. A bőre szinte lángolt. Nem foglalkozott a kínokkal.
Egy halott férfi hevert a közelében. Az arcából nem sok maradt, csak megperzselt hús és csont. A réz karkötőjéről lehetett felismerni, hogy Echegon az.
Storm a közelben állt. Energiafegyverével pajzsot alkotott. Lángok szivárványszökőkútja burkolta be. Az ellenséges energiasugár továbbhaladt, és leterített három fiatalembert, akik ott voltak Lockridge-dzsal a fókavadászaton.
A yuthoázok ordítottak! Egyetlen rohammal elsöpörték a falusiakat. Lockridge látta, hogy Echegon egyik fia — az arcvonásai és a testtartása kétségtelenné tették, hogy ő az — eldobja a lándzsáját, miközben a földrengetően dübörgő lovak úgy zúgnak felé, akár egy vadkan. A hajtó elkanyarítja őket. A szekér elzúg mellette. A benne álló harcos halálos pontossággal sújt le. Agyvelő fröccsen. Echegon fia elesett, akárcsak az apja. A yuthó diadalittasan felüvölt, lecsap a másik oldalra valakire, akit Lockridge nem lát, dárdát hajít egy íjászra, és eltűnik.
Máshol a falusiak már megfutamodtak. Páni félelem vett erőt rajtuk, és nyüszítve menekültek a közeli erdőbe. Az üldözés ott véget ért. A yuthoázok, akiknek a patrónusa az égben él, nem szerették azokat a susogó, félhomályos részeket. Visszafordultak, hogy elintézzék és megskalpolják sebesült ellenségeiket.
Egy szekér dübörgőit Storm felé. Energiapajzsa alatt a nő nőstényoroszlán alakja remegni látszott; Lockridge delíriumában mintha egy mítoszt látott volna. A Webley is nála volt. Érte kotorászott, de eszméletét vesztette, mielőtt kihúzhatta volna. Utolsó pillantása egy férfira esett, aki a hajtó mögött állt. Nem yuthó volt, hanem egy szakálltalan, fehér bőrű, roppant magas férfi, akinek kámzsás fekete köpenye úgy csattogott mögötte, mintha a szárnya lenne…
Lockridge csak lassan ébredt. Egy ideig megelégedett azzal, hogy fekszik a földön, és a tudattal, hogy nem érez fájdalmat.
Apródonként eszébe jutott, mi történt. Aztán női sikolyt hallott, kinyitotta a szemét, és mereven felült.
A nap már lenyugodott, azonban annak a kunyhónak az ajtaján át, melyben ült, Lockridge látta a partot és a fénylő Limfjordot, a felhők még világítottak körülötte. Ebben a szobában nem volt még szegényes berendezés sem, a bejáratot összekötözött és az ajtórudakhoz erősített ágak torlaszolták el. Kívül két yuthó állt őrt. Egyikük befelé nézett, és babonásan szorongatott egy fagyöngyágat. Társa tekintete irigykedve nyugodott két harcoson, akik teheneket tereltek a parton. Máshol nagy volt a felfordulás, férfiak kiabáltak és röhögtek mély torokhangon, lódobogás és kerékzörgés hallatszott, a legyőzőitek pedig jajgattak bánatukban.
— Hogy vagy, Malcolm?