Lockridge odafordította a fejét. Storm Darroway térdelt mellette. Nem sokat látott belőle a homályban, de érezte hajának illatát, lágy simogatását, és a nő hangjából több aggódás érződött, mint valaha.
— Élek… azt hiszem. — Megtapogatta az arcát és a mellét, ahol valami zsírféle volt szétkenődve. — Nem fáj. Én… kipihentnek érzem magam.
— Szerencséd, hogy Brann-nál volt sokk elleni gyógyszer meg enzimkenőcs, és hogy úgy döntött, hogy életben hagy — mondta Storm. — Az égéseid holnapra begyógyulnak. — Elhallgatott, majd olyan alázatos hangon folytatta, mintha csak Auri beszélt volna. — És ugyanez az én szerencsém is.
— Mi folyik odakinn?
— A yuthoázok fosztogatnak Avildaróban.
— Asszonyok… gyerekek… nem! — Lockridge feltápászkodott.
Storm visszahúzta.
— Kíméld az erődet!
— De azok az ördögök…
— Jelen pillanatban a barátnőid nem szenvednek túlságosan — mondta Storm régi éles hangsúlyával. — Jussanak eszedbe az itteni erkölcsök. — Újra együttérzően folytatta. — Persze gyászolják a szeretteiket, akik elszöktek vagy meghaltak, és rabszolgák lesznek… Dehogyis, várj csak! Ez nem dél. A barbárok rabszolgáinak az élete nem sokban különbözik a barbárokétól. Szenvednek… a fogságtól, igen, a honvágytól, meg attól, hogy az indoeurópiak között nem kapják meg azt a tiszteletet, amit itt. Azonban tartogasd későbbre a szánalmat. Te meg én nagyobb bajban vagyunk, mint a tegnapi kis barátnőd.
— Hmmm, oké. — Lecsillapodott. — Mi volt a baj? Storm eléje telepedett, átkulcsolta felhúzott térdét, és éleset sóhajtott.
— Milyen slogg voltam! — mondta keserűen. — Meg se fordult a fejemben, hogy Brann itt lehet ebben a korban. Ő szervezte a támadást, ez nyilvánvaló.
Lockridge érezte, hogy a nő remeg az önvádtól, kinyújtotta a kezét felé.
— Nem tudhattad.
Ujjaik egymásba kulcsolódtak. Szorításuk máris elernyedt, és Storm fagyosan mondta:
— Égy kudarcot vallott Őrző számára nincs mentség. Csak a kudarc létezik.
Mivel a katonai szolgálatban is ez volt a jelszó, Lockridge megértette a nőt, és vele érzett. Magához vonta, mintha csak szomorkodó nővére lenne, Storm a vállára hajtotta a fejét, és szorosan hozzásimult.
Egy idő múlva, amikor már végképp besötétedett, a nő gyengéden elhúzódott.
— Köszönöm — lehelte.
Most kézen fogva ültek egymás mellett. Végül a lány halkan és gyorsan suttogta:
— Tudnod kell, hogy nem túl sokan veszünk részt ebben az időháborúban. Mivel egyetlen ember is iszonyatos erőket tud megmozgatni, nincs is rá szükség. Brann egy… nem ismered a szót. Egy kulcsfigura. Annak ellenére, hogy ő is részt vesz a bevetéseken, ő a parancsnok, bolygót megrázó döntéseket hoz, ő egy… király. És én legalább akkora zsákmány vagyok. És most elkapott. Nem tudom, hogyan jött rá, hol és melyik évben vagyok. El se bírom képzelni. Ha nem talált meg a ti századotokban, hogy volt képes levadászni ebben az elfeledett pillanatban? Ez megrémít, Malcolm. — Ölelése hideg volt és szoros. — Miféle torzulást csinált az időben? Egyedül van itt. De több emberre nincs is szükség. Azt hiszem, korábban kijött a dolmen alatti járatból, mint mi, megkereste a Csatabárd népét és az istenük lett. Ezt nem volt nehéz elérnie. Az indoeurópaiak teljes bevándorlása… Dyaush Pitar, az Égi Atya, a napimádók, pásztorok, fegyverművesek, szekérhajtók, ügyes kezű és korlátlan álmú emberek, akiknek asszonyaik szolgák, gyermekeik tulajdonok… ez a Védők műve. Érted? A hódítók a régi civilizációk, a régi hit megsemmisítői; ők a gépimádók ősei. A yuthoázok Braunhoz tartoznak. Csak meg kellett jelennie közöttük, mint ahogy nekem is csak meg kell jelennem Avildaróban vagy Krétán, s a maguk bizonytalan módján rájöttek, ki ő, ő pedig tudta, hogyan irányítsa őket. Valahogy megtudta, hogy itt vagyunk. Teljes erővel kellett volna lecsapnia ránk. Az azonban figyelmeztette volna a mi ügynökeinket, akik erősek ebben az évezredben, és az ki tudja, mihez vezetett volna. Ehelyett azt mondta a yuthoázoknak, támadják meg Avildarót, megesküdött, hogy a nap fénye és a villámok segíteni fogják őket, és igazat mondott. Győztek… — Lockridge érezte a remegést a nő hangjában. — El fog küldeni néhány emberéért, meg azokért az eszközökért, amikkel engem megdolgozhat.
Lockridge magához szorította. A nő szinte eszelősen suttogott a fülébe.
— Figyelj! Talán nyílik lehetőséged a szökésre. Ki tudja? Az idő könyve akkor íródott, amikor az univerzum szétrobbant, de még nem fordítottunk a következő lapra. Brann téged csupán egy szolgámnak gondol majd. Nem lát veszélyt benned. Ha módodban áll… akkor… menj vissza a folyosón át. Keresd meg Herr Jesper Fledeliust Viborgban, az Aranyoroszlán Fogadóban, mindenszentek napján bármelyik évben 1521 és 1541 között. Nem felejted el? Ő a mi emberünk. Ha el tudnád érni, talán, talán…
— Igen. Megteszem. Ha tudom. — Lockridge nem akart tovább beszélni róla. Majd elmagyarázza a következő egykét órában. De most olyan magányosnak látszott. Szabad kezével átölelte a nő vállát. Storm odafordult, és a száját a férfi ajkára helyezte.
— Nem sok élet maradt bennem — suttogta. — De használd, ami van. Vigasztalj meg, Malcolm!
Lockridge kábultan csak annyit tudott gondolni: Storm, ó, Storm. Viszonozta a csókját, elmerült hajának hullámaiban. Nem létezett számára más, csak a sötétség és a nő.
Ekkor fáklyafény világított át a rácson. Egy dárda megbökte, vakkantás hallatszott:
— Gyere! Te… a férfi! Látni akarnak!
8.
Brann, a Védő egyedül ült a Hosszúházban. A szent tűz kialudt, de egy kristálygömb világította meg az emelvényen lévő medvebőrt. A harcosok, akik hozzá vezették Lockridge-ot, tiszteletteljesen hajtottak térdet.
— Köztünk járó isten — mondta a tagbaszakadt, vörös hajú vezető —, behoztuk a varázslót, ahogy parancsoltad.
Brann bólintott.
— Jól van. Várjatok egy sarokban.
A négy ember a homlokához érintette a csatabárdját, és visszavonult a fénykörön kívülre. Fáklyáik vörösen és sárgán szikráztak, fényük alig érintette a cserzett arcokat. Csend támadt.
— Foglalj helyet, ha akarsz — mondta Brann nyájasan angolul. — Sok beszélnivalónk van, Malcolm Lockridge.
Honnan tudja a teljes nevét?
Az amerikai állva maradt, mivel egyébként Brann mellé kellett volna ülnie. Végigmérte Brannt: tehát ő az ellenség.
A Védő levetette a köpenyét, és láthatóvá vált vékony, nyúlánk, két méternél is magasabb teste. Ugyanolyan testhez tapadó fekete ruhát viselt, mint amilyenre Lockridge a folyosóról emlékezett. Bőre nagyon fehér volt, keze kecsesen elvékonyodó, az arca pedig — szépnek mondható, keskeny, egyenes orral, hűvös, tökéletes vonásokkal. Szakállnak nyoma sem látszott; a haja sűrű volt és egyenesre nyírt, mint egy fekete sapka. Szeme acélszürkén csillogott.
Elmosolyodott.
— Hát, állj, ha akarsz. — Egy palackra és két karcsú pohárra mutatott maga mellett. — Iszol? A bor 2012-es Bourbon. Csodálatos évjárat volt.
— Nem — felelte Lockridge.
Brann vállat vont, töltött magának, és beleszürcsölt.
— Nem áll szándékomban bántani — mondta.
— Máris eleget tettél — tört ki Lockridge.
— Sajnálatos, abban biztos lehetsz. Hiába tudjuk, hogy az idő megváltoztathatatlan, megfellebbezhetetlen… látunk sokkal rosszabbat is, mint ma, újra meg újra meg újra, és ugyanazt kockáztatjuk… mi haszna a szentimentalizmusnak? És ha már itt tartunk, Lockridge, ma megöltél egy embert, akit gyászolni fognak a feleségei és a gyerekei.