— Ő is meg akart ölni engem, nem?
— Igaz. De nem volt rossz ember. Vezette a rokonait és a szolgáit legjobb tudása szerint, becsületesen bánt a barátaival, és nem kínozta az ellenségeit. Keresztüljöttetek a falun, miközben idehoztak. Légy becsületes. Láttál mészárlást, kínzást, csonkítást, gyújtogatást… igaz, nem? Mindent összevetve, az elkövetkező századokhoz képest ez a mostani népvándorlás elég békésen fog lezajlani. Az itteni csetepaté egészen más volt. Észak-Európában, ha délen vagy keleten nem is, ezek a jövevények fognak uralkodni, már csak azért is, mert életmódjuk sokkal alkalmasabb az elkövetkező bronzkorra. Ők mozgékonyabbak, szélesebb látókörűek, jobban meg tudják védeni magukat; e tekintetben az őslakosok hasonulni fognak hozzájuk. Téged is ők formáltak, és sok mást is, akit kedvesnek tartasz.
— Szavak — mondta Lockridge. — A tény az, hogy rávetted őket, támadjanak meg bennünket. Megölted a barátaimat.
Brann a fejét rázta.
— Nem. Azt a Koriach tette.
— Kicsoda?
— A nő. Minek nevezte magát előtted?
Lockridge habozott. Azonban semmi előnyt sem látott abban, hogy makacsnak mutatkozzon jelentéktelen kérdésekben.
— Storm Darroway.
Brann hangtalanul nevetett.
— A Vihar. Illik hozzá. Mindig is fennhéjázó volt. Jól van, ha úgy tetszik, hívjuk Stormnak. — Letette a poharát, és előrehajolt. Hosszúkás arcvonásai megkeményedtek. — Ő hozta a bajt a falusiakra, azzal, hogy idejött. És ő pontosan tudta, mit kockáztat. Komolyan azt hiszed, hogy egy szikrányit is törődött azzal, mi történik velük vagy veled? Nem, nem, barátom, ti csak zsetonok voltatok egy nagyon hatalmas és nagyon régi játékban. Storm teljes civilizációkat formált meg és döntötte romlásba őket, amikor már nem szolgálták tovább a szándékát, ugyanolyan közönyösen, mint ahogy egy törött szerszámot hajít el. Mit számít neki egy maroknyi kőkorszaki vadember?
Lockridge keze ökölbe szorult.
— Hallgass! — kiáltotta.
A sarokban rejtőző yuthók irányából mocorgás és morgás hallatszott. Brann visszaintette őket, azonban kezét a széles rézövön lógó energiapisztoly közelében tartotta.
— Elég jó benyomást tud tenni az emberre, ugye? — mormolta. — Semmi kétség, meggyőzött téged, hogy az Őrzők az abszolút jók, mi Védők pedig az abszolút gonoszak vagyunk. Nincs semmi bizonyítékom ellene. Azonban gondolkodj, ember! Mikor volt ilyesmi igaz?
— Az én időmben — vágott vissza Lockridge. — A nácik. — Erre Brann olyan gunyorosan hunyorított, hogy valamivel erőtlenebbül hozzátette: — Nem állítom, hogy a Szövetségesek szentek voltak, de a fenébe is, a különbség egyértelmű.
— Storm szaván kívül mi más bizonyítékod van, hogy az időháborúban hasonló a helyzet? — kérdezte Brann.
Lockridge nyelt egyet. Az éjszaka egyre sötétebb lett, homályos, nyirkos, és a távolból lényegtelen zajok hallatszottak. Lockridge érzékelte, mennyire magában van, és úgy összeszorította a fogát, hogy szinte már fájt.
— Figyelj — mondta Brann komolyan. — Én magam sem állítom, hogy a Védők a megtestesült erkölcs. Ez kíméletlenebb háború, mint amit valaha is vívtak, két filozófia harca, melynek két támogatója alakítja ki azt a múltat, melyből származnak. Én csak annyit kérek tőled, hogy gondolkozz. Az a tudomány, mely eljuttatja az embert a holdon túlra, megszabadítja gürcöléstől és az éhségtől, megmenti a gyereket, hogy ne haljon meg diftériában… lehet gonosz? Gonosz az Egyesült Államok alkotmánya? Rossz az, ha az ember használja az eszét, azt az egy dolgot, ami kiemeli az állati sorból és megfékezi a benne lakozó állatot? Nos, ha nem, honnan erednek ezek a dolgok? Miféle létszemlélet, miféle életnek kell lennie, hogy létrehozza ezeket? Nem az Őrzők élete! Komolyan azt hiszed, hogy az istennő lesütött tekintetű, mágiát mormoló, ösztönöktől korlátolt, orgasztikus hite képes felülemelkedni önmagán? Szeretnéd, ha ugyanez lenne a jövőben is? Az én korszakomban visszatér, mint tudod. És akkor, akár a kígyó, mely saját farkába harap, visszajön ebbe a homályos múltba, hogy átverje és megfélemlítse az embereket, hogy térden csússzanak az istennő előtt! Ó, igen, boldogok, bizonyos értelemben; kissé felhígulva. Azonban csak várj, míg meglátod, milyen iszonyatos az Őrzők valódi uralma! Gondolj… egy archeológiái apróságra… az itteni benszülöttek közös sírba temetik a halottaikat. A Csatabárd-kultúra azonban mindegyiknek saját nyugvóhelyet ad. Sugall ez valamit?
Lockridge fején futólag átvillant egy emlék arról, amit a nagyapja az indián háborúkról mesélt. Ő mindig az indiánokkal szimpatizált, és mégis, ha átírhatná a történelmet, megtenné?
Elhessegette a zavaró gondolatot, felegyenesedett, és így szólt:
— Én Storm Darroway oldalát választottam. Nem fogok átállni.
— Nem inkább ő választott téged? — felelte Brann lágyan. — Hogy találkoztatok?
Lockridge egy szót se akart elárulni. Isten tudja, mire szolgálna az az ellenségnek? Azonban — nos, Brann nem olyan volt, mint egy gazember. És ha lecsillapítaná, lehet, hogy kíméletesebben bánik Stormmal. És bárhogy is, miféle jelentősége lehet annak, hogyan szervezték be? Tömören elmesélte. Brann feltett néhány kérdést. Mielőtt Lockridge észbe kapott volna, ott ült a Védő mellett, pohárral a kezében, és mindent elmesélt.
— Ah, szóval így — bólintott Brann. — Érdekes ügy. Habár nem szokatlan. Mindkét fél őslakosokat használ a hadműveleteiben. Ennek gyakorlati oka van a kultúrákkal és a vallásokkal történő zsonglőrködésben. Azonban te szokatlanul rátermettnek tűnsz. Szeretném, ha az én szövetségesem lennél.
— Nem leszek — mondta Lockridge kevésbé vadul, mint ahogy szándékozta.
Brann rápillantott.
— Nem? Meglehet. De meséld el újra, hogyan tartotta fenn magát Storm Darroway a te korodban?
— Rablással — volt kénytelen Lockridge bevallani. — Kábítóra állította az energiapisztolyát. Nem volt más lehetősége. Hadat viseltél ellene.
Brann elővette a pisztolyát, és babrált vele.
— Talán érdekel — mondta kedvesen —, hogy ezeken a fegyvereken a legkisebb fokozat is halálos.
Lockridge felugrott. A pohár kiesett a kezéből. Nem tört el, de a bor kiömlött és szétfolyt a padlón, akár a vér.
— Ellenben egy hullát jól el lehet tüntetni velük — mondta Brann.
Lockridge öklével a beszélő szája felé csapott. Brann azonban elkerülte az ütést. Félreugrott, felkelt, és Lockridge-ra fogta a pisztolyt.
— Nyugi! — figyelmeztette.
— Hazudsz — zihálta Lockridge. A világ ingott körülötte.
— Amikor majd… ha egyáltalán bekövetkezik, hogy bízok benned, lesz alkalmad rá, hogy kipróbálj egy pisztolyt — mondta Brann. — Addig is, használd az agyad! Tudok egy keveset a huszadik századról, nem csak a diaglosszából, hónapokat töltöttem ott az ellenfelemre vadászva… mert tudtam, hogy élve megmenekült. A beszámolódból… nyugi, azt mondtam!… A beszámolódból tudom, hogy több ezer dollárja volt. Hány járókelőt kellett elkábítania, kiforgatni a pénztárcájukat, hogy összeszedjen ennyi pénzt? Egy ilyen rablási hullám, ahol egyik személy a másik után ébred fel egy rejtélyes kábulatból, nem az év szenzációja lenne? Nem az lenne? Ám te egy szót se olvastál erről? Másrészt azonban az eltűnések elég mindennapiak, és ha az eltűnt személy tizedrangú, a történet legfeljebb a helyi újság hátoldalán tűnik fel… Várj! Egy szóval sem mondtam, hogy nem arra használta a fegyverét, hogy betörjön egy üres helyre, és tűzzel eltüntesse a nyomokat; habár furcsa, hogy miért nem mondta el neked, ha ez volt a modus operandija. Azonban én bizonyítékot kínálok neked arra, hogy Storm… talán nem tudatosan gonosz, lehet, hogy csak nem ismeri a könyörületet. Végtére is, ő egy istennő. Mit számítanak a halandók neki, aki halhatatlan?