Lockridge teleszívta a tüdejét. Leküzdhetetlen remegés rázta a testét, bőre hideg volt, szája kiszáradt. Valahogy mégis csak meg tudott szólalni.
— Alaposan csőbe húztál. De most már elég. Nem hallgatom tovább.
— Nem baj — értett egyet Brann. — Szerintem is jobb lesz, ha fokozatosan tudod meg az igazat. Te hűséges típus vagy. És ebből úgy vélem, értékes ember leszel, amikor eldöntötted, kihez kell igazán hűségesnek lenned.
Lockridge vicsorogva perdült meg, és az ajtó felé indult. A yuthók sietve vették körül. Brann hangja utolérte.
— Csak hogy informáljalak, át fogsz állni. Mit gondolsz, kitől tudtam meg, hogy van egy Őrző folyosó Amerikában és hogy Storm pont ide szökött? Mit gondolsz, honnan tudom a neved? Eljöttél az én időmbe, a székhelyemre, Lockridge, és figyelmeztettél!
— Hazugság! — ordította, és menekülve távozott.
Kemény kezek rántották vissza. Még sokáig káromkodott.
Amikor végre visszatért szokásos nyugalma, úgy nézett körül, mintha alapot keresne univerzumának. Avildaró csendes volt és kihalt. Azokat a nőket és gyerekeket, akik nem menekültek be a vadonba, az öregekkel együtt, akiket a támadók megvetően elengedtek, összeterelték a földeken pislákoló tábortüzeknél. Bánatos tehénbőgés hallatszott; még távolabb békák brekegtek. A kunyhók gubancos tetejű sötét foltoknak tűntek. Előttük csillogott a víz, mögöttük susogott a liget a csillagoktól káprázatos ég alatt. A levegő hűvös volt és nyirkos.
— Nem könnyű egy istennel beszélgetni, mi? — mondta a vörös hajú vezető némi részvéttel.
Lockridge felhorkant, és megindult a kunyhó felé, amelyben Stormot őrizték. A yuthó megállította.
— Maradj, varázsló! Az isten azt mondta, a nőt nem láthatod újra, mert bajt keverhetsz. — Zűrzavarában Lockridge ezt nem hallotta. — Azt is mondta, hogy megfosztott az erődtől, és most már nem tudsz varázsolni — tette hozzá a harcos. — Tehát miért ne lehetnél ugyanolyan ember, mint bárki más? Őriznünk kell téged, de nem akarunk rosszat neked.
Storm, kiáltotta Lockridge gondolatban. De nem volt más választása, egyedül kellett hagynia a sötétben. A fáklya, melyet egy furcsán megnyerő arcú, szeplős fiatalember tartott, nyugtalan fényeket vetett a készen tartott csatabárdokra.
Engedelmeskedett, és ment, amerre őrei vitték. A főnök ott lépkedett mellette.
— A nevem Withucar, Hronach fia — mondta barátságosan. Hogy isten volt a főnöke, nem félt egy varázslótól. — Jelem a farkas. Te ki vagy és honnan jöttél?
Lockridge belenézett a kíváncsi kék szempárba, és nem tudta gyűlölni.
— Szólíts Malcolmnak — mondta tompán. — Amerikából jöttem, a tenger túloldaláról.
Withucar grimaszolt.
— Vízi út? Tőlem távol áll.
Mégis, jutott Lockridge, eszébe, a dánok — és az összes európaiak — végül is bejárják hajóval a világ összes tengerét. Kréta és az orugarayok lelke végül is visszahat. Brann ebben legalábbis igazat mondott: a csatabárdosok nem ördögök, csupán bevándorlók. Természetesebben harciasabbak, mint az itt élő régebbi népek; önzőbbek, dacára, hogy szekérhajtó arisztokrácia uralkodik rajtuk; a vallásuk egyszerűbb, isteneik úgy uralják a kozmoszt, ahogy a hívők között az apa uralkodik a családjában; azonban bátor emberek, becsületesek, és van bennük bizonyos durva kedvesség. Nem az ő hibájuk, hogy fekete ruhás teremtmények érkeztek a jövőből és felhasználták őket.
Withucar mintha csak olvasott volna a gondolataiban.
— Tudod, nem akarok én semmi rosszat mondani a tengeri meg az erdei törzsekről. Ők is bátrak, és… — vetett egy jelet a levegőbe — tisztelettel adózom az ó isteneiknek. Nem támadtunk volna rájuk, ha az istenünk meg nem parancsolja. De ő azt mondta, ezen a helyen egy boszorkány lakik, aki ellensége neki. És most itt vagyunk, elvesszük a jutalmunkat. Én a magam részéről inkább kereskedtem volna. Talán, idővel, vehettem volna egy feleséget tőlük. Az jövedelmező, ha nagy házból származik. Tudod, ők anyai ágon örökösödnek, ami azt jelenti, hogy rám szalmának az anyja javai. Azonban, ahogy a dolgok most állnak, úgy hiszem, kiterjesztjük a legelőinket idáig, most hogy a föld már a miénk. De nem vagyunk annyian, hogy örökké háborúzhassunk a környékbeli falvakkal, így ha sikerül megegyeznünk, fogjuk a zsákmányt és megyünk haza. — Vállat vont. — A főnökök tanácsa fog erről dönteni.
Lockridge álmos tudata négyezer évnyire eltávolodott, és a „főnök” szót elemezte. Csupán „pátriárkát” jelentett, jelentős tulajdon birtokosát, fiúk, csatlósok és becsvágyó ifjak vezetőjét, akik hűséget esküdtek neki. Abban a minőségben az áldozásoknál is közreműködött; de nem volt semmi olyasmi, mint papság, vagy olyan hagyomány, mely megszabta egy orugaray státusát, mielőtt megszületett volna. Ebből kifolyólag a vallás nem volt olyan kötelék a yuthoázoknak — kevesebb tabu, kevesebb szertartás, kevesebb félelem az ismeretlentől, tiszta hit a napban, szélben, esőben, tűzben. Az északi paganizmus sötétebb elemei majd később fognak belépni a régi földkultuszokból.
Félresöpörte ezt a gondolatot, és szinte megszállottan összpontosított a nyelvre. Nem létezett olyan nyelv, hogy indoeurópai: csak egy fogalomkészlet tükröződött a nyelvtanban és a szótárban, ami hatott az eredeti beszédre, mint ahogy a normann-francia hatott az angolra. (Daughter=dohitar=fejőlány, a fejés egyébként férfimunka volt Avildaróban.) A Withucar által használt szavaknak még a fele sem származott a Fekete-tenger sztyeppéiról. Ő valószínűleg Lengyelországban, Németországban születhetett, vagy…
— Megérkeztünk — mondta a yuthó. — Sajnos, meg kell kötöznünk éjszakára. Egy férfival nem illik így bánni, de az isten megparancsolta. Nem akarsz inkább a szabadban aludni, mint valamelyik büdös kunyhóban?
Lockridge alig hallotta. Egy szitokkal az ajkán torpant meg.
A tábortűz lángjai magasra csaptak, a füst elhomályosította a Göncölszekeret, a táncoló lángok kirajzolták Withucar szekerét meg a lehajtott fejű, legelő lovakat. Még vagy fél tucatnyi ember lézengett a közelben, kéznél lévő fegyverrel, de álmos, jóllakott szemmel. Egyikük — egy alig tizenhét éves, egyenes vállú fiú bőrzekében, pelyhedző állán régebbi sebhellyel — szíjat tartott. A szíj másik vége Auri csuklóján volt.
— Az összes Marutra! — kiáltotta Withucar. — Mi ez?
A lány összekuporodva hevert kétségbeesésében. Amikor megpillantotta Lockridge-ot, vad kiáltással pattant fel. Haja összetapadt, mocskos arca csíkos volt a kisírt könnyektől, combján horzsolás vöröslőit.
A fiú elvigyorodott.
— Nem sokkal ezelőtt hallottuk, hogy valaki a közelben ólálkodik. Én voltam az, aki meglátta és elkapta. Csinos, mi?
— Hiúz! — nyüszített Auri a saját nyelvén. Felé bukdácsolt. Az ifjú harcos megrántotta a szíját. A lány térdre esett. — Hiúz, az erdőbe menekültem, de vissza kellett jönnöm, megnézni, hogy te… — Nem bírt többet mondani.
Lockridge a rémülettől dermedten állt.
— Jó, jó — mosolygott Withucar. — Az istenek szerethetnek téged, Thuno.