Olyan átkozottul nagy hálával tartozom annak a nőnek, töprengett Lockridge, és nem csak a kiszabadításért, de azért is, hogy három héttel idő előtt iderendelt.
Csodálkozott rajta, miért. Utasításai úgy szóltak, hogy szerezzen katonai térképeket és ismerje meg a dán földrajzot, töltsön egy csomó időt a Nemzeti Múzeum óskandináv részlegében, és olvasson el minél több olyan könyvet, ami mélyrehatóan foglalkozik a kiállítási tárgyakkal. Lelkiismeretesen engedelmeskedett, értetlenül, de nem vonta kétségbe a szerencséjét. Maradt elég idő kikapcsolódásra, és társaságban sem szenvedett hiányt. A dánok barátságosak voltak, és olyan elragadóak. Főleg az a két ifjú hölgy, akikkel megismerkedett. Meglehet, Storm Darroway azért tervezte így — hogy magához térjen a mögötte álló megpróbáltatásokból és levezesse fölösleges biológiai energiáit —, hogy vele ne próbálkozzon bármerre tartanak is.
A nő emléke megrázólag hatott rá. Ma jön! Gyorsított léptein. Feltűnt a hotel, amit Storm Darroway jelölt ki neki. Hogy könnyítsen felgyülemlett feszültségén, inkább a lépcsőn ment fel a szobájába, mint a felvonón.
Nem kellett sokáig fel-alá járkálnia, egyik cigarettáról a másikra gyújtania. Megcsörrent a telefon. Lekapta az akasztóról. Az ügyeletes szólt bele kiváló angolsággal.
— Mr. Lockridge? Miss Darroway arra kéri, hogy a csomagjaival együtt legyen odakinn tizenöt perc múlva.
— Oh. Rendben van. — Egy pillanatig berzenkedett. Úgy bánik vele, mint egy szolgával. Dehogy, döntötte el. Oly régóta élek már északi államban, hogy elfelejtettem, mit vár el egy igazi hölgy. Nem csengetett londinerért. Egyik batyuját a vállára csúsztatta, a másikat meg a bőröndjét a kezébe fogta, és ment kijelentkezni.
Egy vadonatúj Dauphine állt meg a járdaszegélynél. Ő ült a volánnál. Lockridge nem felejtette még el, hogy nézett ki, lehetetlen is lett volna. Ám amikor a nő sötét feje kihajolt az ablakon, mély lélegzetet vett, és a dán lányok kihullottak az emlékezetéből.
— Hogy van? — kérdezte ügyefogyottan. A nő elmosolyodott.
— Üdvözlöm újra a szabadságban, Malcolm Lockridge — köszöntötte a rekedtes hang. — Indulunk?
Bepakolta a felszerelést a csomagtartóba, és beült a nő mellé. Az nadrágot viselt és edzőcipőt, de semmivel sem látszott kevésbé fenségesnek, mint előzőleg. Ügyesebben manőverezett a kocsival, mint ahogy Lockridge vezetett volna.
— Ejha! — jegyezte meg a férfi. — Nem vesztegeti az idejét, igaz?
— Kevés ráérő időnk van. Túl akarok lenni ezen a vidéken, mielőtt leszáll az este.
Lockridge levette a tekintetét munkaadója profiljáról.
— Én, izé, készen állok mindenre, bármit forgat is a fejében.
A nő bólintott.
— Igen, jól láttam magán.
— Talán, ha elárulná…
— Azonnal. Gondolom, felmentették.
— Teljes mértékig. Azt se tudom, hogy köszönjem meg.
— Természetesen azzal, hogy a segítségemre lesz — mondta a nő egy kissé türelmetlenül. — De beszéljünk előbb a maga dolgairól. Tudnom kell, milyen kötelezettségei vannak.
— Hát… semmi, egyáltalán. Fogalmam sem volt, meddig fog tartani ez a munka, így hát nem vállaltam mást. Anyámnál ellehetek, míg másikat nem kapok.
— Hamar várja vissza?
— Nem. Hazaugrottam Kentuckyba, meglátogatni az enyéimet. Ön azt írta a levelében, ne áruljak el semmit, így hát csak annyit mondtam, hogy a védelmemről egy gazdag illető gondoskodott, aki úgy vélte, komiszul elbántak velem, és most azt akarja, hogy szaktanácsadója legyek egy kutatási témában, ami valószínűleg hosszú időt vesz majd igénybe. Megfelel?
— Kitűnő! — Elbűvölő pillantást vetett a férfira. — Nem csalódtam a leleményességében sem.
— De mégis, merre tartunk? És milyen céllal?
— Nem sokat mondhatok. De, röviden, egy kincset fogunk visszaszerezni és elszállítani.
Lockridge önkéntelenül füttyentett, és cigaretta után kotorászott.
— Hihetetlennek találja? Melodrámainak? Valami ócska regénynek? — kuncogott Storm Darroway. — Miért hiszik e kor emberei, hogy az univerzumban minden olyan, mint az ő szegényes életük? Gondolja csak meg! Az atomok, amikből maga felépül, csupán energiafelhők. A nap, ami lesüt magára, felemészthetné ezt a bolygót, és léteznek más napok, amik elnyelhetnék azt. A maga ősei mamutokra vadásztak, evezőshajókon keltek át az óceánokon, ezernyi véres mezőn haltak meg. A maga civilizációja a feledés szélén áll. A maga testében jelen pillanatban is irgalmatlan háború dúl a kórokozók ellen, amik elpusztítanák magát, és ott az entrópia meg a korosodás is. Maga viszont csak ezt ismeri!
Az utca felé intett, ahol az emberek élték mindennapi életüket.
— Ezer évvel ezelőtt bölcsebbek voltak — folytatta a nő. — Tudták, hogy az istenek és a világ el fognak pusztulni, és semmit sem lehet tenni, mint bátran szembenézni azzal a nappal.
— Nos… — Lockridge habozott. — Jól van. Meglehet, nem vagyok az a kimondott Ragnarök-váró.
Storm Darroway felkacagott. A kocsi zümmögve haladt. Már kiértek az óvárosból, magas bérházakból álló lakótelepek közt jártak. A nő folytatta:
— Rövid leszek. Emlékszik rá, hogy jó néhány évvel ezelőtt Ukrajna fellázadt a szovjet kormány ellen? A felkelést vérbe fojtották, de a küzdelem sokáig tartott. És a függetlenségi mozgalom főhadiszállása itt volt Koppenhágában.
Lockridge haragosan összevonta a szemöldökét.
— Igen, tanultam történelmet.
— Létezett egy… egy hadipénztár; elrejtették, amikor az ügy kezdett reménytelennek tűnni. És most, nemrég találtunk valakit, aki ismeri a helyet.
A férfi izmai megfeszültek.
— „Találtunk”?
— A felszabadító mozgalom. Nem kizárólag az ukránoké, hanem a világ minden rabszolgájáé. Szükségünk van arra a tőkére.
— Egy pillanat! Mi a fene?
— Ó, nem akarjuk mi felszabadítani a bolygó egyharmadát egyetlen éjszaka alatt. De a propaganda, a felforgatás, a nyugatra szökési útvonalak… ezek mind pénzbe kerülnek, és semmire sem számíthatunk azoktól a kormányoktól, amelyek enyhülésről papolnak.
Makóimnak időre volt szüksége, hogy mindezt megeméssze. Hát így szólt:
— Így van. Hosszú beszélgetéseken meg hasonlókon én is mindig hangoztatom, hogy úgy tűnik, mintha mostanság öngyilkossági vágy terjedne Amerikában. Pitizünk és könyörgünk bármilyen kedves szóért bárkitől, pedig lehet, hogy az arra esküdött, persze nem biztos, hogy tönkretegyen minket. Teljes kontinenseket adunk át idiótáknak, demagógoknak és kannibáloknak. Még otthon is, kiforgatjuk az Alkotmány szavait, hogy kiváltsunk egy csomó… hagyjuk! Az érveim nem valami jó fényben tűntetnek fel.
Különös diadal villant át a nő arcán, de kereken ennyit mondott:
— Az arany egy alagút végén van, nyugat Jütlandon, németek ásták el Dánia megszállásakor egy szigorúan titkos kutatási feladat céljára. Az antifasiszta földalatti szervezet megtámadta ezt a bázist a háború vége felé. Nyilván mindenkit megöltek, aki tudott róla, mivel létezésének ténye sosem került napvilágra. Az ukránok egy halálos ágyán heverő embertől tudták meg, és átvették, mint rejtekhelyet. Miután felkelésüket leverték, ők pedig feloszlottak, a kincsük sorsára maradt. Érti, azon kevesek, akik beszélhettek volna róla, nem árulták el a bizalmat azzal, hogy eltulajdonítsák az aranyat saját használatra, az ügyük pedig elveszett. Legtöbbjük ezóta már meghalt, öregségben, balesetben vagy szovjet ügynökök keze által. Az utolsó túlélők végül úgy döntöttek, hogy a mi szervezetünkre bízzák a tőkét. Engem jelöltek ki, hogy érte menjek és elhozzam. Maga fog segíteni.