Lockridge nem bírta fékezni magát, meg kellett fognia a nő kezét, mely ott hevert az ölében. És a másik karjával átölelte.
Storm odabújt hozzá.
— A háború csúf dolog — mondta. — Az ember kénytelen szívfájdító dolgokat cselekedni. Megígértem neked, hogy ezután a küldetés után hazamehetsz. De minden leiekre szükségem van, aki mellettem áll.
— Én kitartok.
Végül is… bevégezte már a küldetését?
— Te nem hétköznapi ember vagy, Malcolm. A királyságnak, amit építünk, királyra lesz szüksége.
Lockridge megcsókolta.
Storm viszonozta.
Hamarosan azt suttogta a fülébe:
— Gyerünk, te férfi, menjünk át oda!
A nap leereszkedett. A halászcsónakok visszatértek nyugatról, ahol a víz sárgán fénylett, a kunyhókból füst szállt fel, a Bölcs Asszony és akolitusai megkezdték esti kötelességüket a ligetben. Dübörgés szállt keresztül a legelőn, ahol a csatabárdosok dobszóval búcsúztatták lenyugvó istenüket.
Storm megrezzent.
— Most jobb, ha mégy — sóhajtotta. — Sajnálom, de alvásra van szükségem. Az istennői szerep az időm nagy részét elveszi. De eljössz ismét, ugye? Kérlek!
— Amikor csak akarod — felelte Lockridge mély torokhangon.
Kisétált az alkonyba. Béke lakozott a lelkében. A Hosszúházon túl az orugarayok élték életüket. A gyerekek még odakinn lármáztak, férfiak csevegtek, a nyitott ajtókon keresztül nőket látott szőni, varrni, főzni, húst darálni, edényeket formálni. Amerre elhaladt, csend vette körül.
Belépett Echegon egykori kunyhójába. Itt ellehetett.
A család a tűz körül ült. Feltápászkodtak, és olyan jelekkel tisztelegtek, melyeket nem sokkal ezelőtt még nem ismertek. Csak Auri nézett úgy rá, mint emberre. A lány odajött hozzá, és bizonytalanul mondta:
— Milyen sokáig benn voltál az istennőnél!
— Ott kellett lennem.
— Szólni fogsz neki az érdekünkben, ugye? — könyörgött a lány. — Ő nem tudja, ezek milyen gonoszok.
— Kik?
— Azok, akiket ő hozott ide. Ó, Hiúz, hogy miket hallottam! A mi legelőinken legeltetik az állataikat, elkapják a vonakodó asszonyokat és gúnyolnak bennünket a saját vidékünkön. Tudod, hogy megtámadták a rokonainkat? Ma éjszaka embereket hoztak ide Ularából és Faonóból, a kedves rokonainkat… rabszolgákként. Mondd meg neki, Hiúz!
— Megmondom, ha tudom — vágta oda Lockridge türelmetlenül. Egyedül akart maradni a nap élményeivel egy darabig. — De aminek meg kell lennie, annak meg kell lennie. Most kaphatok enni valamit, aztán egy nyugodt sarkot? Sok mindent át kell gondolnom!
19.
Mint minden más háború, ez is megkövetelte, hogy az erőfeszítés nagy része a nem túl látványos szervezésre menjen. Hogy túl kevés a munkaerő, ugyancsak ismerős dolog. Az ügynökök szét vannak szóródva a történelem széltében-hosszában, és az időharcosoknál ez iszonyú problémát jelentett. Storm Darroway még rosszabbul állt: gyakorlatilag egyedül.
Storm elismerte, hogy nem a politikai féltékenység az egyetlen oka, hogy nem kapott támogatást a társuralkodóktól. A terve radikális volt, megfontolandó mennyiségű befektetést kellene összekaparni a régi, halálra ítélt civilizációkból, máshonnan. Néhány Őrző királynő nyíltan megmondta, hogy fel kell mutatnia valamit ahhoz, hogy segítséget kapjon. Mert a tény azt mutatta, hogy az időháború elhaladt a bronzkori Észak-Európa mellett. Sem Őrzők, sem Védők nem hajtottak végre hadműveleteket abban az ezer évben, ezer mérföldes téridő kiterjedésben.
— Várjunk csak — bosszankodott Lockridge —, nem azt bizonyítja ez, hogy tévedsz?
— Nem — mondta Storm. — Ugyanúgy sikert is jelenthet. Emlékezz, a folyosó őrei miatt a mi korunkban semmit sem tudunk a jövőnkről. Nem tudjuk, mit tegyünk legközelebb. A kapuk bizonytalansági tényezőjének köszönhetően még az ilyen ok és okozat hurkok is ritkák, ahogy csapdába ejtettük Brannt.
— Igen, igen. De nézd, édesem, csak ellenőrizned kell egy ilyen korszakot és rájöhetsz, van e itt valaki a tieid közül.
— Ha a munkájuk simán megy, mit láthatnánk? Semmi egyebet, mint azt, hogy az itteniek élik mindennapi életüket. Amikor az Őrző ügynökök elrejtőznek a Védőktől, ugyanúgy eltűnnek az Őrzők szeme elől is.
— Hát… meglehet. A biztonság problémája. Nem hagyhatod, hogy a saját embereid többet tudjanak, mint szabad, különben az ellenség is rájöhet.
— Továbbá — folytatta Storm gőgösen — ez az én helyszínem. Úgy alkalmazom az embereimet, ahogy jónak látom. A hatalmat, amire szert teszek, nem csak a Védők ellen használom. Nem, otthon is van egy kis elszámolnivalóm.
— Néha a frászt hozod rám!
Storm elmosolyodott, és összeborzolta a férfi haját.
— És egyébként? — dorombolta.
— Hol így, hol úgy, ha tudni akarod!
De nem maradtak együtt sokáig. Túl sok tennivalójuk akadt.
Stormnak Avildaróban kellett maradnia, mint istennő, bíró, döntéshozó és törvényalkotó, mindaddig, míg a nemzet, melyet épít, el nem éri a kívánt formát. Hu lehetett az összekötő szál az otthonával és Krétával. A közönséges ügynököket csak hírvivőnek vagy őrnek lehetett használni; e tekintetben azok az emberek, akiket Hu magával hozott, még erre se feleltek meg, és Storm hazaküldte őket. Képzett ügynököket nem lehetett kivonni más korszakokból. Leginkább egy rátermett emberre volt szükség, aki kapcsolatot teremt a törzsekkel.
Lockridge útnak indult. Withucar és néhány harcos elkísérte. Egész megkedvelte a vörös yuthót, gyakorta megvendégelték egymást, együtt ittak mézsört, és az éjszakába nyúlóan hetvenkedtek. Oké, ez a fickó nem civilizált, gondolta Lockridge. Szerintem én sem. Tetszik ez az élet.
A végső cél a Kettősbárd és a Csatabárd népének összeolvasztása volt. Nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb megtörténik: Jutland egy nemzetként fog felbukkanni a történelemben és még Lockridge korában is azonosítható marad. Hasonlóképpen sok más területhez. A kérdés csak az, hogy az indoeurópai betörés, mellyel a Védők el akarták pusztítani a régi kultúrát, sikerrel jár-e, vagy legalább ennyien túlélnek a megalit építőkből, s az Őrzők, bár álcázva, titokban, de biztosan megvetik a lábukat a bronzkori északon? A következő évezredből származó jelentések megerősíteni látszottak azt a tényt, hogy a Védők megpróbálják visszaszorítani őket a világ e részében.
Ám azoknak a királyságoknak a megalapozása lassan ment, egyrészt az ügynökök hiánya miatt, másrészt mivel az eseményeknek természetesnek kell látszaniuk. (És természetesnek is kell lenniük; az olyan silány felépítésű birodalmak, mint a Nagy Sándoré vagy a Tamerláné túl rövid életűek ahhoz, hogy értékesek lehessenek.) Az első lépés az volt, hogy egy zártabb és igényesebb unióba olvasszák a Limfjord körüli falvakat, mint korábban voltak. E célból saját tiszteletet keltő jelenlétét használta, ahol pedig erőszakra volt szükség, ott a yuthoáz szövetségeseit. Ugyanakkor szövetkeznie kellett a kontinens belsejét lakó törzsekkel, az őslakosokkal és a jövevényekkel egyaránt. Az első ilyen feladatra Lockridge-ot küldte.
A férfi szeretett volna lóháton menni. De ezeken a bozontos, hosszú fejű pónikon még sohasem ültek, hosszú időbe telt volna betörni őket. Gyalog ment. Amikor közeledtek egy településhez, ő meg Withucar felültek egy szekérre, összeszorították a fogaikat, hogy ne csattogjanak a rázkódástól, és e korszakhoz képest méltóságteljesen vonultak be.