Egészében véve azonban Lockridge elismerte, hogy kevésszer szórakozott ilyen jól. Kedvenc kikapcsolódása mindig is az volt, hogy hátizsákjával felkerekedett, és barangolt a vadonban; most ezt úgy tehette, hogy Withucar hűbéresei cipelték a terhet. Amikor megérkeztek valahová, vendégszeretőén fogadták őket, és elbűvölten vett szemügyre olyan részleteket, melyek nem szerepeltek a diaglosszájában. (Melynek a használatát fokozatosan beszüntette, mivel az ismételt használattól a nyelv és a szokások beleivódtak természetes emlékezetébe.) A csatabárdos táborokban durva szertartás után ünnepség következett. Az ősi földművelő falvak eleinte kissé óvatosak voltak: bár nem féltek, hisz nem kellett sokszor összecsapniuk a bevándorlókkal, lévén, hogy a föld tágas volt és gyéren lakott. Bonyolult szertartásokkal kezdtek. De ezek a mértéktartó rituálék olyan mulatozással végződtek, hogy még egy huszadik századi is összevonta volna a szemöldökét.
Az üzenet, amit Lockridge hordozott, egyszerű volt. Az igaz istennő Avildaróban él. Nem ellensége a Napnak és a tűznek, mint ahogy néhányan gondolják; ő a férfiistenek anyja, felesége és lánya. A hatalmak azt akarják, hogy gyermekeik egyesüljenek, akárcsak ők maguk. Evégből az első tanácskozásokra Avildaróban fog sor kerülni tél közepén, megtárgyalni a hogyant és a miértet. Minden főnököt várnak. Lockridge nem tette hozzá, hogy „különben”. Ellenséges megnyilvánulás lett volna, ugyanakkor szükségtelen.
Némely dolog, amit látott és hallott, taszította. Majd teszünk róla, ígérte magának. Többnyire azonban élvezte a különböző népekkel való találkozást. Még csak nem is nevezhette őket kevésbé bonyolultaknak, mint az övéit. Még ha lazán is, de széles kapcsolatokat építettek ki a Csatabárd törzsekkel egészen Dél-Oroszországig. A politikájuk majdnem olyan szövevényes volt, mint a huszadik századi, csak kisebb mértékben és ideológiától mentes; erkölcseik jóval kifinomultabbak voltak; még ha nem is ismerték a fizikát, a történetírást vagy az ökonómiának hívott áltudományt, sokat tudtak a földről, az égről, az emberiségről.
Útja elvitte egy szent hegy mellett, mely egykor majd Viborg néven lesz ismeretes, sokkal termékenyebb területeken, mint amilyeneket a jövőben látott; északon a Skaw tágas partjához és hullámveréséhez; délre ismét a Limfjord mentén. Apró kezdet. Mégis majdnem egy hónapba tellett. A hanga bíborban és aranyszínben virágzott, a napfény zúzmarán csillant és a levelek kezdtek színt váltani, mielőtt újra Avildaróba ért.
Ez egy olyan napon történt, amikor a szél süvítve érkezett a nyugati tenger felől, fény és felhőárnyék űzte egymást végig a világon, hullámok ostromolták az öblöt és a múlt éjszakai eső után maradt pocsolyákat. Az erdő zúgott, morajlott, a tarló sárgán nyújtózott és a legelő füvéből széna lett. Egy csapat gólya repült a nap alatt Egyiptom felé tartva. A levegő fagyos volt, sós, füstös lószag érződött.
Lockridge csapatát már messziről meglátták. Erős éljenzés közepette keresztülmentek a yuthoáz táboron, majd át a falu és a tábor közötti senki földjén. Egyetlen orugaray sem köszöntötte őket.
Aurit kivéve. Ő ujjongva szaladt elé, és már messziről kiáltozott. Lockridge megállította a kocsit, lehajolt a lányhoz, és megölelte.
— Igen, kicsim, jól vagyok, nem volt baj, persze, hogy örülök, hogy látlak, de először az istennőnek kell elmesélnem a történetet…
Szerette volna felemelni magához, de a szekérben nem volt hely. A lány egész úton ott táncolt a kerék mellett. A Hosszúháznál elfelhősödött az arca.
— Otthon foglak várni, Hiúz — mondta, és elsietett. Withucar utánabámult, és megvakarta a szakállát.
— Jó husika, te — mondta. — Hogy áll a férfiakkal?
— Még szűz — felelte Lockridge kurtán.
— Mi? — A yuthó leszállt a nyeregből, és eltátotta a száját. — Nem lehet. Nem, a tengeri nép között.
Lockridge elmagyarázta, mi történt.
— Há-á-át — mormolta a főnök. — Hm, hm. De csak nem félsz tőle?
— Nem. Más dolgom van. — Lockridge becsukta a száját.
— Á, igen. — Withucar jelet vetett magára, bár ő is vigyorgott. — Téged kedvel az istennő. — Kissé közvetlenné vált, mióta együtt rótták a hegyeket, vadásztak szarvasra, átkozták az esőt, a meggyújthatatlan tábortüzeket és együtt néztek szembe a lehetséges halállal. — Ez az Auri már rég tetszik nekem, de elvetettem a gondolatot, mert azt hittem, ő a tied. Állandóan körülötted sündörög.
— Barátok vagyunk — mondta Lockridge növekvő bosszúsággal. — Ha férfi volna, vértestvérek lennénk. Bármi sérelem éri, az olyan, mintha engem érne, és megbosszulom.
— Ó, igen, igen. De mégsem kívánhatod, hogy örökre hajadon maradjon, ugye?
Lockridge csak a fejét rázta.
— És ő az itteni vén főnökasszony örököse. Azt mondod, már nincs átok alatt… hm.
Hát igen, gondolta Lockridge furcsamód összeszoruló szívvel, lehet, hogy ez a legjobb megoldás a lány problémájára.
Azonban nem foglalkozhatott tovább vele gondolatban. Storm várta.
Hu és Withucar jelenlétében Storm formálisan üdvözölte, és úgy tűnt, alig figyel oda a jelentésére. Hamarosan elbocsátotta. Azonban rámosolygott, és angolul odaszólt:
— Éjszaka.
Ez után meg az elmúlt hetek élményei után nem akart az orugarayok közt maradni. A boldog népből, akiknek megismerte őket, zavart, mogorva emberekké változtak. Szakadék nyílt közte és köztük; ő az istennő ügynöke lett, és az istennő már kimutatta, hogy gonosz is tud lenni. Meglátogathatná a yuthoázokat… de nem, nem akarta látni a rabszolgákat. Auri? Nos, ez elég nehézkes kapcsolat lett. Egyedül kószált. A szent tó az erdő közepén biztos nem olyan hideg, hogy ne tudná lemosni benne az út porát.
Boldognak kellene lennie, valami mégis megkeserítette. Eleget rágódott rajta a megtett mérföldek alatt. A két faj békés összeolvasztása mindenképp jó cél. És a csatabárdosok nem rossz alaptermészetűek; csak basáskodóak. Mint a zabolátlan fiúk. Ennyi az egész. Szükségük lenne, hogy féljenek istentől. Tisztelniük kellene az őslakosokat, mint embereket. Jelenleg csupán bevették a Holdistennőt az isteneik közé, de ez mindössze attól tartotta vissza őket, hogy ne fosztogassák a tengeri népet. És egyetlen kultúra sem tisztel egy másik kultúrát, amelyik alulmarad a csatában.
Fejlődés, gondolta Lockridge szomorúan. Változik valamit is az ember négyezer évre mostantól? Mi, fehér amerikaiak megraboltuk az indiánokat, de mivel ők harcoltak ellenünk, büszkék vagyunk rá, ha indián vér csörgedezik az ereinkben. A négereket nyíltan lenéztük, még pár évvel a születésem előtt is, amikor végül kiálltak és küzdöttek a jogaikért.
Talán John és Mary orrát nem kell vérbe mártani, hogy becsüljék az idegeneket. Jó erre gondolni. De hogy jutunk innen odáig?
Lehet, hogy az én feladatom lerakni az első téglát a házukhoz.
De hogyan? A yuthoázok tökéletesen jól tudják, hogy le tudták volna győzni az orugarayokat, ha az istenek nem avatkoztak volna bele. Most itt vannak, Storm hívására, mivel ők jobb harcosok. Jó, hogy összehívjuk a tanácsot és királyt választunk. De hogy tudunk menekülni az urak és szolgák alkotta királyságtól?
Egyáltalán akarja ezt Storm?
Nem! Elég ebből!
Úgy belemélyedt a gondolataiba, hogy már majdnem a tóhoz ért, amikor felfigyelt rá, mi folyik ott. Az a hét fiatalember meg az a falubeli lány pedig annyira belemerült elfoglaltságába, hogy nem vették észre közeledtét.
A lány hanyatt feküdt azon a sziklán, amelyikről a felajánlásaikat szokták a vízbe hajigálni. Hatan fagyönggyel a kezükben álltak, a hetedik kovakést emelt a lány melle fölé.