— Mi a pokol! — üvöltötte Lockridge.
Rohanni kezdett feléjük. Azok visszarettentek. Amikor meglátták, ki ő, a félelem szinte eszüket vette, arccal a földre vetették magukat, a lány pedig fokról fokra magához tért transzából.
Lockridge leküzdötte émelygését, és a legmélyebb hangján mondta:
— Az istennő nevében követelem, azonnal gyónjátok meg vétketeket!
Hebegve, védekezve bevallották. Néhány részlet kimaradt, de Lockridge ezeket magától is hozzá tudta tenni.
Az „istennő” nem jó fordítása annak a szónak, ami Storm szerepét jelöli meg a kultúrájukban. A japán kami közelebb áll hozzá: ebben benne van bármely természetfeletti lény a sziklától, a fától — amitől bocsánatot kérnek, mielőtt kivágják — egészen az elemeket uraló, de nem irányító hatalmasságokig. Formális hittudomány nem létezik, nem választják szét a mágiát és istent; minden dolog rendelkezik valami misztikus erővel. Lockridge-nak ijesztő mennyiségű hatalmat tulajdonítottak. Withucar a barátja lett, de azért, mert Withucar nem félt, hogy Lockridge ellene fordítja a mágiáját. Auri kevésbé volt szerencsés, senki sem akadt, aki fesztelenül érezte volna magát a jelenlétében.
Ezek a kedves orugarayok azt látták, hogy a földjüket elfoglalja az istennő akarata. Elmenekülhettek Flandriába vagy Angliába, ahogy néhányan már meg is tették, de az anyaföld iránti ragaszkodás túl mély volt bennük. Ehelyett megpróbálták az istennő ellen lazítani a hatalmakat. Hallották, hogy milyen emberáldozások folynak a bentebbi népek között, és tudták, hogy azok az áldozó népek még szabadok…
— Menjetek haza! — mondta Lockridge. — Nem áll szándékomban ártani nektek. Nem mondom meg az istennőnek. Jobb idők következnek. Esküszöm rá.
Eloldalogtak. Amikor elég távol értek, futni kezdtek. Lockridge beugrott a tóba, és vadul sikálni kezdte magát.
Napnyugtáig nem tért vissza. Az időjárás keményedett, felhőfoszlányok érkeztek a tenger felől, hideget és korai alkonyatot hoztak. Egyetlen kunyhó sem volt nyitva a faluban és az ajtónyílást bőrök takarták el.
Bárhogy érez is, az embernek ennie kell. Lockridge bement Echegon házába. Nagy csend fogadta. A füst csípte a szemét, árnyékok töltötték be a sarkokat és egész közel nyomultak a tűzhely halovány pislákolásához. Auri rokonai úgy ültek, mintha rá vártak volna: Auri anyja, az özvegy — aki most arra az asszonyra emlékeztette, aki menedéket adott neki Istar kutyái elől — megmaradt kistestvérei, a nagynénje és a nagybátyja — egyszerű halásznépek, akik abszolút visszavonultan figyelték —, az ő gyerekeik, némelyik már aludt, de némelyik már felnőtt volt ahhoz, hogy ébren legyen, rettegve húzódtak el tőle.
— Hol van Auri? — kérdezte Lockridge.
A lány anyja egy emelvényre mutatott. Búzaszínű haj terült szét a szarvasbőr pokrócon.
— Kimerült a sírásban. Fel kell keltenem?
— Nem. — Lockridge egyik zárkózott arcról a másikra nézett. — Mi a baj?
— Biztos tudod — mondta az anyja, nem vádlólag.
— Nem. Mondd el! — A tűz hirtelen fellobbant, fénye kirajzolta Auri alakját. A lány hüvelykjét öklében szorítva aludt, mint egy zaklatott kisgyerek. — Segíteni szeretnék — próbálkozott.
— Ó, igen, te mindig a barátja voltál. De mi a legjobb neki? — vetette fel az anya. — Ezt nem tudhatjuk. Mi csak gyarló emberek vagyunk.
— Én sem vagyok egyéb — mondta Lockridge, és azt kívánta, bár hinnének neki.
— Jól van hát. Ma délután idejött az a Withucar nevezetű yuthó főnök, és azt akarta, Auri legyen a… mije is?
— Felesége — mondta Lockridge. Eszébe jutott, hogy Withucarnak van már három is.
— Igen. Csak az övé. Egyfajta rabszolga, akinek teljesítenie kell a férfi minden kívánságát. Hát, ugye, te okosabb vagy, mint mi, és ismered azt az embert. Azt mondta, mi mind a védelme alá kerülünk. Igaz ez? Ennek a háznak nagy szüksége van védelemre.
Lockridge bólintott. A védelem sokba kerül, gondolta, de nem mondta ki.
— Auri elutasította — folytatta az anya fáradtan. — Withucar azt felelte, az istennő mondta neki, hogy Auri az övé lehet. Erre Auri megvadult és utánad kiabált. Sikerült kissé megnyugtatnunk, és elmentünk a Hosszúházba. Az istennő némi várakozás után fogadott bennünket és megparancsolta, hogy Auri legyen Withucaré. Ám a yuthoázoknál máshogy megy az ilyesmi. Addig nem kerülhet rá sor, amíg bizonyos szertartások meg nem történnek, így hát hazahoztuk Aurit. Fogadkozott, hogy megöli magát, vagy csónakba száll egyedül… ez ugyanaz lenne… de végül elaludt. Mit gondolsz?
— Beszélek az istennővel — mondta Eockridge bizonytalanul.
— Köszönöm. Én magam sem tudom, mi lenne a legjobb. A lányom szolga lenne a yuthó főnöknél, de nem szolgák vagyunk-e már valamennyien? Az istennő parancsolta. Auri mégsem hajlandó leérni az életét ilyen módon. Talán neked elhiszi, hogy így lesz a legjobb.
— Vagy szabad marad — mondta Lockridge. — Máris megyek.
— Nem óhajtasz előbb enni?
— Nem, nem vagyok éhes.
Behúzta a függönyt maga mögött. A falu nagyon sötétbe borult. Botladozva jutott el a Hosszúházig. A yuthó őrök vita nélkül beengedték.
Odabenn még világlottak a fénygömbök. Storm egyedül ült a pszichokomputer pultjánál. Ezen a meleg helyen csak egy nagyon rövid tunikát viselt, de Lockridge minden vágy nélkül nézett rá. Storm odafordult, nevetett és nyújtózkodott.
— Ilyen hamar, Malcolm? Hát, már úgyis elfáradtam a tendenciák kivetítésében. Az adatok nagy része úgyis csak találgatás.
— Figyelj — kezdte Lockridge —, beszélnünk kell! A nő jókedve elszállt, csendben meredt maga elé.
— Ez a terv rossz irányba halad — mondta Lockridge. — Arra számoltam, hogy az eredeti nép meg fog békélni az új körülményekkel. Azonban amíg távol jártam, a dolgok csak rosszabbodtak.
— Biztos vagyok benne, hogy gyorsan meg fogod változtatni a véleményed — mondta Storm hűvös hangnemben. — Nézz szét jobban. Úgy érzed, hogy a két törzs között növekedett a súrlódás? Mit vártál? Mit kellene tennem? Elbocsátani a jó yuthó szövetségeseimet?
— Nem, csak vissza kellene fogni őket egy kicsit.
— Malcolm, kedvesem — mondta Storm gyengédebben —, nem azért vagyunk itt, hogy utópiát hozzunk létre. Az mindenképp lehetetlen feladat. Mi a hatalom megalapozásán fáradozunk. És ez azt jelenti, hogy kedveznünk kell azoknak, akik az erő lehetőségeit hordozzák magukban. Mielőtt túl álszentté válnál, kérdezd meg magadtól, hogy Eniwetok lakosai tényleg el akartak-e költözni, hogy teret adjanak a környéken folyó nukleáris kísérleteknek. Mi megpróbáljuk minimalizálni a fájdalmat, amit okozunk, de annak, aki semmit nem okoz, nincs helye ebben a világban.
Lockridge kihúzta magát.
— Oké, bármikor legyőzöl az érveiddel… Storm felkelt. Külseje bűntelen volt és elbűvölő.
— Különösen egy módon — mondta.
— Nem, várj, a fenébe isi — tiltakozott Lockridge. — Lehet, hogy kénytelenek vagyunk szemétséget művelni, de nem fenntartások nélkül. Legalább a barátaink mellett ki kell állnunk. Auri nekem jó barátom.
Storm megtorpant. Egy ideig mozdulatlanul állt, aztán végighúzta ujjait egyik éjfekete fürtjén, és lágyan így szólt:
— Igen, tudom. Gondoltam, hogy felmerül ez a kérdés. Folytasd.
— Hát, izé, hát ő nem akar Withucar háremébe kerülni.