— Miért, talán rossz ember?
— Nem. De…
— Azt akarod, hogy magányos maradjon? Tudod, milyen természetellenes az itt?
— Nem, nem, nem…
— Van valakije?
— Hát…
— Legfeljebb te — morogta Storm.
— Ó, te jó isten! — mondta Lockridge. — Tudod, hogy én… hogy te meg én…
— Ne tartsd túl nagyra magad, emberem. De térjünk vissza erre a némberre. Ha azt akarjuk, hogy a fajok összeolvadjanak, egyesülésekre lesz szükség. A házasság túl erős intézmény a csatabárdosok számára ahhoz, hogy leszokjanak róla; tehát a tengeri népnek kell elfogadnia. Auri a közösség vezetőjének az örököse, Withucar a törzs egyik legbefolyásosabb főnöke. Gyakorlatilag és elméletileg sem történhet jobb dolog, mint az ő házasságuk. Persze, hogy a lány vonakodik egy kicsit. Tényleg azt hiszed, hogy sose vigasztalódna meg? Hogy nem szeretné a gyerekeit? Hogy nem felejtene el téged?
— Hát, nem is… úgy értem, megérdemli, hogy szabadon válasszon.
— Ki mást választhatna, ha nem téged? Te pedig nem akarod őt. És még ha elfogadnád, az sem változtatna semmit. Azzal jöttél be, hogy a falusiak boldogtalanságáról panaszkodtál. Az angolok még boldogtalanabbak lesznek a normann hódítás után. Néhány századra rá nem lesznek normannok. Mindenki angollá vauk. Számunkra itt és most ugyanez a folyamat Withucarral és Aurival kezdődik. Ne beszélj nekem szabad választásról… csak ha úgy gondolod, hogy minden háborút önkéntesek vívnak.
Lockridge tehetetlenül állt. Storm odajött hozzá, és a nyaka köré fonta a karját.
— Úgy tudom, Auri a maga gyermeteg módján Hiúznak hív téged — mormolta. — Szeretnélek én is így szólítani.
— O…nézd…
Storm a férfi melléhez szorította a fejét.
— Néha én is hadd legyek gyermeteg veled. Egy yuthó hangja hallatszott kívülrőclass="underline"
— Istennő, Hu nagyúr kér bebocsátást.
— A fenébe! — suttogta Storm. — Olyan gyorsan megszabadulok tőle, ahogy tudok. — Hangosan pedig így szólt: — Engedd be!
Soványán és karcsún a zöld egyenruhában Hu bújt be az ajtón.
— Bocsánatodért esedezem, fényességes — mondta. — De légi felderítésen jártam.
Storm megfeszült.
— És?
— Nagy valószínűséggel ez semmit sem jelent azonban azt láttam, hogy jókora flotta szeli át az Északi-tengert. A vezérhajó ibériai, a többi bőrcsónak. Sosem hallottam még ilyen összetételről. Szemmel láthatólag Angliából Dániába tartanak.
— Ebben az évszakban? — Storm teljesen megfeledkezett Lockridge-ről. Elengedte és egyedül állt a hideg fényben.
— Csakhogy van még egy paradoxon, fényességes — mondta Hu. — Nem fedeztem fel fejlett felszerelést. Ha akad is egy-két dolog, elhanyagolható. Egy-két napon belül mégis ideérnek.
— Valami Védő hadművelet? Vagy csupán egy itteni kalandozás? Ezek olyan idők, amikor az őslakosok is új dolgok után néznek. — Storm a homlokát ráncolta. — Legjobb lesz, ha én magam is vetek rá egy pillantást.
Elővette a gravitációsövét, felcsatolta a derekára, és egy energiapisztolyt is elrakott.
— Nyugodtan várj itt és pihenj, Malcolm. Nem maradok sokáig — mondta, és Huval együtt távozott.
Lockridge egy ideig fel-alá járkált a házban. Odakinn hangosan süvöltőit a szél, de ő szinte érezte a nyomasztó belső csendet. És az istenek, akiket olyan esetlenül és szerető gondoskodással faragtak ki az oszlopokból — mintha őt nézték volna. Istenem, istenem, gondolta, mit csináljon az ember, ha képtelen segíteni valakin, aki szereti őt?
Mi az igazság?
Egy asszony innen hatezer évnyire elmondta neki, hogy a fiát élve elégették. De tudta, hogy jó ügy érdekében tették. Vagy nem?
Lockridge hirtelen megtorpant. Járkálás közben majdnem keresztülment a fénytelen fátyolon. Brann amögött szenvedett és halt meg. A gyomra összeszorult. Miért hagyták meg ezt a valamit?
Ezt miért nem kérdezte meg?
Szerintem azért, mert sohasem akartam tudni, jött rá, és belépett.
A háznak ebbe a részébe nem raktak új berendezést. A padló földből volt, az ülőkéket borító bőrök megporosodtak. Egy gömb világította meg ezt a részt; árnyék uralt minden sarkot. A fekete barikád a hangot is lefüggönyözte. A szél süvítése megszűnt. Lockridge teljes csendben állt.
Az a valami, ami az asztalon hevert, drótokkal egy géphez kapcsolva, megrezzent és feljajdult.
— Nem! — sikoltotta Lockridge, és menekült.
Hosszú idő múlva abbahagyta a zokogást, összeszedte a bátorságát, és visszament. Nem tehetett másként. Brann, aki mindent megtett a népéért, nem halt meg.
Kevés maradt belőle, legfeljebb a domború csontokra feszülő bőr. A testébe vezető csövek tartották fenn szervezete működését. Elektródák csatlakoztak a koponyájába, bökdösték az agyát és jegyezték az információkat. Valami inger gyanánt a szemhéjait levágták, a szemgolyóinak a fenti fénybe kellett bámulniuk.
— Nem tudtam — siránkozott Lockridge.
A nyelv és az ajkak küszködve mozdultak a roncs arcban. Lockridge diaglosszája nem volt Brann korára hangolva, mégis kitalálta, mit jelentenek a kinyögött szótöredékek: „Ölj meg”!
Miközben a függönyön túl… ő meg én…
Lockridge a gép felé nyúlt.
— Megállj! Mit művelsz?
Nagyon lassan megfordult, és Stormot meg Hut látta. A férfi energiapisztolya a hasára irányult.
— Meg akartalak kímélni ettől — mondta a nő sietve. Időbe telik az utolsó emlékbarázdáit is kiszedni. Mostanra már nem sok agyveleje maradt, valójában már nem több, mint egy féreg; szükségtelen sajnálatot érezned iránta. Ne feledd, ő ugyanezt kezdte csinálni velem!
— És ez felment téged? — kiáltotta Lockridge.
— Felmentést ad Pearl Harbor Hirosimáért? — gúnyolódott Storm.
Lockridge életében most először mondott trágárságot egy nőnek.
— Menj a francba a kiagyalt érveiddel — zihálta. — Tudom, miből tartottad fenn magad az én koromban… gyilkoltál. Tudom, hogy John és Mary becsületesen megmutatta, mi folyik a te birodalmadban. Milyen öreg vagy te? Erről is van némi utalásom. Ennyi bűnt, amit tettél, csak évszázadok alatt tehettél, a saját idődben. Ezért akarnak megfúrni ott a palotában… ezért akar mindenki Koriach lenni… a halhatatlanságért. Míg Ola anyja negyvenévesen már öregasszony.
— Hagyd abba! — kiáltotta Storm.
Lockridge köpött egyet.
— Meg sem fordult a fejemben, hány szeretőd lehetett már, vagy hogy te csak használsz engem, mint egy tárgyat. De Aurit nem fogod használni, érted? Sem a népét. Sem mást. A pokolba veled! A pokolba, ahonnan jöttél.
Hu felemelte a fegyverét, és így szólt:
— Ennyi elég lesz.
20.
Hajnal felé eleredt az eső. Lockridge felébredt rá, ahogy tompán kopogott a sáros talajon meg annak a kunyhónak a tőzegtetőjén, melyben feküdt. Az ajtón feszülő rácson keresztül a legelőkre látott, ahol a yuthó tehenek átázva bújtak össze, akárcsak pásztoraik. A száraz levelek egytől egyig lehulltak egy tölgyfáról a zápor kitartó ostroma alatt. Ebből a szélen álló kunyhóból nem látta a falu többi részét, sem az öblöt. Ez csak még tovább fokozta a máris fokozhatatlannak hitt elszigeteltséget.
Nem akarta visszavenni Őrző egyenruháját, de amint kibújt a bőrökből, a levegőt máris túl hűvösnek és nyirkosnak találta. Kérni fogok egy orugaray ruhát, vagy akár egy yuthót, gondolta. Remélem, ennyit legalább kapok, mielőtt…