— Amennyire módomban áll. Egy fiúnkat rólad fogunk elnevezni és áldozunk majd a sírodnál, ha a dolgok úgy fordulnak. De remélem, nem. A szerencse legyen veled, barátom!
A yuthó távozott.
Lockridge leült egy fatönkre, és az esőbe meredt. Gondolatai megnyúltak, senki mással nem foglalkoztak.
Dél körül a felhőszakadás véget ért, de nem sütött ki a nap. Köd kerekedett és az ajtón túli világ alaktalan szürke függönnyé vált. Néha-néha hallott egy-egy kiáltást, ló nyerítését, tehén bőgését, de a zaj csak fojtottan hallatszott, és olyan távolról, mintha egy élet választotta volna el tőle. A levegő olyan hideg és nyirkos volt, hogy Lockridge végül inkább visszabújt a pokróc alá. A fáradtság erőt vett rajta: elaludt.
Furcsákat álmodott. Ahogy fokozatosan felébredt álmából, egy darabig nem tudta, hol van és mit csinál. Valóság és valótlanság összeolvadtak, viharos óceánban hánykolódott, Auri sietett el anyja nevét kiabálva, egy kürt kutyákat szólított, ő zöldes mélységekbe merült, kovácsolt vas csengését hallotta, mennydörgés süketítette meg, és… és a kunyhót sötétség borította, az alkonyat keresztülszivárgott a ködön, emberek kiabáltak, fegyverek csattogtak…
Ez nem álom!
Ágyától az ajtóig botorkált, a rácsait rázta, és kiordított a nedves kavargásba:
— Mi történik? Hol vagytok? Engedjetek ki, az isteneteket! Storm!
Dobok dübörögtek a szürkeségben. Yuthó-hang ordított, lódobogás távolodott, kerekek csattogtak, tengelyek sikoltottak. Máshol emberek rontottak egymásnak vadul. A távolban egy asszony sikoltott lezúduló kőzörgés nyomta el. Bronzfegyverek csengtek, nyílvessző baljóslatú süvítése hallatszott.
A füstszerű ködben bizonytalan alakok mozogtak, az őrei.
— Valami támadás a part felől — mondta Lockridge-nak a vezető nyersen.
— Mire várunk, Hrano? — rikoltotta egy másik. — Ott a helyünk a csatában!
— Maradj, ahol vagy! A mi helyünk itt van, amíg az istennő másképp nem rendeli. — Lábdobogás hallatszott. — Hé, ti, ki rontott ránk? Hogy megy a csata?
— Emberek a víz felől — ziháltan a láthatatlan valaki. — Egyenesen a táborunknak tartanak! Gyűljetek a zászlótok alá! Megyek a főnökömhöz.
Az egyik őr szitkozódott, és elillant. A vezető hiába üvöltött utána. A lárma egyre hangosabb lett, ahogy az idegenek összecsaptak a sietve összeálló yuthó egységekkel.
Kalózok, gondolta Lockridge. Az a flotta lehet, amit az Őrzők láttak. Csak az lehet. Mégsem vesztegeltek. Éjjelnappal eveztek, és a köd fedezékében nyugodtan kiköthettek. Igen, bizonyára. Néhány tengeri rabló a Földközi-tengerről összeállt egy-két törzzsel. Az angolok túl szívósak, és a zsákmány miatt megéri átkelni az Északi-tengeren.
Nem. Mihez fognak kezdeni, amint Storm és Hu lőni kezdik őket?
És hát, lehet, hogy jobb is így. Avildaró már eleget szenvedett idáig is, nemhogy most még ki is fosszák és Aurit elvigyék rabszolgának. Lockridge a rácsnak feszült, és várta, mikor ordítanak fel a támadok rémületükben, amikor rájönnek, hogy az istennővel kell harcolniuk.
Egy alak vált ki a ködbőclass="underline" magas, szőke férfi haragos szemmel. A yuthó vezető elhessegette.
— A Marutokra, te orugaray nyúl — parancsolta —, menj vissza oda, ahová tartozol!
A hatalmas férfi teljes erővel belevágta a szigonyát. A vezető a hasába mélyedő fegyverhez kapott, fojtott nyögés hagyta el ajkát, térdre roskadt.
Egy másik őr felmordult. Magasra emelte csatabárdját. Még egy falusi jelent meg mögötte, horgászzsinórt vetett a nyakába, és meghúzta két nagy tengerész kezével. A harmadik őr is elesett; favágó baltával verték be a fejét.
— Elintéztük őket, kislány — kiáltotta a magas férfi. Az ajtóhoz lépett. A fény elegendő volt, hogy Lockridge lássa a szakállán gyöngyöző vízcseppeket. Echegon fiát ismerte fel. Ismert még néhányat névről abból a féltucatból, akik ott várakoztak kényelmetlenül mögötte, a többit pedig látásból. Ketten ott voltak azok között az ifjak között, akik tegnap embert akartak áldozni. Most férfiakként álltak itt.
Echegon fia kovakést húzott elő, és a rácsot összetartó köteleket kezdte nyiszálni.
— Hamarosan kinn leszel — mondta —, ha senki nem pillant meg bennünket.
— Mit… — Lockridge túl kába volt ahhoz, hogy bármit is tegyen.
— Azt hiszem, meg kellett tennünk. Auri egész nap járkált és mindenkinek könyörgött, akiről úgy vélte, hogy megbízható. Eleinte nem merészeltük, csak ültünk a házainkban és félve motyogtunk. De aztán jöttek ezek az idegenek, mintha az istenek küldték volna őket, és ő emlékeztetett rá bennünket, micsoda erőkhöz jutott az alvilágban, így ha kitart még egy kicsit a küzdelem, útnak indulunk. Már nem jó itt élni. — A férfi aggódva bámult Lockridge-ra. — Csak azért mertük megtenni, mert Auri megesküdött rá, hogy megvédsz minket az istennő haragjától. És neki tudnia kell. Jól tudja?
Mielőtt Lockridge válaszolhatott volna, megjelent Auri, és remegve köszöntötte. A lány valósággal reszketett hajának nedves köpenye alatt; de könnyű dárda volt nála, és Lockridge látta, hogy már igazi nő.
— Hiúz, te biztonságos helyre tudsz vinni bennünket. Tudom, hogy képes vagy rá. Mondd, hogy a vezetőnk leszel!
A közeledő csatazaj sem volt hangosabb vagy vadabb, mint Lockridge pulzusa.
— Nem érdemlem meg ezt — mondta. — Nem érdemlem meg tőletek.
De nem gondolkozott, és angolul beszélt. A lány kihúzta magát, és úgy szólt, akár egy királynő:
— Védővarázst mond ránk. Oda fog vinni bennünket, ahol a legjobb lesz.
A kötelek engedtek. Lockridge kipréselte magát két rács között. Köd vette körül. Megpróbált rájönni, merre folyhat a csata az alkonyaiban. Úgy tűnt, előttük véges-végig harcolnak, és a küzdelem a kontinens belseje felé tolódik. Ezek szerint az öböl környéke mostanra már elhagyatott lehet.
— Erre — mondta.
Az orugarayok a védelmébe húzódtak. Seregnyi asszony volt velük, gyerekek vették őket körül, vagy voltak a karjaikban. Akik ilyen kockázatot vállárnak, hogy szabadok legyenek, megérdemelnek mindent, amit csak adhatok.
Nem. Van még valami.
— Dolgom van a Hosszúházban — mondta.
— Hiúz! — Auri megragadta a karját. — Nem teheted!
— Menjetek le a csónakokhoz! Gondoskodjatok vizestömlőkről meg halász- és vadászfelszerelésről. Mire készen álltok az indulásra, én is ott leszek. Ha nem, menjetek el nélkülem.
— Az istennő házába mégy? — borzongott meg Echegon fia. — Mi dolgod ott?
— Valami, amit… nos, ha nem teszem meg, balszerencsések leszünk.
— Veled megyek — mondta Auri.
— Nem. — Lehajolt, megcsókolta, rövid ideig érintette a lány sós ízű ajkát, így is érezte a lány teste melegét és hajának illatát. — Máshol bárhová, de itt nem. Menj, csinálj nekem helyet a csónakban!
Eliramodott, mielőtt a lány egy szót szólhatott volna. Kunyhók derengtek fel körülötte, ahol emberek hevertek alkonyi rémületben. Egy disznó menekült előle röfögve, feketén és gyorsan. Lockridge-nak eszébe jutott, hogy Storm a halál istennőjének megtestesüléseként tartott disznót. A csatazaj közelről hallatszott — vad üvöltések, lábdobogás, csattogás, nyílsuhogás, célba találó csatabárdok cuppanása —, de Lockridge saját csendjébe burkolózva haladt.
A Hosszúház őrizetlenül állt, mint ahogy remélte. Bár Storm vagy Hu odabenn lehet… Nem volt más választása, átlépte a küszöböt.