Öröm villant Lockridge arcán.
— Jesper, te vén zsivány! — kiáltotta. Alaposan megdöngették egymás hátát. Lockridge berakta a tizenhatodik századi diaglosszáját, és megkérdezte, mit jelent ez.
A dán vállat vont.
— Idehoztak a többi harcossal együtt. A boszorkánymester önkéntest kért, aki őrzi a kapunak ezt a végét egy ideig. Mondtam, hogy én vállalom. Miért ne tennék az én szépséges úrnőmnek egy szolgálatot? így hát itt üldögélek, kacsára vadászok meg hasonlókkal foglalom el magam. Baj esetén csinálnom kellett volna a lenti géppel valamit, ami értesítené az úrnőt. Azonban semmi sem történt, csak te jöttél meg ezek a vadak, így nem jeleztem. Gondoltam szórakoztatóbb lesz elijeszteni benneteket. De jó újra látni téged, Malcolm!
— Az őrszolgálatod nem közeledik még a végéhez?
— De igen, néhány nap múlva. Marcus pap a lelkemre kötötte, hogy nézzem az órát és feltétlen távozzak, ha eljön az idő, különben a kapu eltűnik én meg itt maradok. El kell mennem ahhoz a kapuhoz, amit ő mutatott, és onnan hazarepítenek.
Lockridge szenvedélyesen nézett Fledeliusra.
— Dániába?
— Hová máshova?
— Én az úrnő titkos megbízatásából vagyok itt. Olyan titkos, hogy egy szót sem szabad szólni róla senkinek.
— Semmit se félj. Bízhatsz bennem, mint ahogy én is benned.
Lockridge hunyorgott.
— Jesper — mondta —, tarts velünk. Amikor megérkezünk oda, ahová igyekszünk, elmondom neked… hát, te jobb életet érdemelsz, mint kitaszítottságot egy zsarnok uralma alatt. Gyere velünk!
Sóvárgás villant az apró szempárban. A súlyos fej megrázkódott.
— Nem. Köszönöm, barátom, de felesküdtem az úrnőmre és a királyomra. Amíg a törvényszolgák el nem kapnak, mindegyik mindenszentek napján ott leszek az Aranyoroszlánban és várok.
— De azok után, ami történt, nem, nem teheted. Fledelius kuncogott.
— Majd megtalálom a módját. Erik junker nem fogja olyan könnyen felnyársalni ezt a vén vaddisznót, mint hiszi.
Lockridge népe fázósan várakozott.
— Hát… használnunk kell a folyosót. Többet nem mondhatok, és ne feledd, hogy ezt titokban kell tartani mindenkitől. Viszlát, Jesper!
— Viszlát, Malcolm, és neked is, lányom! Ugye, néha-néha isztok egy-egy pohárral az egészségemre?
Lockridge levitte követőit a föld alá.
Felkészült rá, hogy egy mesével elbolondítsa azt, akit itt talál. Végső esetben használta volna az energiafegyverét. De Jespert hozta elé a szerencse. Vagy a sors? Nem, a sorsot a sátán vezérli. Ha Storm esetleg gondol arra, hogy a szökevények erre távozhattak és a dánt személyesen kérdezi ki, Jesper beszélni fog; de ennek kicsi az esélye. Más esetben viszont a dán hallgat majd. Lockridge-nak ez a megoldás sohasem jutott volna eszébe, ha nincs vele Auri.
Belépett a tűzkapun. Az orugarayok minden bátorságukat összeszedve követték.
— Nem szabad haboznunk — mondta. — Szülessünk újjá. Fogjátok meg egymás kezét, és gyertek vissza velem a világba.
Ugyanazon kapu ellentétes oldalán vitte ki őket. Ez annak a pillanatnak felelt meg, amikor az kinyílt a világban, hogy negyedszázaddal később bezáruljon.
Az előcsarnok, akárcsak a sziget, üres volt. A Fledeliustól kapott vezérlőrudat használta a feljáró fölötti kijárat felnyitására, aztán újra lezárta. Nyár köszöntötte őket. A láp levelektől és nádtól zöldellt, víztől csillogott, vad madaraktól volt lármás, huszonöt évvel azelőtt, hogy ő és Storm először érték el a neolitkori Dániát.
— Ó, de szép! — lehelte Auri.
— Ti halásznép vagytok — mondta Lockridge a csapatának. — A tenger mellett fogunk élni. Egy hozzátok hasonló nép hamarosan megerősödik ezen a földön. — Elhallgatott, majd folytatta. — Én pedig… én pedig a főnökötök leszek, ha akarjátok. De sokat kell majd utaznom, és lehet, hogy időről időre szükségem lesz a segítségetekre. Az itt élő törzsek nagyok és messze kiterjednek, de egymás közt hadakoznak. Az előttünk álló új időben egységessé tehetjük őket. Ez a feladatom.
Magában a jövőre gondolt, és kissé elcsüggedt. Annyi mindent elveszít. Az anyja sírni fog, ha soha többé nem tér vissza, és ez mindennél rosszabb; ő pedig elveszíti a hazáját, az övéit, a teljes civilizációját… a Parthenont, a Golden Gate hidat, zenét, könyveket, rokonokat, gyógyszereket, a tudományos éleslátását, mindazt a sok jót, amit az elkövetkező négyezer év fog hozni… csak azért, hogy most egy kőkorszaki törzsfővé váljon. Itt mindig magányos lesz.
De ezzel, gondolta, tiszteletet és hatalmat fog kivívni. Tudván, mit akar tenni, nagy munkát kell végeznie, de nem hódítóként, hanem mint egyesítő, tanító, gyógyító és törvényadó. Lehet, hogy sikerül olyan alapokat lefektetnie, melyek erősen ki fognak tartani az ellen, amit a gonosz Storm fog hozni.
Ez volt a sorsa. El kellett fogadnia.
Végignézett maroknyi népén; ők lesznek az eljövendő mag.
— Segítetek nekem? — kérdezte.
— Igen — mondta Auri, nem csak a szájával, de teljes lényével.
21.
És az évek elteltek egészen addig a napig, amikor az eső köddé sűrűsödött, és a harcosok beleburkolózva megindultak nyugatról a Limfjord, Avildaró felé.
Ő, akit mindenki Hiúznak hívott, a gálya orrában állt: legtöbbjüknél idősebb volt, haja és szakálla megszürkült, de még legalább olyan egészséges maradt, mint a mellette álló négy nagy fia. Mindannyian fényes bronzpáncélban voltak és bronzfegyvereket viseltek. A part vonalát bámulták, mely bizonytalanul rajzolódott ki a homályos, párás fényben.
— Itt kikötünk — mondta az apa.
A tizenhat év teljes buzgósága kiült Auri gyermekének, Sólyomnak az arcára, ahogy továbbította a parancsot. Az evezők nem csobogtak, nem nyikorogtak tovább. A kőhorgony a vízbe csobbant. Emberek sürgölődtek a fedélzeten zörgő fegyverekkel, s leugráltak a hideg, mellig érő vízbe. Kovafegyveres szövetségeseik partra vonszolták bőr aljú csónakjaikat.
— Ügyeljetek a csendre — mondta Hiúz. — Nem szabad, hogy meghalljanak.
A kapitány bólintott.
— Szüntessétek be azt a lármát, hé! — parancsolta matrózainak. Hozzá hasonló ibériaiak, sötét, horgas orral, kerek fejjel kisebbek és karcsúbbak voltak, mint a szőke britek, s minden erőre szükség volt, hogy féken tartsák őket. Még a kapitány, egy civilizált ember, aki gyakran járt Egyiptomban és Krétán, csak némi gonddal fogta fel, hogy ez nem kalóztámadás lesz.
— Elég ónt és szőrmét gyűjtöttem össze, hogy tízszeresen megfizessem a szolgálataitokat — mondta neki a Hiúz nevű főnök. — Mind a tiétek lesz, ha segítetek. De most egy boszorkány ellen megyünk, aki villámokat szór. Én is hasonlót fogok művelni, de ne ijedjenek meg az embereid. Továbbá, nem fosztogatni megyünk, hanem felszabadítani a kedveseimet. Meg fognak elégedni a tieid azzal, amit tőlem kapnak?
A kapitány az istennőre esküdött, akit ezek az erős barbárok imádnak. És becsületesen esküdött. Volt valami belső méltóság a Hiúz nevezetű ember szemében, ami semmiben sem volt kevesebb, mint Minoszé délen.
Mindazonáltal… Nos, gondolta Lockridge, Storm csak azt kapja, amit megérdemel. És ez a szabadulás. Ma éjszaka megszabadulok a sors béklyóitól.
Nem mintha az Angliában töltött idő rossz lett volna. Épp ellenkezőleg. Jobb, boldogabb, hasznosabb életet éltem, mint amiről valaha is álmodni mertem.