— Nem akartalak megzavarni, Losten uram.
— Megzavarni? Azok ketten kitűnően elboldogulnak nélkülem egy darabig. Valószínűleg örülnek is, hogy elmegyek, hisz a sok beszédemmel nyilván agyonfárasztom őket.
— Ugyan — mondta Odeen. — Én mindig izgalommal hallgattalak, és biztosra veszem, ők is.
— No, no. De kedves, hogy ezt mondod. Gyakran látlak a könyvtárban, többektől is hallom, milyen jól szerepelsz a felsőfokú tanfolyamokon; ilyenkor hiányzol is, hisz a legjobb diákom voltál.
Hogy van Tritt? Még mindig olyan csökönyös Szülő-apa?
— Napról napra csökönyösebb. Ő adja a hármasunk erejét. — És Dua?
— Dua? Azért is jöttem… Tudod, nagyon szokatlan.
— Igen, tudom — bólintott Losten. Jellegzetes kifejezését Odeen már régóta a szomorúsággal hozta kapcsolatba.
Kis ideig várt, majd elhatározta, hogy egyenesen belevág.
— Losten uram, azért jött Dua épp mihozzánk, Tritthez és énhozzám, mert szokatlan?
— Meglepne? Te is igen szokatlan vagy, Odeen, és nemegyszer mondtad, hogy Tritt is az — válaszolta Losten.
— Igen — mondta mély meggyőződéssel Odeen. — Az.
— Akkor nem egy szokatlan Érzés-anya illik a hármasotokba?
— Sokféle módon lehet valaki szokatlan — töprengett Odeen.
— És Dua bizonyos furcsaságai bántják Trittet, és aggasztanak engem. Kikérhetem a véleményedet?
— Mint mindig.
— Nem szeret… összeolvadni.
Losten komoly volt, nem szólt. De láthatólag nem jött zavarba.
Odeen folytatta:
— Szeret összeolvadni, ha már ott tartunk az összeolvadásnál, de nem mindig könnyű rávenni.
— Mit jelent az összeolvadás Tritt számára? Úgy értem, az aktus közvetlen gyönyörűségén túl? — kérdezte Losten.
— A gyerekeket, természetesen — mondta Odeen. — Én is szeretem őket, Dua is, de Tritt a Szülő-apjuk. Érted? — (Odeennak eszébe ötlött, hogy Losten talán nem is értheti a hármas életének finom árnyalatait.)
— Próbálom megérteni — felelte Losten. — Ezek szerint, úgy érzem, Tritt többet kap az összeolvadástól, mint magát az összeolvadást. És te? Mit kapsz a gyönyörűségen túl? Odeen végiggondolta.
— Azt hiszem, tudod. Egyfajta szellemi serkentést.
— Tudom, igen, de látni akartam, te tudod-e. Nem felejtetted-e el? Gyakran mesélted, hogy egy-egy összeolvadási időszak után — megvallom, ilyenkor néha meglehetősen hosszú ideig nem láttalak —, a furcsán elvesztett órák-napok után úgy találod, sok mindent hirtelen felfogsz, ami addig homályosnak látszott.
— Mintha a szellemem közben is tovább működött volna-mondta Odeen. — Mintha az az idő — melynek múlását nem észlelhettem, saját létezésemről sem tudván — nagyon is kellett volna, hisz múlása közben mélyebben és élesebben gondolkodtam, mert nem vonta el figyelmemet az élet kevésbé intellektuális része.
— Igen — helyeselt Losten —, és visszatérvén mintha ugrásszerű fejlődés ment volna végbe felfogásodban. Ez általános nálatok, Ész-apáknál, de meg kell vallanom, soha senki sem fejlődött akkora ugrásokkal, mint te. Komolyan úgy gondolom: soha a történelem folyamán.
— Igazán? — kérdezte Odeen, palástolni próbálva lelkesedését.
— Persze lehet, hogy tévedek — Losten láthatólag mulatott kicsit a másik hirtelen elhomályosulásán —, de az sem baj. A lényeg az, hogy akárcsak Tritt, te is többet kapsz az összeolvadástól, mint magát az összeolvadást.
— Igen. Bizonyosan.
— És mit kap Dua az összeolvadáson túl? Hosszú szünet következett.
— Nem tudom — mondta Odeen.
— Megkérdezted tőle?
— Nem.
— Akkor hát — mondta Losten —, ha az összeolvadástól csak az összeolvadást kapja, te meg Tritt viszont még valami többletet is, miért vágyna rá ugyanolyan mohón, mint ti?
— Más Érzés-anyáknak mintha nem volna szükségük… — kezdte Odeen védekezőleg.
— Más Érzés-anyák nem olyanok, mint Dua. Elégszer mondtad, és azt hiszem, mindig örömmel.
— Azt hittem, másról van szó — szégyellte el magát Odeen. — Miről?
— Nehéz megmagyarázni. Mi ismerjük egymást a hármasban; érzékeljük egymást; bizonyos értelemben mindhárman egyetlen egyéniség részei vagyunk. Egy homályos egyéniség részei, amely hol jelen van, hol nincs. És többnyire nem tudatos. Ha túlságos erővel gondolunk rá, eltűnik, tehát képtelenek vagyunk igazán kitapintani. Mi… — Odeen reményvesztetten abbahagyta. — Nehéz megmagyarázni a hármast olyasvalakinek…
— Azért én próbállak megérteni. Úgy érzed, kilested Dua belső világának egy darabját; kilestél valamit, amit ő szeretne titokban tartani, ugye?
— Nem biztos. A benyomásom egészen halvány, csak a szellemem csücske érzi, néha-néha.
— Nos?
— Néha úgy érzem, Dua nem akarja az Érzés-babát. Losten komolyan nézett rá.
— Eddig csak két gyereketek lett, úgy tudom. Egy kis balfelőli és egy kis jobbfelőli.
— Igen, csak kettő. Az Érzés-babát eléggé nehéz elindítani, mint tudod.
— Tudom.
— És Dua nem törekszik, hogy elegendő energiát nyeljen el. Meg sem próbálja. Mindenféle indokot felhoz, de egyiket sem vagyok képes elhinni. Úgy érzem, valamiért egyszerűen nem akarja az Érzés-babát. A magam részéről — ha csakugyan nem akarná egy ideig még —, hát, ráhagynám. De Tritt Szülő-apa, és akarja a harmadik gyereket; szüksége van rá; és én valahogy még Dua kedvéért sem tudnék csalódást okozni neki.
— Ha Duának ésszerű oka lenne rá, hogy ne akarja elindítani az Érzés-gyereket, figyelembe vennéd?
— Én igen, de Tritt nem. Ő nem érti ezeket a dolgokat. — De igyekeznél, hogy türelemmel legyen?
— Igen, ameddig csak lehet.
— Eszedbe jutott-e, hogy alig akad Lágyanyagú, aki a gyerekek születése előtt — Losten sokáig kereste a szót, mielőtt a megszokottnál maradt volna — elmenne: amíg meg nincs mindhárom gyerek, utolsóként az Érzés-baba.
— Igen, tudom. — Odeen nem értette, hogyan hiheti Losten ennyire tudatlannak, hisz ez egészen elemi dolog.
— Ezek szerint az Érzés-baba születése egyben azt is jelzi, hogy közeledik az idő, amikor el kell menni.
— Általában csak akkor, ha már az Érzés-lány is elég idős…
— De az idő mindenképpen közeledik. Nem lehet, hogy Dua egyszerűen nem akar elmenni?
— Hogyan lehetne, Losten? Az elmenés ideje ugyanolyan, mint az összeolvadás ideje. Hogyan lehetne nem akarni? — (A Keményanyagúak nem olvadnak össze — talán ezért nem értik.)
— Tegyük föclass="underline" Dua egyáltalán nem akar elmenni. Erre mit mondanál?
— Azt, hogy végül is csak el kell mennünk. Ha Dua pusztán késleltetni akarja a harmadik gyereket, legyen igaza, talán még Trittet is rábeszélem, hogy tűrje el a szeszélyeit. De ha azt akarja, hogy soha ne szülessék meg — az egyszerűen megengedhetetlen.
— Miért?
Odeen eltöprengett a válaszon.
— Nem tudom, Losten uram, de azt tudom, hogy el kell mennünk. Ciklusról ciklusra jobban tudom, jobban érzem, és néha már-már azt hiszem, értem is, miért.
— Néha az az érzésem, Odeen, hogy filozófus vagy — mondta Losten szárazon. — Gondolkodjunk hát. Amire a harmadik gyerek megszületik és felnő, Trittnek meglesz a három gyereke, és egy teljes élet végén nézhet szembe az elmenéssel. Benned meglesz a tanulás és a tudás elégtétele, tehát te is egy teljes élet végén tekintesz az elmenés elébe. De Dua?