— Nem tudom — mondta keservesen Odeen. — Más Érzés-anyák egész életükben összejárnak, és láthatólag gyönyörűségüket lelik a közös fecsegésben. Duának viszont ehhez sincs semmi kedve.
— Persze, hiszen más. Semmi sincs, amit szeretne?
— Ha a munkámról beszélek, azt szívesen hallgatja — motyogott Odeen.
— Ne szégyelld! Minden Ész-apa beszél a munkájáról a jobbfelőlijének meg a középsőjének. Úgy csináltok, mintha nem így volna, de így van.
— De Dua oda is figyel, Losten uram.
— Biztosra vettem. Más Érzés-anyákkal ellentétben. És nem tapasztaltál olyasmit, hogy összeolvadás után sokkal jobban megért?
— De, néha észleltem. Csak nem figyeltem föl rá, habár…
— Mert úgy tudod, hogy az Érzés-anyák ezeket a dolgokat úgysem értik valójában. Csakhogy Duában, úgy látom, az Ész-lényből is van valamennyi, nem is kevés.
(Odeen hirtelen szörnyülködve nézett föl Lostenra. Dua egyszer mesélt neki gyermekkora boldogtalanságáról, egyetlenegyszer: a többi Érzés-lány rikoltozása; az undorító csúfnév, amivel illették — „Balfelőli”… Losten erről is hallott volna? De nem, nyugodtan nézte Odeent.)
— Néha gondoltam erre. — Majd kifakadt: — Én emiatt is büszke vagyok rá!
— Nincs is abban semmi rossz — mondta Losten. — Akár meg is mondhatnád neki. És ha dédelgeti magában az Ész-lényt, miért ne? Tanítgasd arra, amit te mélyebben tudsz! Válaszold meg a kérdéseit! Talán bizony szégyent hozol a hármasodra, ha megteszed?
— Mit érdekel az engem… Különben is, miért volna szégyen? Tritt persze időpocsékolásnak fogja tartani, de majd beszélek vele.
— Magyarázd meg neki: ha Dua többet kap az élettől, ha megkapja a kiteljesedés érzését, akkor eltűnik belőle az elmenéstől való félelem, és könnyebben hajlandó rá, hogy elindítsa az Érzésbabát.
Odeen úgy megkönnyebbült, mintha fenyegető csapást távolítottak volna el a feje felől. Sietve mondta:
— Igazad van. Érzem, hogy igazad van. Losten uram, mennyi mindent megértesz! Ha te vezeted a Keményanyagúakat, hogy is ne sikerülne a másik univerzummal kapcsolatos tervünk?
— Én? — mulatott Losten. — Elfelejted, hogy most már Estwald vezérel bennünket. A tervnek is d az igazi hőse. Nélküle sehol sem tartanánk.
— Aha. — Odeen egy pillanatra zavarba jött. Még soha nem látta Estwaldot. Sőt, nem találkozott még Lágyanyagúval, aki színről színre látta volna, bár egyesek állították, hogy ekkor vagy amakkor látták — távolról. Estwald új Keményanyagú, legalábbis abban az értelemben, hogy Odeen ifjabb korában a nevét sem hallotta. Nem azt jelenti-e mindez, hogy Estwald a fiatalabb Keményanyagúak közé tartozik, és ugyanakkor volt gyermek Keményanyagú, amikor Odeen gyermek Lágyanyagú?
De most ez sem számított. Odeen minél hamarabb haza akart érni. Persze nem érhetett Lostenhoz hálája jeléül, de ismételten megköszönte segítségét, majd örömteli szívvel elsietett.
Örömét némi önzés is erősítette. Az a tudat, hogy az Érzés-baba egyszer mégiscsak meglesz, és Tritt mennyire örül majd neki. Meg az, hogy Dua élete is kiteljesedhet. De Odeennak pillanatnyilag a hamarosan várható öröm volt a legfontosabb. Hiszen taníthat. Senki más Ész-apa nem élvezheti a tanítás gyönyörűségét, ezt biztosan tudta, hisz senki más Ész-apának nem lehet a hármasában olyan Érzés-anya, mint Dua.
Csodálatos lesz, ha Tritt is belátja valahogy, mekkora szükség van rá. Beszélnie kell Trittel, valahogy türelmet kell öntenie belé.
2.c
Tritt soha türelmetlenebb nem volt. Nem akart úgy tenni, mintha értené: miért olyan Dua, amilyen. Meg sem próbálta. Nem érdekelte. Amúgy sem tudta, miért olyanok az Érzés-anyák, amilyenek. Ráadásul Dua más, mint a többi.
Nem törődik a fontos dolgokkal. Rá sem néz a Napra. És ha igen, úgy elvékonyítja magát, hogy csak átszalad rajta a fény meg az étel. És erre azt mondja, hogy szép. Pedig a szépség egyáltalán nem fontos. Az evés a fontos. Mi a szép abban, hogy eszünk? És mi az, hogy szép?
Mindig másképpen akar összeolvadni is. Egyszer azt mondta:
Beszélgessünk előtte. Sosem beszélgetünk róla. Sosem gondolkodunk róla.
Odeen mindig azt válaszolja ilyenkor: — Legyen úgy, ahogy ő akarja, Tritt. Akkor nekünk is jobb.
Odeen mindig türelmes. Mindig úgy gondolja, hogy a dolgok jobban alakulnak, ha várunk. Vagy ha végiggondoljuk őket.
Tritt nem tudta pontosan, mit ért Odeen „végiggondoláson”. Úgy érezte, pusztán azt, hogy semmit se kelljen csinálnia.
Duát is hogyan kapták me annak idején? Odeen még most is a végiggondolásnál tartana. O, Tritt, odament és szólt. Hisz így kellett lennie.
Odeen most megint csak semmit sem akar csinálni Dua dolgában. De akkor mi lesz az Érzés-babával, ami pedig fontos? Hát majd ő, Tritt tesz valamit az ügyben, ha már Odeen nem.
Voltaképpen máris csinálta azt a valamit. Ott oldalazott a hosszú folyosón, miközben mindez átgomolygott az agyán. Nem is vette észre, mennyit haladt. Talán ez a „végiggondolás”? Akárhogy is, ő nem hagyja magát megijeszteni. Ő nem fog meghátrálni.
Egykedvűen nézett körül. Erre kell menni a Keményanyagúak barlangjaihoz. Tudta, hogy nemsokára erre viszi majd a kis balfelőlijét. Az utat még Odeen mutatta meg neki.
Ezúttal nem tudta, mit csinál majd, ha odaér. De semmi félelmet nem érzett. Érzés-babát akar. Joga van az Érzés-babához. Ennél semmi sem fontosabb. Majd a Keményanyagúak elintézik, hogy megkapja. Nem elhozták Duát is, mikor megkérte őket?
De kit kér meg most? Bármelyik Keményanyagút? Felködlött benne az elhatározás, hogy semmiképpen sem akármelyiket. Egy bizonyos Keményanyagút fog megkeresni. És ővele beszél a dologról.
Tudja a nevét Még azt is tudja, mikor hallotta először. Akkor, amikor a kis balfelőlijük elérte a kort, hogy tetszése szerint változtassa a formáját. (Micsoda nap volt! — Gyere gyorsan, Odeen! Annis tojásdad lett, és egészen szilárd. És magától, Dua, nézd meg! — Mindhárman besiettek.) Akkor Annis volt az egyetlen gyerekük. A másodikra is mennyit kellett várni. Tehát besiettek, Annis meg ott feküdt kábán a sarokban. Ott gomolygott a pihenőhelyén, folyósan, mint a lágy anyag. Odeen kiment, dolga volt. De Dua azt mondta: — Ó, majd megcsinálja újra, Tritt. — Órákig lesték, hiába.
Trittnek rosszulesett, hogy Odeen nem vár velük. Meg is szidta volna, ha nem látja, mennyire fáradt. Tojásdad formája csupa ránc volt. És meg sem próbált kisimulni.
— Valami baj van, Odeen? — kérdezte Tritt aggódva.
— Nehéz napom volt, és nem hiszem, hogy a következő összeolvadás előtt meg tudom érteni a differenciálást. — (Tritt nemigen emlékezett az ilyen nehéz szavakra. Valami ilyesféle lehetett. Odeen mindig ilyen nehéz szavakat használt.)
— Akarsz most összeolvadni?
— Nem, nem. Dua most indult a felszín felé, és tudod, milyen, ha nem engedjük el. Semmi sietség, igazán. Meg aztán van egy új Keményanyagú is.
— Egy új Keményanyagú? — Tritt hangjából hiányzott minden érdeklődés. Odeent borzasztóan érdekelte a Keményanyagúakkal való összejárás, Tritt jobban örült volna, ha nem érdekli ennyire. Odeen többet törődött azzal, amit a tanulmányainak hívott, mint bármelyik Ész-apa a környéken. Nem szép dolog. Szinte csak a munkájának élt. Dua meg szinte csak annak, hogy egyedül mászkáljon a felszínen. Senkit sem érdekelt igazán a hármas, csak őt, Trittet.